Illusztráció gyanánt megidézendő, talán nem teljesen lerágott csont – Nigel Charnockot felvezetni – a DV8 fenomenális táncfilmje, a The Strange Fish. Az egy év híján két évtizede bemutatott remekmű – melynek színpadi „eredetije” Budapesten is látható volt, nem is akármilyen körülmények közt, de erről majd máskor – kvázi főszereplője a bombasztikus Nigel Charnock volt. Az egyedülálló előadó, aki hamarosan már saját társulatával folytatta kivételes svunggal rajtolt karrierjét.

Charnock filmbéli jelenléte, páratlan karaktere számos alkalommal jutott már eszembe, amióta a darabot láthattam. A zsezsgő, hadonászó, elviselhetetlenül szeretetre, figyelemre, érintésre törő, izgága férfi-zsarátnok, aki szerelmespárokat robbant széjjel, mint fa gyökere a sziklát, a szó szoros értelemben, csigaként mássza össze, gyűri maga alá kiszemelt beszélgetőpartnerét. Sebészi pontossággal megragadott, filmbéli karaktere kinek nem lehet ismerős, ki társaságba jár? Az elképesztő hőfokon lobogó, de mindegyre egyedül maradó, maga mellől mindenkit elrémisztő, társaságot vadászó eszelős, megállíthatatlan szómenésével, rángó tagjaival, sistergő tébolyával, katatón belső monológjaival.



A nálunk one-man-showjával is ismert, joggal legendásnak mondható Charnock, a kivételes erejű, örök fenegyerek fékezhetetlennek, zabolázhatatlannak tűnő energiákból építkezik. Felborogat hagyományos nézői-játékosi struktúrát, szinte ijesztő elánnal vesz birtokba minden elérhető, bejárható, betölthető sarkot és zugot. A számos vendéggel kibővült Forte Társulat előadásában – hosszú hónapok elmélyült munkájával – bemutatott reVoLuTIoN című, másfél órás produkció pontosan e fentebb jellemezni próbált, charnocki vibrálásból, termő és teremtő harsányságból, zabolátlan áradásból építkezik.
A produkció mutatós, vörös-fekete műsorfüzete közvetlen hangvételű, szerzői bevezetővel indít (az aláírás is csak ennyi: „nigel”), majd egy végtelenül egyszerű, skicc-jellegű szüzsével folytatódik, utána József Attila, Radnóti Miklós és Ady Endre – az előadásban is elhangzó – versei következnek. Mindez két nyelven.

Charnock művészi elképzeléseihez magától értetődően passzol a Forte társulata. Tagjai, a kiválóan mozgó, fiatal színészek széleskörű, csiszolt tudása már a kivitelezés szintjén alapvető hozzávaló. Hogy ezzel mennyire (szinte) magukban is állnak e hazában, azt jól mutatja a társulat tagjaihoz válogatott, további táncosok példája. Színpadon megszólalni pontosan olyan kockázatos dolog, mint megmozdulni. Amennyiben az ember maximalizmusra tör. Nigel Charnock amúgy ilyen ember. A reVoLuTIoN színrevitele pedig – remélhetőleg hatásában is – maradandó hatású esemény, ritka, nemzetközi együttműködés, az elkészült produktum minőségétől nagyjából függetlenül. Ha másutt nem, az e premier helyszínéül is szolgáló Trafó által, megnyitása óta élvezhető, kiváló szortimentben láthattuk-láthatjuk: a nagyvilágban elképesztően széles körű tudással rendelkező előadóművészek tömegei dolgoznak. Egész sor terepen kivételes magabiztossággal mozgó, sokoldalúan képzett művészek, akiket mégoly komplex alkotói elképzelésekkel sem könnyű zavarba hozni.
Nigel Charnock reVoLuTIoN-je, a cím tipográfiájának mókásan variált kis- és nagybetűivel egyértelműen sugallja, hogy nem feltétlenül nyíltszíni tömegmészárlásra kell, hogy készüljünk. A téma ma, valósággal az utcán hever: Rabattól Teheránig lángolnak az utcák, önkényurak, és/vagy gyilkos rezsimek alatt inog az öröklétig stabilnak hitt anyaföld, szinte be se lehet úgy kapcsolni reggel a rádiót, hogy éppen ne dőlne be, élő egyenesben egy-egy rendszer. És bőséggel lehet gondolkodni a forradalom természetrajzán, mely természetrajz olyan mértékben kiismerhetetlen, hogy pár hónapja még a legdörzsöltebb titkosszolgálatok sem gondolták, micsoda lendülettel indul meg a muszlim dominó.



