Meg Stuart azon, évtizedek óta meghatározó jelentőségű európai koreográfusok egyike, akiknek munkájával még nem találkozott a hazai közönség – szerencsére ilyen nem túl sok van, társulatának bemutatkozó vendégjátéka ezért is volt kiemelkedő jelentőségű.
Az 1965-ben az Egyesült Államokban, New Orleansban született Stuart New Yorkban folytatta tanulmányait és néhány évig hazájában dolgozott. 1994-ben költözött végleg Európába és alapította meg saját társulatát, a Damaged Goods-ot Brüsszelben, de már pályája első alkotását is Belgiumban készítette el, 1991-ben. Alkotóként elsősorban választott hazájában és Németországban működik. A most Budapestre, a Trafó – Kortárs Művészetek Házába bemutatkozásként elhozott, sorrendben huszonhatodik darabja, a VIOLET 2011-ben született, ősbemutatójára Essenben került sor, majd hamarosan az Avignoni Fesztivál programjában is látható volt.



Stuart műveinek számos, az interneten hozzáférhető részletét szemlélve szembetűnő, hogy a VIOLET tere ezekhez képest (is) mennyire puritán: tapintható, hogy e munkájában mennyire a látványra/mozgásra és a hangzó anyagra koncentrál. A rá jellemző markáns, álom- vagy meseszerű, meglepő vagy éppen nyugtalanító látványelemek e produkcióból teljességgel hiányoznak. A VIOLET színpadán egyetlen objektum látható, a black box-színház minimumán (a puszta, fekete falak) kívül: egy hatalmas, szinte az egész, szemközti, függőleges síkot beborító, fényesen csillogó fekete-antracit felület, mely a hajtásoknál kissé hullámzik, éjsötét tükörként néha fényeket ver vissza, rajzol a táncpadló felületére. A játéktér bal oldalán foglal helyet a mű zenéjét élőben celebráló komponista, a szintén amerikai születésű és szintén Európában (Berlinben) élő Brendan Dougherty. Amennyire puritán a tér, annyira szimpla az öt táncos öltözéke, karaktere is. Első blikkre úgy néznek ki, mintha találomra fogdosták volna össze őket egy metropolisz egyetemi könyvtárában. Pólóban, farmerben, edzőcipőben állnak előttünk, látványuk egyszerű, mint a pofon, a létező legcivilebb. Stuart alkotása az ingerküszöb környékéről, vagy inkább alóla indul, ahogy táncosai a mozdulatlanságból, a komponista Dougherty a pedig a csendből, halovány neszekből. A VIOLET első negyede szinte alig kínál kapaszkodót, emlékezetben megülni képeset. Sodrása, amely csúcspontján olyan, mintha az emberre rányitnának egy tűzoltófecskendőt, nem hirtelen, nem váratlanul, hanem bámulatosan visszakereshetetlenül erősödik fel, iramodik meg. A (szinte a) semmiből felépülő, az ingerszegényből a lábról leverő erejűvé sűrűsödő műveknek komoly hagyománya van a kortárs táncművészetben is, ám e fokozásnak – kivált némi rutinnal – általában pontosan érzékelhetjük az „előszelét”, a nekifutást, a rákészülést. Stuart művének igen kitalált struktúrájába ilyesmi nem fér bele. Öt táncosa szinte a közönyből indul útjára, jelenlétük ereje, figyelemre méltó játékuk finom kezű fokozással emelkedik meg, szinte percről percre. Karakterük semleges, jellegtelen: szó szerint felfigyelünk rájuk. Stuart nem személyüket kezdi kinyitni, hanem jelenlétük fokozódó erejével játszik mesterien. Az élmény olyan, mintha valakin, akit ismerünk egy ideje, egyszer csak rajta felejtenénk a tekintetünket és aztán már le sem tudnánk venni róla. Az öt szereplős mű eredeti szereposztásából hárman vannak most színpadon (a budapesti névsor: Varinia Canto Vila, Márcio Kerber Canabarro, Kotomi Nishiwaki, Renan Martins de Oliveira, Roger Sala Reyner), ketten újak: egyikünk a „mi fiunk”, a brazil születésű, Magyarországon dolgozó Canabarro, aki, szokásához híven most is nagyszerű, s még az indítás csendes szakaszában is kiragyog a játékosok közül. Stuart csapata, ez az emberekből alkotott, mozgalmas táj olyan hatást kelt, mint egy kép, amit annál érdekesebbnek látunk, minél többet nézzük. Az alkotói csavar persze tapintható, hiszen a mű maga is egyre izgalmasabb, de a játék szerkezete egyben felhívás előadóinak alaposabb szemlélésére is: nézz meg minket alaposabban is!
A VIOLET egyebek mellett arról is szól, hogy ne higgyünk az első benyomásnak: várjunk és ne ítélkezzünk elhamarkodottan – mindez különösen jóleső az azonnali és hiper-felszínes benyomások, a minden pillanatban tudatunkba özönlő villám-impulzusok korában. E civilként, visszafogottságukkal tüntető figurák a szemünk láttára kezdenek, szinte hipnotikus erővel ragyogni, „kijön belőlük a dög”. Stuart finom eszközökkel tárja fel, bontja ki karakterüket. E fokozás a produkció nagy titka, s ebben a koreoráfus és a zeneszerző remek párost alkot. Dougherty, aki a színpad széléről, „analóg” és digitális zeneszerszámai közt ülve, rendkívüli hangi környezetet épít fel, ugyancsak a szellemes fokozásban utazik. Nem hagyományos módon építkezik, nem egyszerűen csak gazdagítja, erősíti és rétegezi a zenei szövetet, hanem atmoszférákkal, a hangzások hangulatával játszik, beszippant és felmutat, elringat és felrobbant, akárcsak a koreográfiai anyag.



