Megújult a Bethlen Téri Színház, visszanyerte eredeti, 1929-es homlokzatát, úgy tűnik a kerület vezetése végre magáénak érzi a színházát, s benne a táncot is: a II. Sissi Őszi TáncHét (SŐT7) nyitóelőadásának plakátja díszeleg már az új, csinos kirakatban. A Dűne nemcsak a tánchetet nyitja, hanem a 25 éves Közép-Európa Táncszínház jubileumi évadát is: Maday Tímea Kinga és Hámori József közös koreográfiája is csinos, kirakatba való, nézőket csábító alkotás. A premier publikuma pedig lelkesen ünnepli is a darabot a tapsnál. Előadás után pedig orvul kihallgatom a KET-nézőbe érkezett helyi nénikék és bácsikák kis csoportját, tetszik nekik, amit láttak, egy szintén a nézőtérről távozó kissrác pedig boldogan ugrándozik el az új portál előtt és szüleinek visítja, milyen jó, hogy eljöttek. A fogadtatás kedvező, a Dűne pedig tényleg közönségbarát produkció.

Közönségbaráton természetesen ne valami tinglitangli és kommersz, operettbe illő pipiskedést gondoljunk el, ahol a táncos számok között kedélyes sramlizenére lehet tapsikolni - nem-nem, erről szó sincs-, sokkal inkább arról, hogy Maday és Hámor nagyon szimpatikusan, világos megközelítéssel, pontos arányérzékkel és ízléssel gondolkodnak arról, milyen hangulatú, terjedelmű és tartalmú darabot hozzanak létre. (Ráadásul, bármily furcsának is tűnhet ez a hazai kortárstánc szélesebb palettáján - és tisztelet ezúton is a szűkebb palettának -, úgy tűnik, hogy nem gondolják, minden áron világmegváltó/művészetfeltáró kinyilatkoztatásnak a munkájukat, hanem előadást állítanak színre komoly munkával.) Voltaképpen egészen puritán módon, feszes tempóban járják körbe a Dűnét, elsősorban természeti képeket fordítanak a tánc nyelvére, és anélkül, hogy különösebben lilás, bonyolult jelentésrendszer megjelenítésén fáradoznának, a dűne homokszemeiként egymás mellé sodort és erőszakkal egymáshoz csiszolt alakok belső képei is megjelennek. Tetszetős ez az egyszerűség, koncentráltság, még akkor is, ha az is igaz, hogy fantasztikus felfedezésekig sem merészkednek az alkotók. A koreográfusi lehetőségek és célok sikeres találnak egymásra az előadás közös platformján, és igazodnak az adott helyzethez, a társulat pillanatnyi állapotához, ami külön figyelmet érdemel. A darab nem akar sokat markolni, de amennyit akar, azt elcsípi és ki nem ereszti a markából.

A Dűne elsősorban talán egyfajta folklórban és a természetben gyökerező atmoszférára, közösségre utal. Megfejtése természetesen annyiféle lehet, ahányan ülünk a nézőtéren, és ahányféle dűnét felhalmozhat a szél. De még ha tág is a gondolati tér, szép és tiszta mozdulatok töltik meg jelentéssel, nem hagyják üresen. A darab hangulati intenzitása valamiféle állandó mozgásban lévő, a harmóniából dinamikába átcsapó és visszacsendesedő körforgásra utal. Stációkon megyünk végig, ha úgy tetszik, jelentésessé elevenedő képekben követhetjük végig, ahogyan ennek a sajátos dűnének a homokját, alkotórészeit felkapja és átrendezi a szél. Hogy mit és mivé, az sok minden lehet, ahogyan sok minden van változásban, körforgásban is, a természet, az emberi élet, egy kapcsolat nő és férfi között, vagy egy közösség belső dinamikája.

