A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Grecsó Zoltán koreográfia-korpusza valójában két előadás egymásba oldása, összeillesztése. A darabegyüttesben a Jób könyve az első.
Amolyan „végeérhetetlenül induló”, „öröktől fogva kezdődve tartó” előadásindítást figyelhetünk meg, ugyanis, mikor a néző belép, az alkotók már ott állnak, gesztikulálnak a színpadon, miközben halk zene szól, így az az érzete támadhat, hogy az előadás már tart, valamikor, egy percekben nem mérhető időben már elkezdődött.

Ebben az átszellemült hangulatban foglal helyet a befogadó, s várja a folytatást, mikor a nézőtéren egy modortalan telefoncsörgés zavarja meg a végtelenségében is épphogy elkezdődött előadást: „ Hallo, Isten! Igen, én vagyok. Szerte bebarangoltam a földet és felfigyeltem Jóbra..” - hangzik a telefonbeszélgetés. A kontextus tehát ezzel a gesztussal körvonalazódik, vagyis a Sátán ül közöttünk, aki telefonon épp Istennel társalog Jób sorsa ügyében. Az elhangzó szöveg lényegét tekintve nem tér el a teodíceától, csupán modernizálja, jelen korunk környezetébe helyezi azt.

grecso_job_dusa

A rövid, szöveges szituációteremtés után a színpadon megindul a dübörgő zene és az ugyancsak dübörgő erejű tánc, melyben az erotikus jelleg túlhangsúlyozása, a testi csábítás megmutatása a döntő. Grecsó Zoltán, aki nem csak rendezője, szereplője is darabjainak hosszú percekig egy csíkos köntösben, passzív szemlélőként áll a háttérben, míg az előtérben három táncosnő (Maday Tímea, Lengyel Katalin, Jenna Jalonen) vonaglásművészetével kápráztat minket, mindezek közben pedig kereskedelmi televíziócsatornák reklámjaiból és sorozataiból kimetszett idézetek gazdagítják a zenét és asszociációinkat.
Egy hangulati és világításbeli váltás után Jób, (akinek a nemek szerinti kizáró okok miatt egyedül Grecsó Zoltánt feleltethetjük meg) a csíkos köntöse zsebéből ostyát húz elő, és az imént még magukat kellető, ám most jámboran térdelő szépségek szájába adja. Ezzel ér véget Jób történetének szabadparafrázisa, bár még ennek is csak némi gondolatmeneti erőszaktevés után nevezhető. Hiszen sokféle módon lehet Jób könyvét értelmezni.
Például Robert Burns híres versét így fordította Pilinszky: „Szemétre vetve élt szegény/ rüh ette és lobos fekély,/ hogy azt se tudva, hal vagy él,/ a néma Jób/ szitokra kelt a hű erény, rossz tréfa volt!”
Vagy így ír Király Levente ugyanerről az Élet és Irodalomban:  Mikor először hallottam/ azt gondoltam/ ki ez a szerencsétlen barom,/ ez az idióta seggfej/ ez a megalkuvó kis féreg…Közben minden csak ezen múlt/ nem értettem a szavakat.. /Ki mit ért alatta: a mindenütt jelenlévőt/ a teremtőt, a megtartót, a pusztítót.”
Tehát legyen a stílus bármilyen, Jób könyve alapvetően akkor is krízisirodalom, melynek lényege a szenvedés értelmének magyarázata körül forog. Jób pedig eredetileg annak igaz példája, hogy hogyan lehet hitünket megőrizve tiltakozni az igazságtalan szenvedés ellen. Tehát a Grecsó által formált Jób személyiségi jegyeit, egész attitűdjét tekintve ellentétes a bibliai figura lényegével, sokkal inkább Goncsarov Oblomovjára hasonlít elnyűtt háziköntösében, aki a gyávaság, lustaság, cselekedni képtelenség megtestesítőjévé nőtt az irodalomban. A jóbsággal ebben a darabban legfeljebb a televízió általi megkísértés, a próbatétel momentumát rokoníthatjuk, az azonban nem derül ki igazán, Jób megállja-e végül a helyét. További kapcsolódási pontokért egészen mélyre, az őstörténetekig kell ásnunk, ahol olyan ontológiai alapvetésekig juthatunk, mint az ember élni tudásának milyensége, jóra való törekvése, valamint egy önmagánál felsőbb rendű létezőhöz való viszonya.

grecso_szigoruan_dusa

Ismét egy zenei és egy dinamikai váltás vezet át minket a következő jelenetrendszerbe, amely már egyúttal a Szigorúan ellenőrzött vágyak mozgás ill. – képsorait jelenti. Látványos és ötletes az a megoldás, amikor kivetítővászonként a testre feszülő fehér póló szolgál. Hátat látunk, alvó testet, amelyet mintha folyékony álom öntene körül. Tenger, halakkal, kagylókkal, álom-élővilággal. Ez a kép-metafora az álommélységek megjelenítése. Ezeket, a mélyben előhívott álomképeket cincálja szét a vekkerberregés. Ez a hang, ez a felriadás indukálja az egész szólót, melyet Grecsó Zoltán táncol, s melynek mozgatórugója is a rianás, a továbblökődés, s melynek táncnyelve magába építi a hétköznapi ember kapkodásának jellegzetes mozdulatait is. Ezt a nagyjából tíz perces szólót leszámítva Grecsó ebben a darabban is passzív, helyzete, hozzáállása, karaktere nem sokat változik a jóbbelihez képest. Ezúttal viszont sokkal érthetőbb tompább, fénytelenebb jelenléte, hiszen a cím  a Szigorúan ellenőrzött vonatokra is utal, ( egyben az irodalmi műre és a filmre is), ahol a kisember jelenik meg és nem pedig a kegyes, a kiválasztott, -utalok itt vissza Jóbra. A férfi szereplő ezúttal két nő között vergődik, egy képzelt és egy valóságos között, s tulajdonképpen nem teszt mást, mint a képzeltet látni hagyja, a valóságosat pedig nem látja meg. A megjelenítés is realizmus és szürrealizmus keverékét ötvözi. A cím viszont nem felel meg a valóságnak, ugyanis itt a vágyak és a fantázia talán öntudatlan szabadjára-engedéséről van inkább szó, mint szigorú ellenőrzésükről.
Dramaturgiai szempontból azonban szerencsésebbnek látom a Szigorúan ellenőrzött vágyakat, ebbe a tematikába ugyanis jobban illeszkedik a laza szerkesztésmód, a képek fellvillantása. Ezen kívül az eredeti, hrabali humor is életrekel a mozgás, a zene és a gesztusnyelv által; az a vidámság, amely olykor melankóliába olvad ( ezt a hangulatingadozást a zenei is hallatja), s amely így, egyfajta „kontrasztharmóniát” teremt. Ez az az alkotói modor, amelyről így nyilatkozott Hrabal: „Tragikus életérzés a humor, a humor és a nevetés a megismerés legfelső foka”.



Szerző: Viola Szandra
Fotó: Dusa Gábor

Képek az előadásból>>