Még soha nem találkoztam táncszínpadon ehhez foghatóval. Gyönyörű minimalizmus, elsöprő energia és lenyűgöző technikai tudás találkozása valósult meg a TAO Dance Theater péntek esti előadásában a Trafó színpadán. Kezdjük a tapssal: tökéletesen egy sorban kivitelezett, kimért meghajlás, ami után a közönség hangos tetszésnyilvánítása ellenére sem jelennek meg az előadók ismét a színpadon. Mintha még ez is az előadás része lenne – a szigor, geometriai pontosság és szerzetesi koncentráció jellemzi az előadókat attól a perctől kezdve, hogy a lámpák felderengő-elhalványuló fényében megjelenik feszült némaságban, de hatalmas energiával mozgó alakjuk. Nem túlzás ilyen költői jelzőket használni: a darab magába sűríti a legjobb értelembe vett misztikus töltöttséget és a legszigorúbb minimalista ízlést.

6
Az első felvonás mintha a tenger fenekének soha nem nyugvó, állandó dinamizmussal lengedező növényvilágát jelenítené meg (ezt erősíti a hol erősödő, hol gyengülő fényjáték is). Az egy sorban, háttal álló, nemtelen táncosoknak sem a lába, sem a keze nem emelkedik fel, csupán a gerincük hajlékonyságának és izolációs képességüknek köszönhetően születnek meg a hat testen az egyforma mozdulatok. Nem lehet a táncosokat egyesével nézni – mint ahogy a korall csápjai, úgy ők hatan is együtt alkotnak egy testet, egy értelmezhető egységet. Tökéletesen időtlen állapot: a víz hullámai nyughatatlan mozgásban tartják a tövüknél a tengerfenékhez rögzült csápokat, melyek se lassulni, se gyorsulni, se kiszakadni, se megállni nem képesek. A tehetetlenség érzését növeli, hogy a hat táncos hajszálpontosan egyszerre hajtja végre a bonyolult, repetitív mozdulatsorokat, mintha valóban ellazultan engedelmeskednének egy külső erő – a víz vagy a szél – hatásának, és nem a megfeszített fizikai munka és a hihetetlen koncentráció hozná létre a látványt. Mindeközben nincs bennük erőltetettség, csupán emberfelettinek ható szellemi kontroll és a saját test feletti tökéletes, könnyed uralom.
Az első felvonás második felében szembefordulnak a közönséggel, és már pár lépéssel is gazdagítják az eddig teljesen kötött mozgássort. Néhány apró gesztustól – és attól a nem elhanyagolható különbségtől, hogy innentől látszik az előadók arca – a tánc sokkal emberibbnek, testközelibbnek hat. Már nem az idegen tengerfenék teljesen kiismerhetetlen törvényeinek reprezentációjaként hat a mozgássor, inkább egy különös keresztezése a meditációnak és valamiféle spirituális harcművészetnek. Ugyanakkor nem tudom eldönteni, hogy melyik a félelmetesebb: az idegen civilizációnak is beillő, megközelíthetetlen tengerfenék, vagy a fenyegetően közeli, emberfeletti, mégis láthatóan emberek által létrehozott önkontroll, melyet bármikor a harcművészet szolgálatába állíthatnak.

7
Lehet ugyanezt a mozgást tovább mélyíteni, jelentését olyan mértékben gazdagítani, hogy az még egy teljes felvonást kitegyen? Talán meglepő, de igen, nagyon is lehetséges. A 7 című darab nem csak abban különbözik a 6-tól, hogy egyel több táncos lép színpadra, vagy hogy az eddig tökéletesen fekete teret és jelmezt most a fehér szín dominanciája váltja fel, mely egyúttal a jing-jang kettősének képzetét is behozza a darab értelmezési körbe. Az első és legfontosabb változást már a táncosok színrelépése előtt jelzi egy bemondó hangja: „Kérjük kedves nézőinket, hogy maradjanak csöndben, amennyire csak lehetséges, mert a második felvonás nagyon halk lesz!”
Mit jelent ez a felszólítás? Szinte lehetetlen elvárni, hogy egy ekkora embertömeg tökéletes csöndben üljön a nyikorgó székeken. Mégis, mintha a színpadon látottak hatására a nézőkben is megmozdulna a test és szellem tudatos irányítására tett kísérlet vágya, egy pisszenés nélkül várjuk az előadás kezdetét. A tánc szerkezete nagyon hasonlít az előbb látottakhoz: egy sorban, háttal álló táncosok egy fehér térben tökéletesen egyforma mozdulatsorozatokat mutatnak be. Csakhogy most teljesen más befogadói magatartással állnak szemben: míg a feketeség és a derengő fény zsongítóan hatott az előző felvonásban, addig most a fehér fény és mély csend hirtelen kiélesedő érzékeket és feszült figyelmet generál. Mindemellett természetes, hogy a csend nem lesz tökéletes, a nyikorgások, helyezkedés, halk köhintés, zsebkendőkeresés szöszözése úgy épül bele a produkcióba, ahogy Robert Rauschenberg fehér festményeibe a nézők árnyéka, vagy John Cage híres 4’33 című zeneművébe a hallgatóság zajai. Kitágulnak a produkció keretei és a színpadon hajlongó hét test mellett hirtelen az egész néma embertömeget is a bekebelezi a figyelem.
Mintha csak a szuszogó-lelegző nézők hangjaira válaszolnának, az előadók halk zümmögéssel, irányított, ritmikus lélegzéssel egészítik ki a mozdulatok amúgy is bonyolult rendszerét. Hát nem csak jelentésében, de a technikai bravúr terén is van hová fokozni az első felvonás nyújtotta élményt. A látvány tökéletes összhangja mellett a zümmögés-lélegzetvétel hamarosan tiszta zenei kórussá hangosodik. A tetőponton ér véget az előadás – a hirtelen zárás után már csak a hipnotizált nézők felocsúdása és a kimért meghajlás van hátra.

Szerző: Dohy Anna

Fotó: Fan Xi