Harmadik alkalommal rendezte meg a Magyar Táncművészeti Főiskola Debut Performance elnevezésű 'háziversenyét', ahol a koreográfusi ambíciókkal megáldott hallgatók megmutathatták tehetségüket. A rendezvénynek a Trafó Kortárs Művészetek Háza adott otthont, május 17-én, hétfőn este.
Összesen hat versenyprodukció szerepelt a döntőben, melyből három kortárs és három néptánc(-szerű) előadást láthatott a közönség. A formanyelvek keveredése miatt a határok erősen összemosódtak és csupán a bemutatott számok fele volt pontosan besorolható, műfaji szempontból meghatározható. Az este érdekes tapasztalata, hogy amíg a kötetlen formanyelvű kortársban a pályájuk elején álló koreográfusok illedelmesen megpróbálták követni a stílus trendjét, addig az ennél jóval kötöttebb néptáncban szabadjára engedték a fantáziájukat az alkotók és nem csak a táncnyelvet, hanem különböző műfajokat is ötvöztek (néptáncot szteppel, balettel és jazz-el); emellett modern szcenikát és a műfajtól szokatlan térhasználatokat is bátran alkalmaztak. Talán nem véletlen, hogy a zsűriben - Lőrinc Katalin elnöklése mellett - helyet kapott a néptánc megújítását célul kitűző Presidance Company koreográfusa, Vári Bertalan is. Az ítészek csapatát az est mindkét műfajában jártas Szögi Csaba, a Közép-Európa Táncszínház vezetője, az idén tavasszal Lábán-díjat kapott Duda Éva, a koreográfus és táncos Hámor József illetve Grecsó Zoltán, valamint Zsámboki Marcell, a Magyar Táncművészeti Főiskola a modern társastánc és divattánc képzésvezetője erősítette.
Az estet a szervezők két részre osztották; az első rész a szárnypróbálgatóké, a második a már kirepült fiókáké, azaz a főiskolán végzett hallgatóké volt. A ma már saját társulattal rendelkező Góbi Rita a GoBe Palettával és Újvári Milán Luft című munkájával szórakoztatta a nagyérdeműt, amíg a zsűri visszavonult, hogy meghozza végső döntését.
A tapintható, iskolás izgalom ellenére az est professzionális hatást keltett. A versenyszámok mindegyikében megnyilvánult a tehetség ilyen-olyan formája és az évek során felszedett szakmai tudás is. Ennek ellenére a fiatalok egy része a kezdő poéták cipőjében járva úgy sorolja a színpadi, koreográfiai közhelyket, mint első verseiben a 'szív, álom, könny' szavakat az ifjú versfaragó. Viszont a dramaturgiai szerkezetek létrehozásában kivétel nélkül jó munkát végeztek az alkotók. E téren a mezőnyből kiemelkedett Csizmadia Judit koreográfiai érzéke és merészsége, aki tizenöt éves kora ellenére biztos kézzel kezeli a tizennégy főre beállított térformákat. A Naplegenda: Hideg az én szívem című fülbemászó dallamára előadott néhány perces táncmű, több rövid jelenetre tagolt, linerisan fejlődő dramaturgiájú, a mozgásnyelveket bátran ötvöző alkotás. Párválasztási témát dolgoz fel, belesűrítve a fiú dilemmáját, a lányok harcait, sőt Csizmadia Judit még egy allegorikus alakot is becsempész a kompozícióba. Minden erénye mellett azonban az előadás kedvesen naiv, és az alkotó korának megfelelően gondolatiságában egy kamaszlány érzései nyernek kifejezési formát. A fiatal koreográfus helyenként túlságosan sokat akar felmarkolni és jó diák módjára az előző félév teljes iskolai tananyagát felsorolja ebben a néhány percben. A néptánc jellemző mozdulatai közé a jazz órák izolációi ékelődnek, aztán az allegórikus kendős tünemény a klasszikus balett órákra repít bennünket. A produkció az Ellenfény díját nyerte el.
Az estet nyitó, legtisztábban néptáncos produkcióban öt fiú - Barka Dávid, Brachna Bálint, Emődi Attila, Kökény Róbert, Linczenbold Maximilián- táncolt. Az előadók egymás után érkeztek a színpadra, hogy aztán kevély virtustáncban bizonyítsák férfiasságukat, rátermettségüket. A jelenet egyfajta falusi erőfitogtatást, a legények táncos verengését idézi, de a civil jelmezek bizarr huszadik századi, nagyvárosi hangulatot ársztanak és felerősítik az áthallások lehetőségét. Ennek ad nyomatékot a körülbelül fél perces lezárás is, amikor a táncosok egy vonalba rendeződve, a nézői sorokhoz legközelebb eső utca fényben még egy kombinációt zene nélkül, szinkronban eldobognak. A produkcióért az öt alkotó a Trafó díját vehette át.
Mezei Bence és Schumicky Endre különleges páros. Majdnem olyanok, mint Lautreamont híres mondása: "Szép, mint egy varrógép és egy esernyő véletlen találkozása a boncasztalon". Ennek analógiájára: egy néptáncos és egy szteppes találkozása a kortárs színpadon. A két fiú azonban megtalálja a közös nevezőt. Nem csak egyszerű jelmezükben (fekete ing és fekete nadrág) hanem abban is, amely a két műfajt összeköti: a ritmikában. Nem új keletű a felfedezés, több magyar együttes is hozta már össze a két műfajt az ír együttesek világhódító útját megirigyelve és felismerve, hogy a magyar néptá ncban is megvan a lehetőség - némi szteppel fűszerezve - hogy hatalmas és népszerű show-kat hozzanak létre. A két fiú viszont abban más és különleges, hogy eszük ágában sincs közös műfajt teremteni, hanem mindketten saját kaptafájuknál maradva válaszolgatnak egymásnak a ritmus nyelvén. A néptáncos csapásol, a szteppes pedig csak a lábfejét járatja - követhetetlen sebességgel. Mindehez kiváló fényt kapnak - egyszerű fényköröket, utcát - a hangsúly csupán a mozdulatokon és gáncstalan előadói képességükön van. Munkájuk a zsűri szemében harmadik helyet ért.
