A szintén a balett világából érkező Russel Maliphant által koreografált szóló egyszerre idézi meg közvetlenül és esszenciálisan a tragikus sorsú táncost. A balett formanyelve az előadás egészét meghatározza, a későbbiekre nézve megugorhatatlanul erős felütésként ható „prológus”, szóló esetében azonban mellérendelődik valamiféle emberi esendőség, és az egyre fogyó fényben egészen megrázóan hat, amint a forma, a folyvást helyben forgás virtuóz póza alól kitűnik a fuldokló ember. A kezdetben hétköznapi vörös felsőt viselő táncos azt levéve a jelenből az időtlenségbe ugrik, fejhez simuló világos turbánjával árnyalak, amely mintha maga is árnyékok elől menekülne, lágyan kering egyre, mintha szél görgette falevél lenne, majd forogni kezd, mint egy táncos figura a zenélő dobozban, a Nizsinszkij védjegyévé vált hajlított kartartással, eközben elveszik a sötétségben. Talán nem túlzó a párhuzam felfedezése: ebbe a rövid darabba a ragyogó tehetségként, majd zseniként üdvözölt, végül hanyagolt, majd a skizofrénia labirintusában bolyongó orosz táncos életének említett valamennyi stációja költői módon foglalódik bele.
Erik Satie Gnossienne zongoradarabja éppen olyan, mint az általa aláfestett koreográfia: törékeny szépsége mögött mély sötétséget hordoz. Az AfterLight számára ennek a zenedarabnak a nyomvonalán haladva komponált Andy Cowton hasonlóan sejtelmes, de kevésbé erőteljes aláfestést. Ebben a kettősségben leképeződik az előadás egészével kapcsolatos érzet: a talán a Nizsinszkij által is jegyzett az Egy faun délutánja nimfáinak, de legalábbis valamiféle archaikus, libbenő nőalakoknak duettje, majd a szólóban zseniális Daniel Proiettoval közös táncuk kevésbé életteli, ám míves hommage a bevezetőhöz képest, ahol kevesebb szcenikai körítéssel, kevésbé konkrétan, de jóval drámaiabban idéződik meg egy fénybe vágyó művész repülése és zuhanása. Hangulatában a duett és a trió természetesen összefüggő egységet alkot a szólóval. Jan Urbanowski és James Chorley a talajra vagy a színpad elé feszített áttetsző felületre vetített különféle gomolygó füstködei, Michael Hulls mindvégig következetesen használt, a testet élesen kontúrozó vagy éppen felhős világítása, mitologikus atmoszférát adnak az előadás egészének. A fénykreáció a szóló esetében izgalmas, az elme borújával, a kétségbeesett bolyongás és szorongás hangulatával öleli körbe a táncost, később azonban, amikor a felületre vetül, egy idő után kiszámíthatóvá és tompítóvá válik.
Silvina Cortes és Olga Cobos duettje, majd a férfitáncossal való triójuk egyenetlen minőségű, sejthető, hogy az egész estés darabbá bővítés szándéka szülte ezeket a részeket. Formailag valóban az 1910-es évek formabontását, Nizsinszkij koreográfiáit idézik, de nem folytatódik bennük a kezdeti személyesség, nem reflektálnak önmagukra, a kissé patetikus mozdulatsorok mögül nem tekint ki az ember. Bár megfogalmazhatók érzetek, amelyek mentén alakulnak: kíváncsiság, vágy, féltékenység, így természetesen adaptálhatóak a táncos életére is. Mindezek ellenére Maliphant koreográfiája rendkívül szép, elegáns, bár a táncosnők szinkronitása néha hibádzik, és valójában konkrétabb viszonyok sem tárulnak fel a táncosok között. A fehér tunikát viselő, kellékként kendőt használó táncosnők bukolikus és a zenének köszönhetően kissé keleties hatású duettjébe folyik bele Daniel Proietto. Egyikükkel duettet táncol, végül az egymásért vagy a másikért vívott küzdelmek után mindkét nőalak, mintha csupán fantázialények lettek volna, eltűnik a sötétségben. A darabot keretezendő, a feketeség a visszatérő Nizsinszkij alakot is elnyeli.
Az AfterLlight című előadás kapcsán tudható, hogy Russel Maliphant inspirációjául részben az orosz táncos munkásságát megörökítő fotók és annak saját rajzai szolgáltak. Az eredeti szóló és a belőle született darab közötti különbség ennek fényében, hogy előbbi esetében az emlékezet foszlányait összesítve egy metaforikus, de mélyen emberi alak született, míg a duettek és triók alig mennek tovább a fotográfiák által megőrzött darabok szereplőinek életre keltésénél, nyilvánvalóan nem követve, de felidézve, továbbgondolva az egy évszázados koreográfiát. Amennyiben pedig megpróbáljuk ezeket Nizsinszkij emlékezetétől függetlenül értelmezni, szinte semmitmondónak, üresen dekoratívnak tűnnek, bár kétségtelenül felfedezhetőek bennük szenvedélyes életének hívószavai. Mivel a szóló poétikusan és drámai erővel összegez egy életet, bármely fejezetének kibontása csupán függelékként csünget rajta. Az alkotói szándék ellenére a duettek, triók nem is hatnak vissza Daniel Proietto szólójára, amelyet háromnegyed óra elteltével, sőt záróakkordként felidézve méginkább jó szívvel őriz a nézői emlékezet, önmagában és önmagáért.
Szerző: Halász Glória