Olyan színházban voltam, ahol minden erőltetés nélkül, kötetlenül és derűsen már a büfés is része a „szet”-nek, sőt már én is, amikor megveszem a kávémat előadás előtt, mert szinte észre sem veszem, ahogy elvegyültek beszélgetni a köröttem is várakozó (jelen pillanatban 13 éves) nézők között olyan felnőttek, akik néhány perc múlva majd a színpadon állnak.



Szóval: minden és mindenki része a „szet”-nek, és a szlogen, hogy „ez a részvétel színháza”, oda-vissza igaz: nem csak a nézőt vonja be az előadás, hanem utóbbi „bevonódik” a nézőbe… Miközben: semmi, de semmiféle határsértés nem történik, semmi indiszkréció, semmi szereptévesztés, kompetencia túllépés, és főleg semmi káosz vagy zavar. A határok sértetlenségét határozott játékszabályok, s azok rugalmas, de magabiztos betartása, betartatása biztosítja.

Az előtérben 4 kis körben asztalok körött, vagy csak a földre ülve beszélgetni kezdenek a színészek és táncosok a gyerekekkel, olyan kérdéseket tesznek fel például, hogy láttak-e már táncot, vagy mi jut eszükbe erről a szóról, majd, hogy mit várnak a mai előadástól, - ám ezt azonnal olyan hangnemben, amelynek köszönhetően fel sem merül bennük, hogy itt felnőttek feleltetnék őket. Már itt látszik: jó csapat jött a mai előadásra (minden alkalommal 1-1 iskolai osztály, tehát olyan közösség alkotja a nézőtábort, melynek tagjai ismerik egymást, s viszonylag otthonosan mozognak egymás világában): a Radnóti Gimnázium 37 fős 7. osztálya. Lazán, nyitottan beszélgetnek, hamar ráharapnak a témára, s kialakul egy általános csevely-zsivaly (diszkrét marad, senki sem ordibál), a körökben helyet foglaló művészek otthonosan, feszengés nélkül képesek arra, hogy tereljék is a beszélgetést, de szabadságot is adjanak neki.
És ez így lesz azután az elkövetkező bő 2 órában is: valahányszor a gyerekeket „konzultációra” hívják, hogy a színpadon kialakult helyzetre valamilyen formában reflektáljanak, a pedagógusi képzettséggel nem rendelkező táncművészek (is) bámulatosan képesek bevonzani a gyerekek figyelmét, empátiáját és aktivitását. (Csodálatra méltó, de erről még a végén.)



A sztoriba most itt nem kezdek bele: adva egy egyszerű alaphelyzet, apa, anya és két testvér, s a helyzetüket az egyikük, a jelenleg épp 13 éves fiú szemszögéből látjuk. Azért nem írom: történetüket, mert alapjában az a remek, hogy egy alaphelyzet van, a történet pedig az előadás közben íródik, mert a gyerekeknek alakíthatják azt reflexióikkal, javaslataikkal. Ivanov Gábor „Klepa” (a „főhős kisfiú”) kezében tehát az előadás fonala: az ő érzelmei, gondolatai kell beszippantsák tehát már az első percekben a gyerekeket. Klepa nagyszerűen beszél, létezik, (és persze mozog), abszolút hiteles, máris be vagyunk szippantva… (A gyerekeken s rajtam kívül még néhány felnőtt korú, „megfigyelő státuszú” néző, diszkréten a leghátsó sorban.)

A fiú szerepén kívül a darab mindhárom hőse két alakban jelenik meg: egy színész és egy táncos megjelenítő által, de ez a kettősség végig nagyon világos, értelmes, nem didaktikus, és nem erőltetett. Néha persze a színész is táncol, s a táncos is beszél, sőt, a lánytestvér „színész-alakítója” például a táncos Horváth Adrienn, aki minden elfogódottság nélkül él verbális feladatával is.
A gyerekek először a nézőtéren foglalhatnak helyet, majd (Klepa szöveges bevezetése, valamint egy szép, a családi érzelmi viszonyokat is láttató táncjelenet után) meghívást kapnak, hogy jöjjenek közelebb, a színpadra, nézzék meg közelről a díszletet, a kellékeket: szerintük ezek milyenek? S így, szép lassan, miután csupa olyan kérdést kapnak a gyerekek, melyekre nincs „jó” , vagy egyetlen adható válasz (és nagyon okosan megkerüli a direkt kérdést, hogy: „na most ez miről szólt, amit eddig láttatok?”); szabadon, de persze továbbra is a játékszabályokat tartva, (például: felteszik a kezüket, ha szólni szeretnének) dobják be az ötleteiket.
Nem írom le az előadás menetét (kijegyzeteltem: akit érdekel, annak végigmesélem), csak rámutatnék arra, milyen hihetetlenül hatékony tud lenni egy-egy forma, amit ez az interaktív előadás alkalmaz.

