A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Gyerekzsivaj, visongás, sikolyok, artikulálatlan hangok özönlenek be a terembe, ám a sötét csak lassan múlik a színpadról, s csupán félhomállyá ritkul. Két mozdulatlan test rajzolja ki erőteljes jelenlétével magát a térből: Az egyik, Simon Judit, aki, mint egy nőbuddha ül törökülésben, egyszerre árasztva magából fenséget, méltóságot és megadást; a másik, Fehér Ferenc, férfiaktként, szinte fotóról kivágott alakként áll a sötétben statikus pózokban. A széttartó energiák, a nemek tágabb értelemben vett különbségeinek megjelenítése így, önmagában is gyönyörködtet.

A színpad majdnem díszlettelen, csupán egy, ékes, félig nyitott fedelű láda nyugszik a nő mellett, egészen azt a hatást keltve, mintha ő, a nőistenség őrizne benne valami ősi titkot, kincset, tudást, melyhez csak az ő segítségével férhet hozzá a halandó. Babonákkal, mítoszokkal telítődik meg a közeg, s talán itt kezdjük először sejteni, mit jelenthet ez az archaikus hangzású cím: Sirzamanze. Hangalakja alapján névszó lehet, talán földrajzi név, egy város, egy hely neve, vagy egy személyt is takarhat, talán egy istenség neveztetik így…

sirzamanze_violacikk_jokuti

A hosszú felvezetés lírizálja, feszültséggel fújja tele a levegőt, s így, az első, a legkisebb ín-rándulás is döbbent súllyal, csattanóként hat. Fehér az egyhelyben–táncolás maximumát képes elénk tárni. A tér egy pontjában összpontosítja a figyelmet és energiáját, makromozgások sorával vezeti és bilincseli le tekintetünket, nüanszóriásokat épít apró rezdülésekből. Mindezalatt Simon Judit teljesen mozdulatlan marad, s mégis, mintha valamiféle láthatatlan történés zajlana a két test között és körül, mintha közelebb kerülnénk a Sirzamanze-enigma megfejtéséhez, úgy érezzük kell lenni valami lényegi, eredendő diszpozíciónak a két alak között. A zene is terel minket, hangulat-ingadoztat, hangulat-vibráltat, sejtet. Majd a nő belenyúl a ládába, s mivel annak fedelén tükör van, jól látszik, hogy a ládában víz van. Egy rongyot kezd benne mosni, mintha aranyat mosna, pedig csak a víz csillan meg újra és újra a tükörben. Ez az aktus joggal elevenítheti fel a kincs metaforát és kérdéskörét, a valódi és a hamis csillogást, az igazi kincs keresésének toposzát.

A következő jelenet zenei, dinamikai és témabeli mássága okán élesen elkülönül. Ellentétesnek mondható az első jelenet szinte földöntúli derűjével és nyugodtságával. Fehér kényszerességbe hajló, szinte idétlen, kapkodó mozgása és Simon Judit eszeveszett habzsolása; ő ugyanis a színpadon összevissza futkosva próbál magába tömni egy nagy tál végeérhetetlen hosszúságúnak tűnő spagettitésztát. A tésztaszálak ugyanis, mint az idő, vagy az események vég nélkül fonódnak egymásba, s ijesztő kígyókként tekeregnek befelé a velük küzdő szájba. Nyilvánvaló tehát, ha a klasszikus drámaszerkezethez hasonlítanánk, az expozíció után most érkeztünk a bonyodalomhoz, maga a drámai ok azonban – egyelőre -  feltáratlan marad. Fehér Ferenc tagadhatatlanul ösztönös formalátással és dramaturgiai érzékkel rendelkezik, hiszen mindvégig a hallgatva mondás, a nem kimondva mondás tudásával képes közölni valamit saját mikorvilága és a világ összefüggéseiről.

A harmadik, s egyben utolsó egység a legösszetettebb, leglátványosabb és legerőteljesebb rész. Itt kerül sor az első kontakttáncra, de nem hagyományos módon: A női fél többnyire passzív, viszont megadása, érinthetősége által mégis aktív részesévé válik a duettnek, s a félig mozdulatlan női test ahhoz képest változik át anyává, totemmé, szeretővé, játszótárssá, hogy a körülötte létező férfi hogyan viszonyul hozzá. Minden moccanás lassan együttmozdulássá, együttváltozássá alakul. A terpeszben álló nőre Fehér Ferenc indamód kúszik fel, beborítja testével, aztán, mint hatodik végtag mozog, majd embrió pózt vesz fel, hogy olybá tűnik, mintha egy anya kívül hordaná magzatát, aztán már a keresztről levett Piétát látjuk Mária ölében. Mégsem érezzük azt, hogy az alkotó többet gondol az elégnél, úgy, ahogy a mozdulatok, a gondolatok is magától értetődően, egymásból következnek, tulajdonképpen ős-érzetek és archetípusok jelennek meg. Magábamozdulások, önmagukba gyűrűző mozdulatok teszik technikai szempontból is lenyűgözővé , attraktívvá a táncot.  S a másik testen csüngő mozgás egyneműségében is változatos marad, az idomok amőbaként változnak az időtlenséget sugalló pózokban.
Aztán sötétség, majd ismét világosság. A színpad üres, csupán a láda maradt a színen, immáron zárt fedéllel. Mesteri, mesebeli zárás és csavar, hiszen csak így válik a néző számára nyilvánvalóvá , hogy mi volt a ládában: a férfi és a nő, s mindaz a sok történet és tudás, amely a mindenség e két pólusából született, ami maga az élet és maga a mítosz, ez Shirzamanze titka.

Szerző: Viola Szandra
Fotó: www.ferencfeher.hu/Jókuti György