Meghökkentő belegondolni: tizennyolc év telt el, közel két évtized azóta, hogy Fehér Ferenc – nem túlzás – üstökösként feltűnt a magyar táncművészet egén. Megrendítő felidézni kivételes erejű indulását, előadásait, előadásaikat a Civil Negyed formációval, melyeknek híre futótűzként terjedt a városban. És megelégedésre ad okot annak tudomása, hogy a táncos-koreográfus művészete már évek óta a kortárs magyar tánc egyik legkeresettebb „exportcikke”.

Fehér Ferenc az elmúlt években szó szerint körbe táncolta a világot, ám Budapesten három éve nem volt bemutatója. A Stationt megelőzően, 2014-ben A Morgan és Freemant ismerhettük meg legutóbb, ugyancsak a MU Színházban, idén pedig még az Imago bemutatójára került sor Veszprémben. A táncos-koreográfus csak az elmúlt három évben fellépett Svájcban, Spanyolországban, Kanadában, Bulgáriában, Horvátországban, Németországban, Romániában, Lengyelországban, Kínában, az Egyesült Államokban, Szlovéniában, Franciaországban, Panamában, Ausztriában és Mexikóban. Pályaképe, következetes építkezése és állhatatossága nem csupán a vendégjátékok listáját szemlélve rendkívüli, bőven megérett egy összegző elemzésre.

Ezerszer írták-írtuk le indulása pillanatától indulása-nevelődése rendhagyó voltát, jellemezve őt vadzseninek, meglepetésembernek, ösztönös tehetségnek: az elmúlt, közel két évtizedben Fehér Ferenc pályaképe, stílusa egyszerre teljesedett ki s lett kivételes egésszé. Az önálló alkotóvá válása óta eltelt egy évtizedben keletkezett huszonöt produkciója, és a (Juhász Anikó mellett) társalkotóként jegyzett további húsz együtt szemlélve, több mint megkerülhetetlen egységet képez a mai magyar táncművészet területén.
A Station az alkotó „jellegzetes” munkája: benne mesterjegyei, alkotásai karakteres hangulata, és a sajátos atmoszféra, amellyel e produkció egyfelől könnyen azonosítható és elhelyezhető az eddigi életműben, ám egy újabb elmozdulást mutat. Fehér Ferenc alkotásait úgy fűzi össze számtalan szál, hogy az önismétléstől biztos kézzel tartja távol magát, bár valahol ö is „egyetlen könyvet ír” pályája során. A Stationben (is) megtalálható összegzésként minden korábbi, illetve az a bizonyos további, aminek hiányát oly gyakran érezhetjük egy-egy, saját stílusába végzetesen beleszerető-belefeledkező alkotó friss munkájában. Az a bizonyos lépcsőfok, amellyel a történet, pályaív tovább halad. E lépcsőfok lehet egy-egy új hangulati elem, médium, egy újabb társulás, egy másik személy, egy másik test-partner (mint e bemutatóban a kiváló Mikó Dávidé), egy új téma, benyomás, becsípődés – mindaz, ami a világban tudatosan élőt, kivált: a tudatosan, szabadon és kényszerek nélkül alkotót hitelesen jellemzi.
Munkáiból, nyilatkozataiból tudjuk, milyen fürkésző pillantással figyeli az őt körülvevő világot Fehér Ferenc: hangokat, mozdulatokat, szituációkat gyűjt, elmélyülten, szenvedéllyel szemléli a természetet, de azt is jól tudja, aki gyakran látogat idehaza táncelőadásokat, hogy kevés pályatársa akad, aki ennyi előadást néz, mint ő.