Az, hogy legtöbbször nem egyetlen nagy csoportban (amint ez az iskolában, frontális oktatás esetén a gyakorlat), hanem 3-4 kisebb körben hívták össze őket „konzultálni” arról, hogyan is mehetne tovább az előadás, vagy, hogy milyen mozdulatokat találhatnánk annak kifejezésére, hogy X vagy Y szomorú, csalódott, vidám, satöbbi – sokkal hatékonyabbnak bizonyult, mint, ha mindenki egyszerre ötletelt volna. Így nemcsak hatékonyabb volt a munka (hisz időhiány miatt nem mindenki kerülhetett volna sorra, hogyha egyetlen nagy kör van), és emellett szimultán készülhetett egy-egy szereplő további sorsa, például olyankor, amikor mindegyik csoport valamelyik másik szálat „alkotta” tovább.

Egy-egy ilyen közös alkotás (szavak, mozdulatok összerakása) után a gyerekek visszaülhettek a nézőtéri helyükre, s megnézhették, hogyan alakul tovább ezek nyomán a történet. Aznap, amikor én láttam, nyitva maradt a sztori, nem volt happy end, - (azt sejtem, ez nem csupán a gyerekek által alakult így , hanem az alkotók finom de határozott keze is benne van), s ez a lehető legjobb befejezés, hiszen továbbgondolásra sarkall. Arra, hogy amikor visszasétálnak a Radnótiba, az Ajtósi Dürer soron még lehessen vitázni a látott család sorsáról, s az előadásról…

Már eleve az is remek szempont, hogy olyan közösség vesz részt egy ilyen programban, amely tagjai nem (vagy kevésbé) szégyellik egymás előtt a szavaikat vagy mozgásukat, mint hogyha vegyes, ismeretlen közegről lenne szó. Ismerik egymás várható reakcióit, miközben mindez továbbalakítja, fejleszti az adott csoportot, mert új dolgokat is megtudnak egymásról. Az osztályfőnökük is jelen volt a hátsó sorban, aki elmondta, hogy ebben a közösségben alig van csonka családban élő gyermek (óriási véletlen!). Csodálattal súgta meg: az a gyerek, aki a kérésre, hogy mondjanak egy szót: szerintük mitől működik egy család, azt mondta: „kávé”, - nos ő viszont elvált szülők gyermeke… A szünetben arról beszélgettünk néhányan, felnőttek, hogy micsoda információtömeg lenne ez a szülők számára, hiszen nyilván számtalan olyan dolog jön itt ki a gyerekből, amire otthon nem kerül sor…
A gyerekek élvezik a közös „munkát” (azért az idézőjel, mert szerencsére egyáltalán nem annak élik meg), belefeledkeznek a játékba, viszont komolyan veszik, senki nem nevet ki senkit, és amikor visszaülnek a helyükre, boldogan és elégedetten, tenyerüket dörzsölve várják: nos mi lesz abból, amit épp most megalkottak, ötleteltek.



A művészeknek pedig nyilván gigantikus szellemi feladat az ott és akkor létrejött elemeket instant a helyükre illeszteni, s ezek mentén folytatni az előadást. De mindez semmi. Az a hihetetlen nyitottság, amit a gyerekekkel történő kommunikáció igényel: az egyenrangúság, a bizalom légkörét azonnal és minden modorosság nélkül megteremteni, mégis határozottnak lenni, olyan erőt sugározni, amely a gyereknek azt sugallja, hogy bízhat benne, - nos ez nem csupán intelligencia kérdése (az is!), de személyes adottság és készség is kell hozzá. Sok képzett pedagógus megirigyelhetné hatékonyságában azt a néhány színészt és táncost, akik ezt úgy képesek – lankadás és hibázás nélkül két és fél órán keresztül – nyújtani, hogy közben saját szakterületükön is (tehát tánc- és színművészként) hibátlant nyújtanak…

Megérdemlik egytől-egyik a nevük felsorolását, minta értékű, ahogy ebben a történésben léteznek: Milák Melinda és Kardos János, a Káva Kulturális Műhely színészei, valamint: Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Ivanov Gábor, Jakab Zsanett és Mádi László, a Közép-Európa Táncszínház művészei. Utóbbiak részvételi munkáját minden hazai táncművésznek látnia kéne, mintegy továbbképzés gyanánt! A rendezés (Sereglei András), a dramaturgia (Róbert Júlia), a koreográfia (Kun Attila), színházi-nevelési konzultáció (Takács Gábor): itt szinte szétválaszthatatlan kompetenciák, még a hang-és fénytechnikusnak („Fogi” Fogarasi Zoltán) is benne kell lennie az egész ott-és-akkor alakulásában: itt minden alkotó egymás kezét fogja, másként ez nem lehetne olyan, amilyen: lélekemelő.

És, utoljára, de nagyon nem utolsó sorban: special thanks to Nemzeti Táncszínház! Óriási tett, hogy pénzt-paripát-fegyvert bevet annak érdekében, hogy ez az anyagi profitot egyáltalán nem, viszont szellemi/társadalmit annál inkább termelő új irány létjogosultságot kapjon a táncművészeten belül is!!!

Szerző: Lőrinc Katalin 
Fotó: Dusa Gábor