A finn Jalonen Jenna és Rónai Attila lendületes kortárs duója erősebb volt a táncosok előadói felkészültségében, mint a koreográfai fantáziában. A zsűri mégis nekik adta az első díjat. Lőrinc Katalin, a zsűri elnöke a díjátadó ceremónia előtt elmondta, hogy sokszor nehéz elválasztani e kettőt, de a zsűri elsődleges feladata a Debut Performance versenyeken a koreográfiák értékelése. Ennél a döntésüknél azonban mégis inkább az előadói képességeket díjazták. A koreográfia (Hometown Glory) kortárs klissékből állt, a körbefutások, a sokat látott kontaktok, mintha sok száz megnézett duóból összeollózott anyag lett volna. A kitűnő és pontos előadás azonban valóban kiemelte a produkciót a bemutatott versenyszámok sorából. A táncosok egyébként balett tanszakon tanulnak, ezért talán bátorítás számukra, hogy a kortárs műfajú korográfiájukkal is képesek sikert elérni.
Az Afterword (Epilógus) című kompozíció mindenben megfelel a kortárs követelményeknek. A zeneválasztás, a jelmez, a koreográfiai klissék letisztult formavilágú, egységes előadást hoznak létre. A két fénykörben létező táncosok (Tóth Tímea és Buday Melinda) mintha egymás alteregói lennének. Az etűdöt koreográfusként jegyző Tóth Tímea, azonban a színpadon mintha háttérbe vonulna; Buday Melindának adja át a teret, aki kitűnő színpadi jelenlétével uralja is a fénykörön belüli - és később - kívüli világot is. A két táncos látszólag hierarhia-harcot vív a másik - fénykör által kiszabott - territóriumáért, a kijelölő padlófény azonban egyszerre eltűnik és a szinkronban táncolt mozdulatok a közelebb kerülésre engednek következtetni. A végső stádiumban - rövid zenei kiállás és generál sötét után - a táncosok egészen szoros kontaktusba kerülnek egymással és cserélgetve szerepeiket bábként rendelkeznek a másik testével. A koreográfus a szépen szerkesztett kompozíció a táncosok által teremtett esztétikum mellett azonban hiányérzetet kelt azzal, hogy a kortárs tánc legfontosabb sajátossága, a fantázia kötetlensége és szárnyalása nem kap szerepet a koreográfiában.
Nem érheti ilyen vád viszont a GoBe társulat már végzett és most csak vendégelőadóként meghívott társulatvezetőjét, Góbi Ritát. A törékeny lázadó elemi erővel nyilvánul meg a színpadon - furcsa, szürreális figurái körében ő a nézőtérről érkező civil. De civilsége csupán első mozdulatáig tart és hiába a többi szereplő különleges - a test megszokott felépítését is megváltoztató - jelmeze Góbi Rita farmerben és pólóban a legelütőbb karakterévé válik szimbólumokkal terhelt, mítikus világú színpadának. A GoBe Paletta egyébként négy előadás zanzája és olyan, mint egy kortárs installáció. Minden szürreális figurának van egy rövid jelenete, helyet is cserélnek a szereplők, végigkíséri az előadást a metemorfózis folyamata, de ennél hangsúlyosabb Góbi Rita jelenléte és a kívülről érkezés szimbóluma. Az installáció érdekes, sok a látnivaló, de az előadás összességében meglehetősen eklektikus.
Újvári Milán Luftja remek - de nem egészen eredeti- ötletre épül. Nyakára élénk vörös, lebegő léggömb van erősítve, mely bizonyos mozdulatoknál úgy fest, mintha a táncost tartaná, emelné. Sajnos azonban az ötlet csupán ötlet marad, amiután megszoktuk a színpadi képet, csak a táncost látjuk - nyakán egy léggömbbel. A látvány elpóriasodik, Újvári Milán nem is törekszik arra, hogy elhiggyük neki a csodát, a gravitációval való szembenézést. A jóga mozdulatokkal induló koreográfia egészében inkább tornászmutatvány marad, annak ellenére, hogy a második rész térhasználatban és mozdulatkincsében is gazdagabbá válik. Az első szakasz lassú nyújtásainál, egyensúlyhelyzeteinél hihetőbb a lebegés, de a további percekben csupán a léggömb madzagjának a tekeredése köti le a nézői figyelmet. A számon még dolgozni kell.
Lőrinc Katalin zsűrielnök a díjak átadása előtt tartott rövid összefoglalója végén kiemelte a Debut Performance jelentőségét és a Magyar Táncművészeti Főiskola hallgatóit arra buzdította, hogy ragadják meg a nagyszerű alkalmat arra, hogy a Trafó színpadán mutatkozhassanak be, ott ahol világhírű együttesek lépnek fel, és amely a magyar kortárs táncművészetnek helyet adó legfontosabb helyszín. Reményét fejezte ki, hogy a következő évadban megsokszokszorozódik a képességeiket, tehetségüket mérlegre tevő koreográfusjelölt résztvevők száma.
Szerző: Vida Virág
Fotó: Kővágó Nagy Imre