A tánckritika irodalmi műfaj. Ebből következik, hogy amikor a táncelőadás reprezentálására írásban teszek kísérletet, óhatatlanul nagyobb hangsúlyt fektetek a narratív, gondolati szálra, mintegy hordozóanyaggá redukálva a mozgásanyagot. Mintha a fizikai jelenlétnek nem lenne több funkciója a gondolat közvetítésénél. Pedig van.

A jelentésnek és a jelenlétnek efféle gumbrechti egyensúlytalanságát tematizálja a Svalbard Company All Genius All Idiot című, nehezen definiálható produkciója. Nem előadás, hiszen annak jól behatárolható keretrendszere (eleje-vége-előadója-közönsége) van. Inkább a tér egy bizonyos pontjára összesűrített jelenlét, amelyhez a pórul járt érdeklődők asszisztálnak (akik gyanútlanul azt hitték, hogy nézőnek érkeznek a Trafóba). Márha sikerül gond nélkül bejutniuk a nézőtérre, ugyanis a táskákra vadászó és magukat a belépők elé vető performerek ezt kitartóan igyekeznek megakadályozni. Aki már túljutott az akadályokon, hitetlenkedve nevetgél az utána következőn. A máskor színpadként szolgáló térben most szemétből összetákolt installációkon fetrengenek, lógnak a társulat tagjai, nézegetik, szaglásszák az érkezőket. Vezetőjük – egy transzvesztita szarvas – felszólít minket, hogy most csukjuk be a szemünket. És ne lessünk!
Az engedelmesebbek lehunyt szemmel, zavartan nevetgélve várják, hogy történjen valami. Aki les, az egy sötét színpadot, rajta a DJ-szarvas villogó, rozoga bevásárlókocsira szerelt keverőpultját és egy világító neon Svalbard feliratot lát. Üldögélünk, néha megkapjuk a felszólítást, hogy de tényleg ne lessünk!

Meg kell jegyezni, hogy a zene frenetikus. Az időközben egy felállított pózna tetejére álló szarvas-DJ olyan kelta-indián-jazz-rap ősritmusokat kelt életre, melyekre teljesen jogosan gerjednek be a farkasbőrbe bújt társai. Elismerik a sámán-dj felettes hatalmát – mely főleg a zene irányító ritmusainak való engedelmességre korlátozódik – de ez az elismerés nem jelent tiszteletet. Amikor egyikük a szolgálat és az agresszivitás furcsa keverékeként patát kalapál a szarvas-DJ lábára (átlátszó műanyag, platós magassarkút), a gesztus már megelőlegzi a későbbi trónfosztást.
A felsorakoztatott motívumok – sámán, szarvas, dj, farkas – folyamatosan billegnek a mitikus tisztelet és a totális komolyanvehetetlenség határán. Mint egy horda, akiknek a tagjai együtt rohannak egy cél érdekében, majd komótosan elfogyasztják elesett társaik tetemét, mindenféle etikai kérdést mellőzve. A felkapott majd elengedett célok látszólag teljesen kontrolálatlan, asszociatív csapongása mégis kirajzol egy bizarr mítoszt, mely a teremtéstörténet sötétjétől és csöndjétől, a semmi felett lebegő isteni lélektől és a teremtő igétől (zene) az isten megkoronázásán (pata-cipő felkalapálása), gyilkosságon, lopáson (egy néző táskája esik áldozatul), keresztségen, Danaé-termékenységtáncon (sztriptíz a rúd tetején aranyló konfetti-esővel), vérszerződésen át vezet az istenkáromlásig. De milyen isten az, aki – miután megküzd az ellene lázadó angyallal – együtt röhögi ki a többiekkel a saját trónfosztását. Egy nem sértődékeny isten. Hatalma nem az őt imádók tiszteletéből ered, tehát valójában igazi istenkáromlás sem jöhet létre – ez az isten sérthetetlen, noha funkcionálisan így túl sok értelme sincs.

A mítikus motívumokat a társulat félig komolyan, félig röhögve veti oda a jelentésre éhes közönségnek, hogy amíg azok kötekedősebbikei elfoglalják magukat az értelmek bogozásával és összelegózásával, kiélvezhessék a színházi helyzet és a saját fizikai rátermettségük biztosította abszolút szabadságot. Ez a fizikai jelenlét messze túlmutat azon, hogy hú de ügyes, mekkorát tud ugrani, vagy júj, de félelmetes, hogy így lecsúszik a kötélen. Lubickolnak a jelenlét adta szabadságban, melynek természetes összetevője, de nem feltétele és egyedüli célja a nézői ámulat. Mondhatnánk úgy is, hogy ellenének ők magukban is egy próbateremben, de hamár idepottyant ez a sok ember, nekünk produkálják magukat, mert úgy nagyobb buli.
És tényleg nagy buli – mert mi más is lehetne – elvisítani az Éjkirálynő áriáját, miközben valaki az énekes fején kézen áll, mások meg a szájában turkálnak. Ugrókötelezni a hangosításhoz szükséges kábelekkel. Vagy egy felállított pózna tetején sztriptíztáncot lejteni, melynek következtében még jóval később is csillogó konfetti potyog az előadó alsónadrágjából a nézőtér első soraiban ülőkre. Valahol a komolyan vehető mítoszok, a halálosan komolyan vett mágikus aktusok és a teljesen felfoghatatlan hülyeség határán ez a produkció valóban egyszerre zseniális és értelmezhetetlen. Ha meg akarod nézni (márpedig szerintem akard), addig tedd, amíg a srácok még életben és szabadlábon vannak.

Szöveg: Dohy Anna

Fotó: trafo.hu