A kortárs tánc újra és újra birokra kel a dramaturgiával. A mai progresszív táncnyelven alapuló előadásoknál rendre felmerül a kérdés, hogy mennyire ragaszkodjanak a világos és követhető tartalmakhoz, netalántán történethez is, és mennyire hagyatkozzanak csupán a mozdulatok és mozgások hiteles formai és érzéki erejére. Az esetek többségében úgy tűnik, hogy az ízléssel adagolt középutas megoldás válik be, természetesen tisztelettel adózva a mindig felbukkanó kivételnek. Nagy Zoltán koreográfiája sem nem kivétel, sem nem középutas, hanem tétovázó és halovány; a Gazemberek című táncelőadás félmegoldásokból építkezik az új SÍNben.

A SÍN Kulturális Központ valaha Pestszentlőrincen indult, de mára a XIII. kerületi Gyutacs utcába költözött és példaértékű, ám kissé felemás befogadó színházi tevékenységet végez.
Budapesten a körutakon kívül eső intézményekre általában lemondóan szokás legyinteni „megközelíthetetlenségük” miatt, de voltaképpen a SÍN nincs messze a belvárostól (jelen sorok írója az V. kerületből tömegközlekedéssel harminchét perc alatt jutott el az objektumba, ami nem számít rossz időnek). Egy hajdan vállalati kultúrház alakult át multikulturális intézménnyé, amely egyszerre akár több társulatnak is képes tágas és jól felszerelt termekkel próbalehetőséget biztosítani. A próbák, rezidensi programok és folyamatos workshopok mellett színházi és táncos előadások is zajlanak. A SÍN honlapjának tanúsága szerint európai színtérre igyekszik segíteni a náluk megforduló alkotókat, a hazai és a környékbeli nézőkhöz való eljutásról viszont nem esik említés. Remélhetőleg nem krónikus az a nézőhiány, ami a Gazemberek premierjén mindössze húsz-harmincfős publikumot eredményez, melynek ráadásul legalább a fele gyanúsan hozzátartozónak és SÍNbeli alkalmazottnak, jó barátnak tűnik. Természetesen, mindez a kortárs táncnak szóló érdeklődést is példázza, hiszen tudomásul kell venni, hogy a műfaj rajongói jelentős kisebbséget képviselnek világszerte. Jelen esetben azonban a közönség távolmaradása - ahogy egyébként az esetek kilencven százalékában szokott - indokoltnak tűnik. Nagy Zoltán Lóky Tamással közösen példásan ügyvezeti a SÍNt. Mára tulajdonképpen sikeresen beágyazták az intézményt a hazai független színházi életbe, sőt produkciós műhelyként képesek valóban segítő hátteret nyújtani a hely nélküli társulatoknak. Nagy Zoltán kreatív művészeti apparátust működtethet menedzserként, ehhez képest viszont koreográfusként kevésbé átgondolt és izgalmas lehetőségeket vonultat fel.



A Gazemberek az előadás színlapja szerint Shakespeare III. Richárdjának ihletésére született, s a hangzatos ismertető jelentős ígéreteket tesz. Például egyik kiragadott passzusa szerint az alkotók úgy nyilatkoznak, hogy a „vágyak és a hatalom megszerzésének állandóságát állítjuk a mai szociális és kulturális közegbe. Közben pedig azt vizsgáljuk, ítéleteink változtak-e az évszázadok során. Vajon ugyanazért a tettért ma más ítélet jár-e a bűnösnek vagy észre sem vesszük vétkeit és feloldozást adunk a főhősnek.” Mindez azonban meglehetősen egysíkúan jelenik meg, s itt érezni a bevezetőben említett tétovaságot, az asszociációkra építő vagy a konkrét megjelenítés közti tusakodást. A történet szálak ugyanis nehezen felfejthetők, merészen elrugaszkodnak (egyébként helyesen) az alapműtől, ugyanakkor viszont a megvalósult történések kevés belső izgalmat és meglepetést tudnak közvetíteni a néző felé.

A richárdi problematika a mai sportéletbe ágyazódással némiképp leegyszerűsödik. A három szereplő felütésként egy csocsó meccsel exponálja sajátos, III. richárdi létezését. Egymással való küzdelmeiket és egymáshoz való ragaszkodásukat egyaránt a 3-as számú, s a királyi címer állatot is emblémaként feltüntető piros mezbe bújva jelenítik meg, vissza-visszatérően egy sportmérkőzés hangkulisszáiba ágyazva. Nem túl izmos gondolat, mert nem igazán tár fel semmilyen új elgondolást a „gazemberkedésről”, ráadásul mozgásban és viszonyokban sincs kibontva, csupán a sportember Richárdok hataloméhes egymással való vetélkedését sikerül a koreográfiának megragadnia. A vetélkedésből minduntalan kiválik hol ez, hol az a Richárd, és leül a játéktér oldalába helyezett asztalhoz, amin különböző kellékek, illetve a technikai pultok foglalnak helyet. Az alak intézkedik ezt-azt, piros papírkoronát tesz fel, és az előtte álló kamerának ügyködik, feltehetően az ő képét vetítik a küzdőtéren maradók hol saját testükre, hol egy hatalmi szimbólumként az előadáson végigvándorló mellvértre. Valójában azonban nem derül ki, hogy milyen funkciót kell tulajdonítanunk a vetítéseknek, hacsak azt nem, hogy néhány sor is elhangozzék a shakespeare-i szövegből.

Sokkal érdekesebb (és talán rémületesen maibb is) az az epizód, mikor Bakó Tamás és Lipka Péter Richárdjai arra kényszerítik Nagy Zoltán Richárdját, hogy vetkőzzön le. Nem a (visszafogott gesztusokkal, és egyáltalán nem harsányan megoldott) meztelenkedés az érdekes, hanem az, hogy hármójuk közt viszonyrendszer alakul, kiszolgáltatottság járja át az üres teret, hirtelen feszültség születik, ami izgalommal teli dinamikát csempész a darabba. A másik érdekes momentum, amikor Bakó és Lipka egy szimbolikusan suhogtatott, hatalmas karddal halad a térben, sajátos szimbiózisban segítve egymás mozgását. Kettősükből remek kép fejlődik, ami képes támpontot adni a feldolgozott motívumok értelmezéséhez. De mint más, érdekesnek ígérkező képek és pillanatok, valahogy ez is elvész; az ember várná, hogy végre valami élményhez jut, de végül minden következmény nélkül csitul el, túlságosan lecsendesedik. Az előadás mozgás anyaga is meglehetősen suta és lagymatag marad, mintha a darab csak az egymásra való hempergésbe kívánna némi kontakt, hip-hop és capoeira elemet vegyíteni, vagy a rockos hangzású zenéket csupán egy házibuli koncepciója szerint sorakoztatná fel. Tovább maszatolja az összképet, hogy a közös mozgásvariációk akkor is szétcsúsznak, amikor láthatóan az összhang lenne a fontos. Mintha az eltérő technikai színvonalon teljesítő alkotók a premier pillanatában még nem lennének biztosak a koreográfiában, ami eléggé lehangoló munkabemutatóvá avatja az estét: nem a Richárdok küzdelmébe, hanem az előadás anyagával való birkózásba avatva be a nagyérdeműt. 


Szerző: Sz. Deme László
Kép: SÍN