A Pécsi Balettnek pont jól jött össze az évforduló: fél évszázados fennállásukat éppen idén ünnepelhetik Európa (egyik) Kulturális Fővárosában. Ötven évvel ezelőtt Eck Imre táncművészete indította útjára a „Balett Sopianea”-t, most, ötven évvel később, valami (másképpen ugyan, de) újra megelevenedni látszik az ecki szellemiségből, mégpedig az új-zélandi származású, de a világ méltán híres táncos színpadain és neves táncos egyéniségeinél megfordult Cameron McMillan koreográfiájában. Lenyűgöző formákat varázsol színpadra, ám az erőteljes mozgásvilág, a kidolgozott részletek mellett mégis kontúrtalannak tűnik az előadás összképe.

Maga a tánc kellemesen sodró erejű. A fiatal pécsi társulat szemmel láthatóan kitűnő képességekkel megáldott és technikailag is képzett táncosai érvényesíteni tudják a klasszikus, ívelt mozdulatokat és a jazzesebb, music-hallosabb elemeket vegyítő, variáló koreográfiát. Czebe Tünde és Nagy Írisz egyéni módon képes táncba fogalmazni a Jó és a Rossz motívumait; az együttes (Balássy Szilvia, Domoszlai Edit, Kiss Eszter, Kócsy Mónika, Lendvay Zsóka, Ujvári Katalin, Dóri István, Harka Máté,  Koncz Péter, Kristóf Dávid, Matola Dávid, Molnár Zsolt, Szabó Márton,Tuboly Szilárd) pedig karként élvezetes és dinamikus pillanatokat fogalmaz a színpadra. McMillan formavilágában különösen a könyök- és alkar használatra építő mozgáselemek üdítőek, pulzáló csoportos kompozíciói pedig olyanok, mint valami tágas rét sűrűn egymásba gabalyodó virágai. Nem vadvirágok ezek, nem nyersek a mozdulatok, inkább nemesített növények, finom technikából és ízlésből összerakva. Ez a finomság az, ami leginkább újra gondolja és egyben fel is eleveníti az ecki hagyományt, kár, hogy az előadásban apró dramaturgiai kitalálatlanságok piszkolják átfogó lendületüket.

Riederauer Richárd zenéje is magával ragadó, mintha kortárs távol-keleti zeneszerzők robosztus, de a hegedű melodikus futamaival érzékenyen átitatott zenéjét hallanánk. Olyan erővel és érzelmekkel teli, mint a filmzenék; hol szakrális, hol musicalekből ismerős melodikussághoz közelít, vagy éppen Vivaldi közismert tételeit hangszereli újra, és ruházza fel kissé meglepő, ám egyben meglepően maibb hangzásvilággal. A zenéhez hasonlóan Molnár Zsuzsa díszletében is van valami lehengerlő. A Paradicsom jelképeként aláereszkedő, mennyezetszerű négyzetbe megálmodott, formatervezett almafa egy iparművészeti remek és egy performanszba illő gesztus keveréke. A letisztult designba szorított archaikus szimbólum mai vizuális megfogalmazását adja az ősi, kollektív jelképnek. A díszlet nagy térbe illő látványként is működik, kidolgozott hangulatok váltják egymást a színpadképben. Időnként azonban azt érezni, hogy egy-egy átkötés kissé körülményesen alakul: vagy egy túlzottan hosszadalmas sötéttel oldódik meg, vagy például az elhullajtott almák ominózus részénél, míg a táncosok összeszedegetnek minden darabot, túl hosszú ideig akasztódik meg a történések menete. Azt pedig már tényleg nem igazán érteni, hogy a színpad közepén trónoló, lábakon álló, barakkszerű építmény voltaképpen milyen funkcióval is bír, azon túl, hogy látványos elemként uralja a játékteret? Időnként kijönnek belőle az alakok, időnként eltűnnek benne, néha leereszkedik várhídszerű bejárata, máskor csak magába zártan, ridegen magasodik a háttérben. Nem jönni rá, hogy valójában miféle logika működteti, ahogyan a színpadi világ, tánc is bár szépen és mutatósan színpadra helyeződik, de működésének mozgatórugóit csupán sejteni lehet.