Fortedanse-Horváth Csaba Társulat: A testek felszínének esetleges állapotairól

Ütős hangszerek és gyermekien érdeklődő ösztönteremtmények humoros kettőse "szólal" meg Horváth Csaba kísérleti darabjában. Kísérleti, mert megpróbálja a zenét tánc által megjeleníteni, ugyanakkor interaktív módon buzdítja a zenész-dobost a szokatlan, rendhagyó módon való játékra. Ez a folyamatos párbeszéd az érzelem és élményskála legkülönbözőbb pontjait megmozgatva képezi a darab vezérfonalát.

Hol harc ez, hol pedig nász. Leginkább mégis az az érzésem, hogy a zenész irányította harmóniákba próbál belekotnyeleskedni egy tornaórányi gyerekcsapat. Na egyáltalán nem rossz értelemben, inkább a naivitás, bátortalanság érzetével. De ez csak a látszat, mert valójában a vezető/vezetett szerep folyamatosan oda-vissza vándorol a két műfaj képviselői között.

Öt izgága tornász játszik nekünk (Ladányi Andrea,Kozmér Alexandra, Bajári Levente, Csonka Roland, Kerényi Miklós Dávid): ezt a benyomást keltik a táncosok piros torna-sortjukban, és fehér trikójukban, s e hatásra még ráerősít a pihenőül szolgáló tornatermi kispad is. Arról nem is beszélve, hogy a koreográfiában gyakoriak a tornászmozdulatok (Csonka Rolandtól leginkább). A hatodik táncos (Lőrinc Katalin) majdnem végig egy helyben mozgó szoborként tündököl aranyló bikinijében egy állványra emelt olajoshordó tetején. Hol istennő, hol pedig egy bizonytalan ex-díva érzetét keltve. És jelen van Pusztai Dávid: a klasszikus ütőhangszerektől a PVC csövön és lábasokon át a vízzel telt pohárig mindenen ritmust csiholó zeneművész.

Ő kezd: virtuóz ritmussal a sarki szobor lakta olajoshordón. Megjelenik a többi szereplő is: duók, triók váltják egymást, aki épp nem 'szerepel', az leül a kispadra, onnan figyeli fegyelmezetten az eseményeket. Ebben az egész tornaóra-tornafelszerelés dologban, és a táncosok gyermekien naiv viselkedésében a bájon túl benne van jócskán a humor is: olykor a táncosok szándékosan nevettetnek, de legtöbbször inkább önszántukon kívül kerülnek olyan helyzetbe, ami igencsak megmosolyogtató. Például Csonka Roland és Kerényi Miklós Dávid menetelő katona-kettőse, melyben a két férfi fejére kerül az azelőtt még hangszerként funkcionáló két lábas, ki sem látnak a sisakok alól. De jobb is így: Pusztai Gábor ugyanis ezeken folytatja a dobolást.

Szintén mosolygunk a lecsúszott nadrágban futkosó Csonka Rolandon, az ex-táncosnő mozdulataiból áradó - hogy is mondjam - 'némiképp kellemetlen' hangokon, vagy Ladányi Andrea poharas jelenetén. Ez utóbbiról majd később. Ez a sajátos humor tehát szinte minden jelenetet végig kísér.

A legfontosabb jelenség viszont talán az a megoldás, ahogy a zene illeszkedik a mozgásformához, vagy ahogy a táncosok megpróbálják eljátszani a hallott zenét. Inkább csak reagálnak rá, és ráadásul ösztönből teszik. Olyanok, mint egy társasjáték figurái, ez az olykor bábuszerű, repetitív táncukból is érzékelhető, vagy így hat a fantáziánkra a szokatlan pólóminta: a fehér alapon fekete négyzethálók is egy játékra emlékeztetnek (kosztüm: Benedek Mari). Sokszor asszociálhatunk különböző állatokra a táncok alapján: mancsukat harapdáló kutyákra, pókokra, vagy zsákmányuk alatt roskadozó hangyákra (kongával mozgó jelenetek). De emberi, érző, szenvedéllyel teli, felfűtött, egymásnak eső vagy egymással küzdő párokra, vagy épp csak gyengéden egymást becézgetőkre is. Mintha a zene lenne az éltető erejük, a mozgató rugójuk e lényeknek, akik igénylik azt, de ki is vannak szolgáltatva neki: nem tudják előre, mit hoz ki belőlük.

Árnyaltan szemléltetik az épp hallott hangokat vagy inkább szólaltatják meg a látott mozgást: például a gamelán szerű hangzáskor keleti harcművészek 'táncát' látjuk, a dob és a cinek megindító hangja és jazzes ritmusa szenvedélyes káoszt varázsol. Szabályszerűségeket nem szabad és nem is lehet találni a kapcsolódásokban, hiszen valószínűleg ez a mozgás és zene egymásra való lefordítása egy sajátos improvizációs műhelymunka részeként alakult.

Pusztai Gábor olyan, mint a tanár, vagy inkább felügyelő a tornateremben: irányítja, igazítja zenéjével a növendékek mozgását. Néha érezzük, ez két egymásra rácsodálkozó világ, akik egymást provokálva keresik az összefüggéseket, a kapcsolódási lehetőségeket e világok között. Mégis mintha a zenész fejében jobban meg lennének ezek a lehetőségek, és ő próbálná tanítani, megmutatni ezeket a táncolóknak. Ő az, aki zenéjével vezényel. Szépen simul a látott táncstílushoz, odapasszol egy-egy hangszert a táncolóknak, vagy késdobálóként játszik az olajoshordón ülő díva lábai körül. Virtuóz, mégis szerény játéka fegyelmezettséget tükröz, mely néha nagy kontrasztban áll a mozgással, olykor pedig teljes a rend és egyenrangúság.

Majd egyszer csak elcsöndesedik minden, a dobokra és a dívára nylonlepel kerül, a táncosok pedig visszavonulnak a kiindulási helyre, 'leállnak'. Olyanok, mint a bábuk, melyek csak zenére képesek működni. Egyre nagyobb a csend, aztán megtöri a taps, lévén - mi tagadás -, akár ez is lehetne a befejező kép. A mozdulatlan csendre eső szitál, mi meg még mindig nem tudjuk, van-e tovább (egyesek elhagyják a nézőteret).

A képet Ladányi bontja meg: következik a ráadás (az előadás ekkor már valóban túl van a 'hivatalos műsoridőn', körülbelül a kilencvenedik percnél járunk). Elkezdődik a már említett 'pohár-duett': Ladányi, mint aki valóban szomjazik a zenére, úgy kortyol egyre nagyobbakat a pohár vízből, hogy aztán a zenész pohárjátékával egyre magasabb hangokat hallasson. Sokatmondó, vicces ez a jelenet, irányítja a zenészt, de függ is tőle: extatikus állapotban rázkódik a pohár adta hangokra. Jó kis befejezés lenne.

Aztán egy újabb káosz: a díva levonul emelvényéről, s egy taposó harmonikán játszik a zenész segítségével. A zene is káoszba megy át, ez már a második ráadás. Kissé hosszúra sikerült. Tudjuk, hogy a mozgás-zene kapcsolódási lehetőségeket a végtelenségig lehetne eredeti ötletekkel szemléltetni, de nem biztos, hogy mindegyiket meg kell mutatni, hiszen minőségükben hasonlóak. Hozzáteszem, hasonlóan jók.

Végül valóban beáll a csend, és már csak a tapsból van ráadás.

Érdekes, intenzív kísérleti zeneművet láttunk, Horváth Csabától szokatlanul könnyed hangnemben eljátszva.

Domonkos Ágnes

Fotó: Lékó Tamás