Kimunkált játék zajlik a színpadon a Corpo Grupo elôadásában, megingás nélkül, mert nincs az a fékevesztett pörgés, ami után a táncosok egytôl-egyig ne stabilan indítanának új irányba új ritmikát és mozgássort. Magabiztos könnyedséggel, mint az egyensúly zsonglôrei. Nincs habozás, toporgás, félrelépés és megingás: minden bonyolult mozdulat épp addig tart, ameddig a táncosok akarják, és máris új felfedezésekre indulhatnak.
A brazíliai táncegyüttes nevéhez és ars poeticájához híven mélyed el a táncosok testében a MüPa Fesztiválszínházának színpadán. A több mint három évtizedes múltra visszatekintô csapat a Nemzeti Táncszínház meghívására érkezett a Budapest Táncfesztiválra. Bár a Corpo jelentôs fesztiválszereplônek számít a színlap tanúsága szerint, elsôsorban nem a progresszivitásukkal ragadnak magukkal. Nem is a kortárs tánc fenegyerekeiként ráznak fel, inkább gyönyörködtetnek a tudásukkal. A Sem mim és a Parabelo arculcsapó újdonságok helyett a szépen kidolgozott formai megvalósítások örömteli ünneplésében nyújt kiváló teljesítményt.
A dél-amerikai társaságban van valami konok ragaszkodás a szépséghez. Elfeledett érzelmi gazdagságot hordoznak, ami manapság kevésbé divatos a kortárs európai trendek környékén, még a fesztiválozó elôadások között is. A Corpo két produkciója viszont más trendek vidékérôl érkezett, és a szépséget illusztrálják sajátosan latinos, érzelemdúsabb fénytörésben.
Már a zenei világ is harmonikus, kevésbé kísérletezik zörejekkel, az egzotikumot feltehetôen brazil (és afrikai) hangzásokból nyeri, pánsípokat ereszt össze flamenco gitárral, furcsa dobok puffognak és zörögnek. A látványvilág színes, de a karnevál biztos ízléssel visszafogott. Üdítô élmény a színpad csupaszsága, amely csupán egy-két hangsúlyos vizuális elemmel egészül ki, míg a jelmezek szimbolikus erôvel bírnak, s ez utóbbi elsô látásra szinte mosolyognivalóan hetvenes-nyolcvanas évekbeli táncszínházat idéz, de végül mégsem lehet megmosolyogni, mert pontos helye van az elôadás rendszerében.
A testek felmutatásában is van valami szimpatikus visszafogottság. Miközben bravúros hajlékonyságról tesznek a táncosok bizonyságot, egyszer sem jelennek meg éles világításban, talán éppen így érvényesítve minél erôteljesebb hatást. A klasszikus balettet is megidézô mozgások, mozdulatok kiemeléséhez mindvégig félhomályban operáló halovány fényeket használ a világítást jegyzô Paolo Pederneiras, aki egyébként a társulat művészeti vezetője is. A koreográfus Rodrigo Pederneiras pedig még a szólókat és a kettősöket sem hozza közel a rivaldához. Távolabb tartja a táncosokat, talán hogy egységként érvényesüljenek, mert láthatóan nem az (egyébként sokszor kiváló) egyéni akciók az érdekesek és fontosak, hanem a totális látvány, ahogy az együttes tagjai pulzálással és élettel töltik meg a hatalmas üres teret. Aki szereti a focit, tudja, milyen erősek a brazilok csapatban, s ugyanez igaz a Corpo társulati munkájára. Az élmény artisztikus, nem vág húsba, valahogy úgy követi a néző, mintha egy fantasztikus tájék, pampák és dzsungelek mélyén finom balett tárulna fel elôtte.
A Sem mim (azaz magyarra fordítva: Nélkülem) nyitó darabjában a táncosok színes sztreccsruhákban tűnnek fel, majd csakhamar felüti fejét a vágáns költészet életöröme. A testszínű trikókon középkori szimbólumok szökkennek, mint valami mozgó térképek a 13. századból, mert a darab alapjául szolgáló portugál-galíciai dalciklus is onnan datálódik. Martín Codax, a luzitán trubadúr költô Vigo tengere címu művének hét dalában szerelmes hajadonok vallanak, mit jelent számukra kedvesüktől távol lenni, és vágyaikat, bánatukat a tengerben csillapítani vagy éppen felkorbácsolni. Állapotokat látunk, amelyek úgy hullámzanak, akár a tenger, és a koreográfia is olyan végtelen könnyedséggel mozgatja a táncosokat, ahogy a hullámok fodrozzák a tajték habját.
Az eredeti partitúra alapján, Carlos Núnez és José Miguel által írt temperamentumos zenére a táncosok szinte lüktetnek. Az ötletes koreográfia magába olvasztja a szamba bujaságát és a capoeira sportos hajlékonyságát, miközben borzasztó frissességgel alakulnak egymásba a kompozíciók, mintha maga a szenvedélyekkel teli tenger csapdosna a színpadon. De a táncosok nemcsak íveket rajzolnak a térbe, saját testükön is hullámok vonulnak, hol buján, hol frivolan, hol pedig elcsitított szelídséggel, és ahogy valaki eltunik a színfalak mögött, máris belép egy új figura, új formák alakulnak, nincs megállás, nincs szünet, ahogy a tenger áramlása sem nyughat egyetlen pillanatra sem.
Ez az állandó áramlás a legérdekesebb. A koreográfiának nincs bejárt íve, nincs fokozása: az erôteljes felütéstôl kezdve ugyanazt a hevesen zengô-zsongó tónust tartja ki mindvégig, de annál alább sem ereszti a hangulatot. Vannak ugyan csendesebb részek, például mikor a tér lényegi elemeként felfüggesztett ezüstháló egy gyönyöruen táncoló kettôsre borul, de még ezek a nyugalmasabb momentumok is annyira részletgazdagok, hogy semmit sem veszítenek az intenzitásukból.
Az elsô részhez képest jóval kevesebb tartalmi kapaszkodót nyújt az 1997-es Parabelo. “Leginkább brazil és helyi”, személyes hangvételű alkotás, ami azonban kevésbé értékelhetô számunkra Brazília világáról és a zenei alapul szolgáló baiao hagyományairól való mélyebb ismeretanyag híján. Könnyebb koncentrálni az egymást feloldó ellenpontok sorozatára, hisz a kezdeti statikus fekete masszában elhelyezkedô alakok fejkörzésétôl kezdve a zárókép színes kavalkádjának felszabadult örömtáncáig, a háttérül szolgáló primitív kôfejektôl a talán mai Brazília sokszínűségét reprezentáló fényképalbumig sokfelé kanyarog a koreográfia.
A mozgásanyagban még jobban kidomborodnak a társulat ismertetőjegyei. Fôként a varázslatos csípőmozgás feltűnő, ami a levegôt szeldesô karmozgásokkal együtt újra és újra feltűnik, mintegy kiinduló pontjául szolgálva a pulzáló mozgássoroknak. Minden ritmus egymásba oldódik, vicces ellenpontok is születnek, olykor a nemek is egymásba lüktetnek, és a férfiak is széles bujasággal, kihívóan riszálják a derekukat. De semmi sincs eltúlozva, a biztos arányérzék itt is kérlelhetetlenül van kimérve: a koreográfusi szerkesztésben is biztos az egyensúly. Szinte sajnálja az ember, milyen gyorsan véget ér az este.
Szerző: Sz. Deme László
Fotó: Dusa Gábor