A darab kezdeti félhomályának meditatív alaphangulatát készülődő vihar robajai pezsdítik fel. A táncosok sötétből előtűnő egyensziluettjei megelevenednek, de kezdetben még csak lágyan hajladoznak egymástól elszigetelve a feltehetően tradicionális arab, főként húros hangszerekkel előállított futamokra. Szólók és kettősök törik fel ezt a szinte naiv, természeti harmóniához hasonlatos kiinduló képet. Majd egyre inkább felkavarodik, felrázódik a közösség, hogy össze is rendeződjön, közös táncokban kitombolja magát, majd újra elcsendesedjen. A vihar átvonul, a dűne átrendeződik, és minden majdnem ugyanúgy folytatódik, visszatér az eredeti kerékvágásba. De egy picit változik is. Ezekre az apró eltérésekre ügyel az előadás.

A tuniszi Anouar Brahem zenéje (amelyet kiegészítenek Hámor arabosan hangzó futamai) végig kellemes marad, nem harsog bele erőltetetten az egzotikus kelet világa, inkább finom ízléssel sejlik fel, ahogyan Brahem jazz koncerteken variálja a hagyományos melódiákat. A zenéhez hasonlóan a táncban sincs nagy dinamikai változás, átrendeződés; a hangsúlyok az apró finomságokon vannak, a pillanatnyi eltéréseken és kontaktusokon. Ahogyan a közös kompozíciókat feltörik az eltérő irányok, ahogy a párosok konfliktusához elég egyetlen éles kézmozdulat vagy karszorítás. Ahogyan az egyensúlyból kibillenek a táncosok, de épp csak egy pillanatra és a testek körkörös hullámzása folytatódik. Ahogy a színpadkép feketéjét hetykén megtöri egy fehéren virító ösvény (, amely egyébként mintha nem igen kapna külön hangsúlyt a történések folyamán). A szűrt fények a ködben, Mádi László érzékenyen megszervezett világítása, ami leleményesen használja ki a tér speciális adottságait, és nagyon kifejező hangulatokat varázsol a színpadra, tulajdonképpen újabb és újabb apró varázslatokkal mutatva mindig egy picit másféle hangulatot. És végül szintén az apróságok ellentéte miatt érdekes, ahogy a keringő dervisszoknyákhoz hasonlatos ruháktól (Juhász Dóra és Kun Zita érdeme a jelmez) csaknem egészen puhává szelídülő mozgássorok harmóniája minduntalan felhasad, szilánkossá és töredékessé válik egy-egy erőteljes kilépéstől, a karok és a lábak szinte fullánkszerű kiszúrásától. S ahogy a történések érzelmi sodrása egyre dinamikusabbá válik, már régen nem csak természeti képekre asszociálhatunk, a vihar akusztikája is rég elvonult, és sokkal inkább valami közösség belső vihara analizálható, ahogy egyének belesimulnak, de ki is lépnének a közös mozgássorokból. Velük is kicsit, de kicsit meg nem is: kiváló anyag, munkatárs ehhez a KET még formálódó, fiatal társulata.

Bár ki lehetne emelni alkotók egyéni pillanatát, ezúttal sokkal fontosabbnak tűnik az ensemble. A táncosok koncentráltan dolgoznak, ügyelnek egymásra (és mivel a Bethlen szűkös teréhez képest ezúttal jóval levegősebb a koreográfia, így ez nem is olyan könnyű), és egyáltalán: együttesként teljesítenek. Mádi László, Frigy Ádám, Horváth Adrienn, Hargitai Mariann, Palcsó Nóra, Jakab Zsanett, Kovács Péter, Hársfai Noémi kiegyensúlyozott munkát végez. Felszabadult és intenzív energiák töltik be a teret. Különösen a lányok tűnnek konokul célratörőnek ezúttal, hiszen a koreográfia is inkább a női alakok amazoni lényét emeli ki. Egy elhivatott társulatról látunk megerősítő pillanatfelvételt.

Szerző: Sz. Deme László
Foptó: Dusa Gábor