Nigel Charnock forradalma „minden forradalomról szól (…) kedves, játékos, szexi forradalom” – olvashatjuk. „Forradalom, melyet „10 test és 10 hatalmas szív ad elő”. 
A reVoLuTIoN irdatlan energiával, odaadóan dolgozó rebellisi gárdája összejárkálja a nézőteret, láthatatlan barikádokat emel a színpadon, a hálószobában, a nappali közepén. Kósza foszlányokban megjelenik ez-az a mi saját, hazai forradalmi emlékezetünkből, vagy, ahogy az elképzeltetik. 1945 novemberi, Kossuth arcképét viselő, faximile-tízmillió pengősök röpködnek a táncosok kezéből, közénk. Ezek (s a többi, rengetegféle, korabeli címlet, melyeket az inflációs hónapok végén az utcaseprők takarítottak fel) mutatták egykor, mennyire viszonylagos minden, hogy százmilliárdjainkért a kofa, délben már egy tálca tojást sem ad. Hogy a forradalomhoz a röplapként hulló, inflációs pengőnek amúgy mi köze, az igazából nem jött le. A dübörgő zenére játszott, dübörgő tempójú előadásban, a versek mellett, napjaink szókészletéből épülő, személyesnek ható vitafoszlányok, civil helyzeteket felvonultató ribilliók darabkái. Áradnak a konfliktushelyzetek, árad a veszekedés, az izgága, túlfűtött, olykor fékeveszett ripacsériába átcsapó összekülönbözések képei. Egy pillanatra valamely, oroszokkal folytatott utcai harc memoár-töredékét halljuk, nem éppen forradalmi tematikájú, „kidugottfélre”-számonkérősdik magánéleti keretében.

Az elképesztő méretű cseréphalom, ami az előadás szövedékét kiteszi, idővel átláthatatlanul, befoghatatlanul tornyosul előttünk. Az állandósodott, ordító hangerőben, a játszói hevület magasra állított és ott kiékelt gázlángján nehéz keresztülpillantani. Nigel Charnock a személyes, kicsi, akár konyhaasztalnál lefolytatható „forradalmakból” ragasztgatja össze egy nagy indulat-építmény eklektikus képét. Igazi forradalmat azonban nem látni: évődő, veszekedő, versengő, szavaló-kántáló, menetelő emberek képei jönnek egymás után. Feszültség van, indulat van, dinamikus össztáncok, barikád-revük jelenetszilánkjai, játékpisztoly és lángvörös parókák, izzadt testek, vad hevület. Közben pedig, a szövetre pötyögtetve, (sokféle) korabeli, magyar slágerek, felvételről felhangzó, vagy a játszók elénekelte nép- és műdalok, felszíni asszociációk, kaján kikacsintás, Barbie és Ken szellemes-vaskos kettőse: előtte-utána. Babaszoba, csak felnőtteknek.
Charnock vállaltan nem a mi forradalmainkat akarta viszontláttatni velünk. Bár az előadásban feltűnik a nemzeti trikolór, s megszólal röviden, zenei szövetre-szövetbe applikáltan a Himnusz dallama is. Különös pillanatot hozott ez utóbbi: mikor Erkel dallamai kibontakoznak a zenei rétegek közül, az első sorban feláll egy nyurga fiú. A – talán, ha – fél percig, míg a zene el nem enyészik az akusztikus sodrásban, mozdulatlan marad, majd egy ponton, kis bizonytalansággal leül.

A konkrét és az elvonatkoztatott elegyedik Charnock színpadán, a forradalmasdi-játék és – bizonytalan eszközökkel megidézve – a létező alapokon nyugvó, személyes narratívák apró szilánkjai, a nagyon is valóságos, kis töredékeiben. Fanyar, irányok nélküli, egyhelyben rostokló e játék, roppant energiákkal, valós tartalom nélkül. Olyan, mintha, de talán még az se, pedig nagyon-nagyon. De Örkény azért, üzembiztosan felmerül bennünk.


Szerző: Halász Tamás
Fotó: Lékó Tamás


Képek az előadásból>>