Egy évtizeden át jóformán nem táncolt, nem koreografált itthon Mészáros Máté, a flamand Wim Vandekeybus társulata, az Ultima Vez tagja. A legendás együttessel lépett fel hosszú idő után újból itt, majd az elmúlt években több felkérésnek is eleget téve, önálló munkáival is jelentkezett. Legújabb produkcióját külföldön már tapasztalt és bizonyított magyar kortársaival készítette el.

Hinoki – a ciprusfélék családjába tartozó fafaj, mely Japánban őshonos, ám mára világszerte elterjedt. Címadónak tökéletes választás, hiszen nevének csengése, kultúrtörténeti hivatkozásainak sokasága, beágyazottsága példás, szimbólumértéke jelentős. A cím alá készült előadás pedig megannyi ágacskával kötődik az előbb soroltakhoz.
A hamisciprusok nemzetségébe tartozó hinoki nemes fa: illatos, jól formázható és tartós: a világ számos múzeumában megcsodálhatók e pompás nyersanyagból készült, kivételes finomsággal megdolgozott szobrocskák, melyek közt évezredes darabokat is találhatunk. Az illatos, mutatós faanyagot a hagyományos japán építészet is előszeretettel alkalmazza. A Japánban jártak számtalan helyen csodálkozhatnak rá ezer-ezerötszáz éves faépületekre, elsősorban szentélyekre, melyek ebből az anyagból készültek. Ezek az építmények elsősorban ellenálló anyaguknak köszönhetik túlélésüket, másrészt azonban ma látható elemeik közt ritkán találunk eredeti darabokat: azokat ugyanis megállás nélkül cserélik, pótolják, javítják, úgyhogy egy-egy építmény néhány évszázad alatt minden porcikájában megújul. Ezen építészeti perpetuum mobile mozdulati leképeződése, szelleme uralja Mészáros Máté és csapata előadását is.
Ha mást nem is, a hinoki jellegzetes, gyönyörű tobozát szinte mindenki ismerheti, aki délszaki tájakon járatos – hiszen a fa mára az egész Mediterráneumban is honos -, ez a frissen tömör, kőkemény labdacs fokozatosan kiszáradva elemeire pattan és négy- meg ötszög alakú héjlemezekre nyílik szét. A résekből potyog ki aztán a termés, laza, zizegő kis lapokba ágyazva.



Mészáros Máté előadásának színpadán, a bal oldalon a – táncszerető közönség által is jól ismerhető – zenész, Porteleki Áron foglal helyet. Erődszerű építménye közepén ül, körülötte ütőgardontól lemezjátszóig megannyi látható és rejtett hangszer és készülék. A háromnegyed órás játék az ő finom, alig hallható neszezésből induló, élő játékával veszi kezdetét.
A színen hat mezítlábas, utcai ruhás (póló, nadrág) táncos: Dányi Viktória, Horváth Nóra, Juhász Péter, Mikó Dávid, Varga Csaba és a koreográfus: a Trafó tere a falakig kinyitva. Takarás nincs: aki nem játszik, általában a reflektorok állványai közt figyeli társait. A táncmű két, markánsan elkülönülő része közül az elsőben a mozgó testeké a főszerep. Kellék, díszlet nincs, a látványt az üres tér, a zenészi bástya és a táncosok határozzák meg. A Hinoki stilisztikai szőttes, utcatáncos és harcművészeti, sőt, villanásnyi néptáncos elemek keverednek kortársi anyagába, a nézőt egy-egy akrobatikus szilánk varázsolja el, az alakok keresik a teret, a szerepet, a fogást, a helyet, a hangot – egymást, egymással, vagy egymás ellenében. Mészáros Máté finoman játszik a hangulattal: lágyít egy-egy kedélyeskedő, vagy kimondottan szellemes momentummal, a kakaskodás, a küzdelem groteszkbe forduló képeivel. A hatok közössége megannyi humánetológiai kulcshelyzetet megmutat. A falkaszellemet, a rivalizálást, erősödést és elgyengülést, befogadást, együttműködést, izolációt és kitaszítást. Porteleki élő játéka izgalmas és eleven, megágyaz és lendít.
E szakaszt rövid sötét követi, majd a Hinoki nagy látványeffektusa következik. Hátul jobbra hatalmas mennyiségű faforgács zúdul alá a magasból a színpadra. A szemkápráztató látványhoz finom, hasonlíthatatlan hang társul: a reszelék finom, sustorgó zizegését, a gomolygó por szín fölötti örvénylését a sűrű sugárban leomló, aranysárga reszelék áramlását hosszú percekig csodálná, hallgatná és bámulná az ember, de a sötét megint leszáll, a fény most egyedül a zenészre vetül. A táncosok a homályban terepasztallá rendezik el a forgácshalmokat. Mintha végtelen, kopár tájban állnának aztán, óriási szobrokként újra előttünk: a finom anyag halmaiba könnyen láthat bele az ember hegyeket és dombokat, völgyeket és – ahol a padló kilátszik – kanyargó folyócskát, tavakat. A szálló por pedig ködként lebeg az egész felett.
Bárhogy keresgélek az emlékeim közt, forgácsot még nem láttam táncszínpadon. Arról terráriumra, vagy cirkuszi porondra asszociál az ember. Krisztina de Châtel Föld című alkotásának fekete, zsíros talajára, Horváth Csaba A csodálatos mandarinjának több mázsányi homokjára, a Shen Wei társulat, vagy Maguy Marin MayB-jének finom krétaporára hosszú idő után is jól emlékezhetünk. E forgácstenger is mélyen bevésődhet a memóriába, mert nem csupán látványos, de tehetséggel használt is. A sivatagos pusztának látszó, aranyló térben olykor szélfútta ördögszekér-kóróként, vagy marokkó-játék pálcikáiként mozognak a táncosok. A szín hol kietlennek, hol mágikusan mozgalmasnak hat. A finom reszelékben néha percekre eltűnnek egyesek, a terepet minden egyes mozdulat alakítja-formálja.



Fanyar képzettársításokat hoz elő a forgács: a cirkuszi manézst az idomított, mutogatott, szomorú állatokkal, az almot, melyben üveg mögött a családi nyúl, hörcsög, vagy tengerimalac tengeti egyforma napjait. Vagy éppen asszociálhatunk a római gladiátorjátékok pódiumára is, amelynek forgácsát vad csaták küzdelmei festették vörösre, hogy a beteges öröm egyre fokozódó mámorában ússzon a nézői tömeg. A játék kikacsint e párhuzamokra: látunk itt egymást zsinegpórázon vezetőket, fuldoklókat, mindenféle emberi viadalokat, váltakozó izgalmú képekben. A férfitáncosok nekivetkőznek a terepnek, lekapják pólójukat, testükre, hajukba ragad a porló forgács.
A Hinoki erénye a terjedelmi fegyelmezettség, ám struktúrája gyakran elveszik. A látvány azonban végig izgalmas marad. A Krasznahorkai László az Isei szentély újjáépítése című novellája (in: Seiobo járt odalent, 2008) ihletettségében fogant táncmű a – húszévente megújított szentély történetének analógiájára – az elmúlás - rombolás - újjáteremtett valóság hármasán alapszik. Képei elgondolkodtatnak, egyesek közülük talán egészen hosszan fejünkben maradnak. Messzire ment, messziről visszajött, világlátott táncosainak (és generációjuknak) sorsa, sora, játéka pedig összességében a színház falain kívüli, széles világ látásához, értéséhez is hozzá tesz ezzel az estével.


Szerző: Halász Tamás
Fotó: Dömölky Dániel