A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
A cirkusz világából érkező Adrien Mondot valódi labdákkal és képekkel egyaránt bravúrosan zsonglőrködik. Bár olykor gigantikus, máskor fifikás illúzióival újraírja a valóságot, stílusa mindvégig finom és elegáns marad, és a virtuális térben megőrzi minden színházi produktum legfontosabb összetevőjét, kiindulópontját: az embert.

A jelenetek összekötését illetően túlságosan erős dramaturgiával nem rendelkező Cinématique leginkább a közvetített gondolatnak, érzelmi töltettel is bíró hangulatainak és a szereplők közötti viszonynak köszönhetően lesz jóval több, mint lélegzetelállító technikai varázslás. A koncepcióért és programfejlesztésért is felelős Adrien Mondot és partnernője, Satchie Noro egyszerű fekete öltözetükben afféle semmibe vetett, egymást kereső, a másik mellett ügyetlenül elsikló, majd azt mégis megtaláló boldogtalan pantomimeseknek, cirkuszi bohémeknek tűnnek, akik körül a világ egyre változik, reális és fiktív terek váltják egymást, miközben ők léteznek, menekülnek, játszanak. A produkcióban is életből vett szerepükben, zsonglőrként és táncosnőként megjelenő páros saját emberi és előadói eszközeikkel reagálnak az élettől elrugaszkodott, de annak akár a hétköznapokat is nehezítő mozzanatait szürreálissá nagyító történésekre. Hiszen ki ne érezte volna már azt, hogy kihúzták a talajt a lába alól, viharba került, esetleg összezavarodott. Mindez itt szó szerint, vagy annál tovább is színezve történik meg.

adrienm

Az előadás első jelenete némileg elválik a későbbiektől, technikáját és tartalmát tekintve egyaránt. A szellemes vizuális prológusban az egyik szereplő egy írásvetítőhöz hasonló szerkezet felületén teszi mindazt, gerjeszt tengerhullámzást, tol szigetté alakuló kavicsokat a másik lába alá, vagy „szárazföldet fúj” a vizes felületre, tintával feketíti borússá a vizet, ami a tér, a talaj egészére nagyban kivetül. Ezzel mintegy leleplezik, emberarcúvá teszik a későbbi „mutatványokat”, egyúttal megteremtik a kiszolgáltatottság érzetét, mintha a szereplőket sodró térváltozások, vizuális és varázsos trükkök valamiféle felső hatalom játékai volnának csupán. Ez a bevezető és a virtuóz folyamba több alkalommal beékelődő, gyakran kifejezetten bájos, az emberi jelenléten vagy éppen egy zsonglőrmutatványon alapuló jelenetek, ellentmondásos módon rendkívül humánussá teszik az alapvetően a technikával operáló produkciót.

adrienm2

Adrien Mondot többször egészen klasszikus, labdával vagy üveggömbbel, persze természetfeletti ügyességgel végrehajtott zsonglőrszámokat épít be az előadásba, leválasztva azokat a technikai szövetről. Ezek kissé megtörik ugyan a ritmust, illetve oldják az előadás különleges nyelvének következetességét, másrészt elhelyezik az alkotó kézjegyét, varázsolnak a „csupasz” emberi ügyesség segítségével, ezzel kontrasztot is képeznek, egyúttal párhuzamba is állíthatóak az attrakciókkal, az emberi varázslat a vetített mágiával. Utóbbiak közül egészen rendkívüliek, szellemesek, élvezetesek, de túlságosan hosszúra nyúlóak is adódnak. Az alkotó kiválóan adagolja őket: kezdetben csak a talajra, később a nézőtérrel szemközti falra is vetít, később olyan is előfordul, hogy egészen új, a mozgás illúzióját keltő teret hoz létre. A vetítések között előre rögzített, csupán valószerű kulisszát festő és mozgásvezérelt, valós idejű megoldás is akad.
Az utazás, ezen belül a hajózás, illetve a víz motívuma többször visszatér. Ez egyrészt a valósnak tetsző vagy teljesen ismeretlen terekben történő utazás-dramaturgia miatt lényeges, másrészt sokféle vizuális lehetőséget rejt magában, a vetített, először békés, majd háborgó, vagy a tér egyik feléből a másikba áramló víztől, vízfelülettől, a mozgás hatására vízszerűen szétspriccelő fényig. Az előadás legemlékezetesebb, emblematikus jelenete, amikor a szakadozó négyzetrácsos felületből különféle szabálytalan, szilaszerű formák emelkednek ki, megsüllyed a föld, szakadék keletkezik, majd mindez a nézőtérrel párhuzamos irányúból arra merőlegessé alakul át, végül alagút jön létre, amelyben a szereplők a semmi elől a semmibe menekülnek. Jellemző, az említett emberi faktorra rímelő elem, hogy a szabályos szerkezetet az emberi mozgás gyakran megtöri, feloldja. Így lesz az ezernyi fölre szórt pontból csillaghullás: a táncosnő mozdulataival taszítja a pontokat az „űrbe”, ahol azután elmosódva tovasuhannak. Az elemenként keringő, majd szófallá összeálló halandzsa, de indulatszavakat is rejtő betűrengeteget pedig fénnyel irányítják, rángatják, majd a falat egyetlen mozdulattal betörik, összeomlasztják. A betűkön, a szavakon felüli az emberi, egy felsőbbrendű kommunikáció.

adrienm3

Kérdés persze, hova érkezik meg az utazás végén a pár? Az előadás szép pillanata, mikor Adrien Mondot karján és testén egyensúlyozza az üveggömböt, miközben partnernője megpróbálja saját eszköztárával megakadályozni ebben. Korábban közösen is varázsoltak vele. Mikor a játszma befejeződik, ezzel nyugvópontra jut a viszony, a zsonglőr váratlanul, az utolsó pillanatban elejti a golyót. A megtalált boldogság talán az üveggolyóval együtt gurul el, így az is hasonlóképpen virtuálissá, képzeletbelivé válik, mint a fényt követő betűfelhő vagy a cyberalagút. A téren és időn keresztüli futam tehát újra és újra megismétlődik majd. A Cinématique fejét és szívét egyaránt használó alkotója a boldogságkeresés emberi meséjének elmondására használja a felfoghatatlanul előremutató vizuális technikát, és amíg mindez rendkívül alázatosan magára az életre reflektál, addig garantált, hogy a gépezet nem is temeti maga alá az alkotóját.


Szerző: Halász Glória
Fotó: Lékó Tamás

Képek az előadásból>>