Nem ismeretlen már Budapesten a brit Random Dance társulata, nagyjából lehetett is sejteni, hogy ismét a zsigeri koreográfiát futurisztikus és virtuális elemekkel ötvöző előadás érkezik. A közönség magasan jegyzi a műfajt: a produkcióra dugig telt a Trafó színházterme, pedig ezúttal még pótsorokat is beállítottak. Wayne McGregor koreográfus progresszív előadásait a világ minden táján érdeklődés övezi, pedig az alkotó nem hirdet mást, mint tiszta és világos hatásmechanizmust és az alkotás-befogadás örömét.
A tánc és mozgás létjogosultságát minden terepen igyekszik igazolni, így a kortárs művészeti arénák és a klasszikus balett áhítatos palotái mellett nem restell Harry Potter filmben sem koreografálni, és nem áll tőle távol a popzenei klipek mozgásanyagának összeállítása sem. A „legrocksztárabb balettos” – jegyzik meg róla. Nem tudom, milyen személyiség lehet McGregor, de az előadása alapján elszánt fickónak tűnik.

A FAR szellemi hátterét a „felvilágosodás kora inspirálta, ezen belül is Diderot 18. századi enciklopédiái, amelyek először helyezték az emberi testet a figyelem középpontjába” – írja a műsorfüzet. Testből nincs hiány - némelyik férfitáncos atlétikus kidolgozottságú izomtónusain anatómiai bemutatót lehetne tartani -, sem pedig energiából, és a rendkívüli intenzitású táncosok (Catarina Carvalho, Davide di Pretoro, Michael-John Harper, Agnès López Rio, Louis McMiller, Paolo Mangiola, Daniela Neugebauer, Anna Nowak, Alexander Whitley, Jessica Wright) kíméletlenül kizsigerelik mindazt a mozgáselemet, amit a koreográfia előír. Harmóniák helyett a teljesítőképesség határait feszegető mozdulat-demonstráció tombolja ki magát. Az emelések nem csupán emelések, hanem egyben elragadások is, a másik testének elbitorlásai; a kontaktusok és érintések nem csupán találkozások, hanem kemény markolások és taszítások sorozatai. Az egész koreográfiai anyagot uralja valami férfias, vállalt keménység, mintha a test élményét a test katonáihoz illő konok, a brutálist sem kendőző pontossággal kívánná felmutatni. Van egy emblematikus kép, amikor két alak a lábujjain guggol, mintha azt mondanák, lám erre is képesek vagyunk. Ettől a fitogtatástól pedig nyersebb és ösztönösebb lesz az előadás kínálta testélmény - mondhatnánk, hogy húsbavágóbb -, határozott felismerést és hangsúlyozott ráébresztést közvetít. Talán ebben a kontextusban érdemes keresgélni a felvilágosodással való kapcsolatot.

Ugyanakkor a kíméletlenség mögül nincsenek száműzve az emberi pillanatok, az érzelmek, sőt a humoros momentumok sem. A nyitó duett egészen intim. Négy fáklyás fényében egy pár ismerkedik egymással lírai, de egyben végtagjaik fizikai lehetőségeit feszegető, groteszk lényként, és majd ez a testeket önálló organizmusként mozgató táncnyelv fejlődik tovább és vesz egyre vadabb irányokat, s végül csitul el újra. De az egymást sebző zabolátlanság közepette is fel-felvillan valami könnyed irónia. Az egyik férfi két mozdulat közt váratlanul puszit nyom a partnere arcára. Egy másik páros az izzasztó etűd után nagyot sóhajt, mintha megkönnyebbültek volna. Vagy míg a színpad bal felén egy hármas életre-halálra gabalyodik össze, a másik oldalon ketten jól látható gesztusokkal vitatkoznak valami oda nem illő dolgon, majd hirtelen véget ér a hármas akció sorozata, a beszélgető kettős viszont kiegészül egy harmadikkal, és most ők kezdenek egy komoly és koncentrált mozgássorba. Folyamatosan fejlődik és pulzál az előadás, egy pillanatra sem érezni a rutint, ötlettelenséget, valami mindig tovább lendít.

Különös kanyargásokon vezet keresztül Ben Frost zenéje is, ami elsősorban két pólust erősít. Végigvonul egy misébe illő emelkedett hangzás, amelyben egyetlen női hang énekel tisztán, mint egy áriában; a kíméletlen megindulásokat viszont a látványhoz igazított elektronikus hangrendszerek uralják, a torzított metál dübörgő nyugtalanítástól kezdve az elektromos kabócazengés bágyasztó zsongásáig. S ugyanígy két pólus közt számos variációval ingázik az előadás vizuális érdekessége, egy képzőművészeti ihletettségű fénytábla. A világítástervező, Lucy Carter legizgalmasabb munkája egy fényinstalláció, ami végtelenül egyszerű (és éppen ezért varázslatos) elven nyugszik, a vezérelhető fény-árnyék irányokon és arányokon. Egy felfüggesztett, méretes táblába fémes pálcák vannak beleszúrva, és szépen kimérve egymástól, katonás rendben sorakoznak a világos felületen. Minden pálca négy oldalán lámpácskák néznek négy irányba, amelyek hol felgyulladnak, hol elalszanak, hol együtt, hol külön, hol egy irányba világítva, hol össze-vissza, ahogy a koncepció éppen kívánja, és természetesen mindig más és más árnyékot vetve. Már az egyenletes világításnál is szép látvánnyá állnak össze a perspektivikus rendbe hajló pálca-árnyékok, de egészen különleges és eltérő hatások váltakoznak, ahogy véletlenszerűen pulzálnak, és puha atmoszférát varázsolnak maguk köré, vagy éles, bántó hidegséggel gyúlnak ki, máskor fénycsíkként söpörnek végig a táblán, esetleg háttérvilágításként állnak a táncosok sötét sziluettjei mögött. Egy ízben pedig a világítás bravúrosan úgy váltakozik, hogy az árnyékok monitoron pergő elektronikus számformákat rajzolnak ki. Elnézegeti az ember hosszasan, és szívesen elviselné, ha még szervesebben kapcsolódna össze a koreográfiai elemekkel, az alatta táncoló emberi testek ritmusával. A kettő ugyanis valamiféle szimbiózist alkot. A fénytábla az elején átveszi a fáklyáktól a világítást, és megnyitja, majd a végén pedig lezárja hátul a teret. Az előadás folyamán pedig a táncosok fölé emelkedik, mint egy felirat-élőlény, egy időnként fenyegető, időnként pedig barátságos fényt szuszogó árnyék masztodon lesz, amire a táncosok olykor fel is néznek, mintha várnának tőle valamit. Nem tudjuk meg, mit, de ahogy a zene párbeszédbe lép a mozgással, úgy felesel a fényállat is virgonc árnyékaival a táncos elemekre. Ha úgy tetszik, sajátos transzparense lesz egy bonyolult és kiismerhetetlen, élő és dinamikusan változó „felvilágosodásnak”.


Szerző: Sz. Deme László