A puszta közösségi létből, egy kitalált, rendhagyó, egyszeri embercsoport életéről, működéséről, dinamikájáról táncelőadást csinálni nem számít különleges témaválasztásnak. Duda Éva, az itt tárgyalandó Utópia című produkció alkotója munkásságában is találunk több példát e felvetésre – elég csak az alkotó és társulata kiemelkedő sikerére, a Lunatikára emlékeznünk itt.
A számomra Szathmári Sándor Kazohinia című, pompás szatirikus disztópiáját élénken felidéző Utópia kísérőszövege markáns felvetésekkel él. Az egyén felelősségéről kérdez a közösség, a környezet alakulásának tekintetében, a toleranciát, személyes gyökereinket, különbözőségek és hasonlóságok felismerését és megélését emlegeti. A zűrzavart és a valahová tartozás örömét és nehézségeit. A személyes társadalomkép, az összetartozás, a csoportlét kérdéseit boncolgató előadások sorában például Jérôme Bel tavaly és idén is nagy sikerrel, magyar (profi és amatőr, vagy félamatőr) szereplőkkel, ugyanezen a színpadon játszott, Gala című remeke juthat eszünkbe (vagy, Beltől jóformán bármi). Az Utópia sokszínű, sokarcú szereplőgárdájával megidézi ezt a világot, ám ahhoz képest, alapvetően más síkon mozog. Duda Éva koreográfiáját tizenegy, élesebben-lazúrosabban megrajzolt, tehetséggel kiválasztott karakter adja elő. Hivatásosok. Köztük egészen fiatal, tapasztaltabb, illetve veterán előadók, a legkülönbözőbb testalkatú, kisugárzású szereplők: fizikai sokféleségük, tudásuk-iskolázottságuk, mozgáskultúrájuk izgalmasan tarka képet mutat. Lőrinc Katalin kikezdhetetlen, megkapó őserejével, több mint négy évtizedes táncszínpadi múltjával, a táncosként debütáló Kálid Artúr színész, a fent említett Bel-műben is remeklő Vitárius Orsolya, a nagyszerű, kivételes lendületű Csuzi Márton, Duda Éva társulatának emblematikus táncosa… Gaál Júlia, Ivanov Gábor, Rácz Réka, Sessi Krisztina, Taba Benjámin, Tóth Laura, Weinemer Ádám Zénó – zömmel a Budapest Kortárstánc Főiskolán és a Magyar Táncművészeti Egyetemen csiszolódott tehetségek Duda Éva színpadán. Megannyi eredeti színi személyiség, skiccszerű, vagy kidolgozottabban megrajzolt figura, sokféle, alapvetően saját tudásból építő, dolgozó jelenés.
A játék terét utcai pásztorbot-lámpák szegélyezik, világítják be. Szimbolikus, többértelműen kaján bálványok ezek az „életnagyságú”, köztéri idomok, melyek összezárják, keretbe foglalják az alkalmi közösséget, mikro-társadalmat a tárgylemezen. Kovács Gerzson Péter remek, gazdagon sokféle fényei, ha kell, intim burokként, máskor hideg kéregként veszik körbe a játékteret és az azt lakó közösséget. Ugyanez áll Kunert Péter igen sokszínű zenéjére, melyben a dinamikus törzsközösségi elemek, finom líra, az ironikus montázs, a revük, nyitányok, apoteózisok egymásba csúsztatott-torzított, közismert és/vagy harsány szilánkjai egyaránt elférnek.
Az Utópia a sistergő, halandzsázó tömegből indul és tér vissza majdnem ugyanoda végül: egyetlen, kidöntött lámpa fénykörébe. A fiktív, elrajzolt, izgágán kibomló ősmasszából kikerekedő közösségrajz alakjai hosszú utat járnak be, olykor karaktert, szerepet, személyiséget is váltogatva. Szertartást látunk, a capoeira ihlette rítus- és ritmusszekciót, aztán komikus, tehetetlen toporzékolást, vonulást, a csoport tagjain végighullámzó izgatott hisztériát és elcsendesedést. Duda Éva megmutatja a csoportkohéziót lebontani és erősíteni is képes közös félelem, az egymástól elriasztó (tömeg)hisztéria villanásnyi képeit, a másikból, a közösségből erőt merítés természetrajzából egy-egy ecsetvonást. A jelenetek gyakran túlfestettek, túlkiabáltak, harsányak, ezzel túlmagyarázók. Az Utópia legszebb, legerősebb pillanatai azok, amelyekhez koreográfusa a legkevesebb eszközt használja. Lőrinc Katalin és Kálid Artúr összekapaszkodó kentaur-alakja, mely misztikus jelenésként szinte lebegve kering a sokaság közepén, például érzékeny és intim szépségével, talányosságával ég bele az emlékezetbe. Duda Éva gazdag zenés színházi tapasztalatait, rutinját áradó iróniával dolgozza bele az előadásba: a finálék, a komolyzenei és a könnyedebb műfajból kiemelt szilánkok (Ravel Bolerójától Harold Arlen Over the Rainbowjáig) végtelenített füzére szinte lukat éget a nézői agyba, mint lecsippentett viccvégi csattanók kontextusukból kiemelt, émelyítően tömény csokra. A harcművészet, a showtánc, a geg, a némafilmes groteszk, a finom költőiség képei hömpölyögve követik egymást, s a sokarcú, tehetsége legjavát nyújtó előadógárda a maximumon pörög e tarka kollázsban. A felelősségvállalás, a környezettudatosság üzenete Taba Benjámin szabályosan szétzilált, „legyalult” rövid, szöveges szólójában jelenik meg, melyben a TEDx-előadóként feltűnt, a műanyagpalackok és más civilizációs hulladékok hasznosításával, az óceánok megtisztításával merőben újszerű módon foglalkozó, holland Boyan Slatról beszél. E momentumon kívül az Utópia, konkrétumok szintjén nem érinti a környezet ember általi, tudatos és felelős alakításának témáját, s felvetéseivel kevésbé tűnik utópisztikusnak, mint a korábban említett Lunatika. Történelem utáni, történelmen kívüli közösséget látunk a pásztorbot-lámpák tövében, érzetek, élmények, kulturális emlékképek hordalékát, alapvetéseket az időtlen közösségi létről. Olykor túlmagyarázón, túlszínezetten, de az Utópia talán pont e tulajdonságai miatt lehet igazán alkalmas beavatószínházi műnek, mert élénk, olykor harsogó színei, leleményei, s táncosainak erős és meggyőző teljesítménye olyanokat is gondolkodóba ejthet, akik nem okvetlenül a kortárs tánc mentén (vagy bárminek a mentén) tekintenek közösségre, társadalomra e forrongó, izgatott és kevés optimizmusra okot adó időkben.
Szerző: Halász Tamás
Fotók : Dömölky Dániel
(Bemutató: 2018. december 7-8. , Trafó KMH)