Noha Keszthely méltán híres kimagasló kulturális és ifjúsági eseményeiről, nem nevezhető kifejezetten a kortárs tánc központjának. Az év nagy részében a kastély és a tópart közelsége vonz ide látogatókat, de szeptemberben immár tizenhatodik éve a táncszerető keszthelyiek töltik meg a Balaton Színházat. A kastélypark kellemesen hűvös, az őszi Balaton is zöldesen hullámzik, de hamarosan színpadra lép a Szegedi Kortárs Balett, hogy Sztravinszkij zenéjének összetett hangzataira nyűgözze le az érezhetően lelkes közönséget.
A Nemzeti Táncszínház szervezésében megrendezett Keszthelyi Táncpanoráma harmadik napján vagyunk, túl a Duna Táncműhely és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadásán, de az érdeklődés lankadatlan: a harmadnapra összeszokott közönség bajtársias üdvözletekkel és némi büszkeséggel néz a fesztivál utolsó felvonása elé.

Fotó: Dusa Gábor

Elsőként Sztravinszkij Menyegzője előtt gördül fel a függöny. Enrico Morelli koreográfiája leköveti és híven felmutatja a zene szerkezetét adó összetett matematikai képletet, de hozzátesz egy emberi, történeti réteget is, amelyet a táncművészek technikai teljesítményen túlmutató, erős emberi jelenléte közvetít. A két réteg együtt egy elképesztően sűrű koreográfiai kompozíciót ad ki, amelyben a táncművészeknek jócskán akad tennivalója. Morelli korábban elmondta, hogy a próbafolyamat során újdonságként és inspirációként hatott rá a társulat mindennapos tánctechnikai gyakorlata, amelyre a koreográfia kétségtelenül támaszkodik is, hiszen a darab nem volna kivitelezhető az előadók kivételes fizikai állóképessége nélkül.

Rajz: Dohy Anna

A színpad terét egy hatalmas, harmonikaszerű díszletelem uralja. A fehér, enyhén derengő fal együtt táncol a szereplőkkel, egyenrangú partnerként vesz részt a dramaturgia alakításában. Az előadás a születés képeivel kezdődik: a fal kilök magából egy lányt, leválasztja magáról, mint szülő a gyermekét. Ettől kezdve végig ott magasodik, elválaszt és összeköt családokat, a koreográfia szerves részeként formálja a teret — mintha maguk a táncművészek is ebből a falból válnának ki, a falból kiszakadt részecskék lennének, akik majd egyszer oda is térnek vissza az anyag örökös körforgásában. Mint egy sejtmembrán: kilök magából, csak hogy újra befogadjon. A Menyegző ebben az értelmezésben az élet mikrobiológiai törvényszerűségeivel állítja párhuzamba az elválás és az egyesülés emberi drámáját, melyek egy nagyobb, örökösen ismétlődő folyamat részei, és amelyek valójában csak akkor tűnnek drámainak, ha igen közelről, emberi érintettségünkben vizsgáljuk őket.

Az idő múlása és az események távlatokon átívelő összefüggései, az elmúlás, és a vele járó öröklés szépsége áll a szünetben bemutatott kiállítás fókuszában. A 30 év, 30 képben című tárlat keszthelyi megnyitóján a Szegedi Kortárs Balett igazgatója, Pataki András a tánc érzékeléséről beszél. Különös öröm — fogalmaz — amikor táncművészekből lett fotográfusok kapják el a koreográfia egy-egy pillanatát. Ők csontjukban érzik ugyanis a mozdulatot, ezért képesek egy intim, bensőséges pillanat megragadásával közvetíteni felénk a tánc kimagasló pillanatait. És valóban, a mozdulat pillanatnyisága, időbeli törékenysége szűrődik át ezeken a fotográfiákon: állóképpé fagyasztott régmúlt izomösszehúzódások, melyeknek emlékét a társulat mindmáig a testében hordozza, sőt újabbakkal bővíti — és amelyek most már a nézők asszociációs bázisához is hozzá tartoznak. Elkísérnek minket, amint visszatérünk a színházterembe az est második felvonására, a Tavaszi áldozatra.

Fotó: Dusha Béla

Juronics Tamás koreográfiája mintha csak válaszként született volna a tárlat keltette nosztalgiára, a múlttal és az örökség felhalmozásával kapcsolatos kérdésekre. Sztravinszkij lehengerlő, öblös dallamára gyűrött ruhakupacokat vonszoló alakok árasztják el a színpadot. A figurák láthatóan sokkal több terhet cipelnek annál, mint amennyi a szabad mozgást lehetővé tenné, de nem képesek megválni tőle, sőt vadul őrzik a vélt vagy valós külső támadásokkal szemben. A tisztulási folyamat végül drasztikus, szinte erőszakos őrjöngés keretében megy végbe: a múlt rongykupaca alatt ott dereng a tiszta, romlatlan lényeg, ha képesek leszaggatni róla a piszkos rétegeket.
A koreográfia során a szereplők fokozatosan lényegülnek át tisztává, fehérré, múlttalanná. Juronics Tamás Morellihez hasonlóan híven követi a zene lódulásait és torpanásait, kihasználja az ütemek szerkezete által biztosított energetikai lüktetést, miközben kiválasztott szólamfutamok hangsúlyozásával a koreográfia maga is hozzájárul a zene értelmezéséhez. A tánc segít érezni a zenét, miközben nem marad alul vele szemben, nem válik illusztrációvá.

Rajz: Dohy Anna

Ezen az estén egyik koreográfus sem ment szembe Sztravinszkij zenéjével, de nem is maradtak alul a grandiózus ütemekkel szemben: mindketten a zenéhez méltó táncot állítottak színpadra. A Szegedi Kortárs Balett táncművészei pedig örökségükhöz méltó módon közvetítették a koreográfiát, lehetővé téve, hogy Keszthely — ha csak három napra is — valóban a tánc városává váljon.

Szerző: Dohy Anna