A VIOLET izgalmasan szerkesztett dramaturgiai építménye eljut egyfajta tetőpontig egy keretes szerkezetben. Struktúrájában felfedezhetünk némi szellemes játékot a klasszika világának építkezési formáival. A karakterek röpke szólókban, kettősökben mutatkoznak meg, motívumok, mozgássorok ismétlődnek (a játék kezdőszakaszának képei az utolsó szakaszban ismét felvillannak, új értelmet-tartalmat nyerve, a közben eltelt óra jelenéseivel a háttérben). A székbe szegező koreográfiai magaslatot egy újabb követi a játék nagyjából hatvanadik percében. Az addig szabadon mozgó testek egyetlen csomóvá, tekergőző emberhalommá állnak össze, mely a színen körben kezd körbehemperedni. A baloldalon szivárványos reflektorfények gyulladnak fel, a fényes fekete fóliára vetülnek és onnan verődnek vissza, opálos fényszilánkként a padlóra és a baljós, tragikus képeket megidéző emberi kazalra.
Meg Stuart alkotása puszta leírással nehezen megragadható: az egy-egy „becsípődő” mozdulatból szinte portrét, személyiségprofilt megépítő, egymás mellett létező alakjai az egyes képekben az elidegenedés, a magányosodás korának illusztrációi, olykori összehangolódásuk, összekapcsolódásuk az emberi egymásrautaltságot, sorsközösséget jeleníti meg. A finoman transzformálódó, szinte hétköznapi, de legalábbis egyszerű gesztusokból felépített, sűrített, egyénített mozgásanyag olykor a virtuozitásig emelkedik. Ilyen kép a minimalista hangzásra dervisként kerengő alakoké, a repetitíven kaszáló-lendülő végtagok hipnotikus látványa, a delejes hullámzás, vagy a belső, titokzatos erő keltette rázkódás motívuma. A táncosoktól kivételes összpontosítást és jelenlétet megkövetelő játék végén a szerencsés néző úgy érezheti magát, mint egy nagy, a szinte a semmiből kerekedő beszélgetés végén, amely során számára addig ismeretlen (és eleinte nem túl érdekesnek gondolt) emberekkel élt meg katartikus pillanatokat, váratlan egymásra csodálkozást.

Szerző: Halász Tamás
Fotó: Tine Declerc , trafo.hu