Új bemutatójában (melynek szakmai konzultánsa és jelmeztervezője Simon Judit, fénytervezője Kovácsovics Dávid) Fehér ismét egy sejtelmes tárgylemezre kalauzol el. A kétszereplős darabot – tőle megszokott módon – néhány elejtett mondatnyi szöveg vezeti fel. Különös, töredezett, fekete mesét lehetne szőni ezekből a rövid nyitómondatokból, melyeket az elmúlt évek során munkái elé helyezett alkotójuk. Intuitív hangulati elemek ezek a látomásos kis szövegmorzsák-betűetűdök, melyek, gondolatébresztőként éppen csak felskiccelik az elkövetkező látnivalót, megágyaznak neki. Jelen esetben ezt olvashatjuk: „Egy állomáson várakozó szép család helyett inkább másról szóljon e történet. Három évesen jelentették be az eltűnésünket. 123 éve élünk ezen a bezárt helyen, amit csak egyszerűen Állomásként ismernek az emberek. Mi pontosan tudjuk, hogy kik voltunk akkor, és mivé lettünk most. Szabadulj el, ha tudsz! Játssz velem, ha mersz! Mi pontosan tudjuk, hogy kik voltunk akkor, és mivé lettünk most?”
Az alig több mint ötven perces táncdarabban kettősök és szólók épülnek fel előttünk izgalmas struktúrában, jó ütemben: a füstgéppel opálossá tett térben friss és ropogós táncot látunk. A darab szerkezete a legjobb értelemben épít a mozgásszínház legszebb hagyományaira: a főszereplő a mozgó test, melyről érdemben semmi nem tereli el figyelmünket: a tőle megszokott módon most is Fehér Ferenc jegyezte, erős és sokszínű zenei anyag feszes, mint a koreográfia maga.
Talányos helyszínen talányos karakterek mutatkoznak meg a Station színpadán: egyfajta kamara-Stalkert látunk. Sorsukban, személyiségükben és szerepükben rejtélyes alakokat egy megfoghatatlan térben, melyről készséggel elhisszük, hogy az a bizonyos Állomás, a szimbolikus és láthatatlan romhalmaz a semmi közepén, elhisszük, hogy az opálos tér a táncosok körül a végtelenben folytatódik és a füst olyan talányos helyeket rejt, amelyek még a két hős előtt sem teljesen ismertek. A nyitóképben egy fénykör látható: előbb tabu, tilalmas tér, majd egyfajta manézs, az álom, az éber álom tere. A két alak, mint két, tökéletesre idomított cirkuszi ló, kering a peremén, bele-belelépve, billenve, sodródva területébe. Mikor a fény egyszerre tágasra nyílik és az opálos fények szinte az egész színpadot bevilágítják, valamiféle elfelejtett, elátkozott zárt térben érezzük magunkat és őket, de sejtjük e csarnok, magunk körül a talányos végtelent. Fehér Ferenc és Mikó Dávid játéka szépen illeszkedik egymáshoz: habitusban, mozgásban, szerepben nem hasonlítanak, de nem is akarnak hasonlítani a másikhoz: kiegészítik egymást. A koreográfus nem megy fölébe társának, teret hagy neki és megcsillogtatja kettejük találkozásának erejét: remekül mutatja a két előadó különbözőségeit és összecsiszoltságát, karakterük eltérő jegyeit. A szöveg és a mozgás sem utal rá, hogy pontosan kiket látunk: testvéreket, sorstársakat, miféle egymásrautaltság, sorsközösség rendelte egymás mellé e két alakot?

A Station egyfajta standby-állapotot ábrázol: kimerevített jeleneteket és körülményeket, szinte tetszőlegesen kiválasztott, de jellegzetes szeleteket egy végtelennek tetsző életképből. Világba vetettjeinek előtörténetét, későbbi sorsát nem tárgyalja, nem utal azokra. Nem tudjuk, hogyan keveredtek kétfős rezervátumukba, milyen erő tartja ott őket, és van-e ilyen egyáltalán. A játék hatalmas lendülettel felépített, szinte végig igen feszes futamidejében újabb és újabb megközelítésben láthatjuk tehetetlenségüket, alkuikat, kiegyezéseiket, játszmáikat, hétköznapi szertartásaikat a helyen és létben, amely nekik rendeltetett. Fehér finoman játszik a hangulatokkal, dinamikával: megkapó Mikó megelevenedett marionett-bábot idéző rövid és virtuóz szólója. A táncos újra és újra, tehetetlenül visszazuhan a talajra, laza spárgában. Alakját perzselően erős fénykúp világítja, fölötte gomolyog a füst. A két táncos közös jelenetei rendkívülien sodróak: sebes mozdulataik, a homályos teret böködő fejük és karjaik, a ködben hempergőző testük egyszerre mutatnak erőt és tehetetlenséget. Játszmáikban ott a küzdősportok virtuozitása és elkeseredett mérkőzései, bokszoló mozdulataik egymást öklelő kecskebakok harcává alakulnak. A színen két, a természetbe visszasimuló ösztönlényt láthatunk: Fehér kedvelt motívumai, az állatvilágból éles szemmel ellesett, remekül emberre konvertált gesztusok teszik igazán élessé ezt az egyszerre ismerősen otthonos és nyomasztó életképet. A Stationban ábrázolt világvége, e láthatatlan falakkal körbezárt rezervátum ugyanis ott lakik mindenkiben. Ki embereket, ki gondolatokat, ki kitörölhetetlen emlékeket tart benne, s van, aki teljes önmagát.

Szerző: Halász Tamás

Fotó: Dusa Gábor