Fekete sötét. Sötét sötét. Nem látni semmit. Egyszercsakordítás. Álom? Rémálom?

A sötétből felriadva az ébredés-álom felcserélt paradigmáiba csöppenünk. Ezt a hely illetve egyben szerep- és funkciócserét látszik alátámasztani maga az elrendezés is, belépve ugyanis azt tapasztalhatjuk, hogy a nézőtérből alakítottak ki lépcsőzetes színpadot, s minket ültetnek a volt pódium helyére. A lámpaoltást követően hirtelen egy kötélen hintázó ember zuhan el a fejünk fölött.

Ez a kezdőmozzanat, a zuhanás mint elvont cselekvés szimbolikáját többirányúsítja. Egyfelől, az álomba zuhanást, másfelől azonban- mivel első jelentésképző aktusa a darabnak- egyfajta önreflexiót is hordozhat magában ez a jelenet, vagyis jelképezheti a színpadnak azt a szívóhatását, azt a vákuumot, melynek eredményeképpen a néző a valóságból az előadás szuverén világába zuhan. Ez a történés viszont kísértetiesen hasonlít magához az alvás, álmodás aktusához, vagyis mint téma, kiválóan alkalmas lehet a színház, kiváltképp a tánc általi kibontakoztatásra.

Ehhez képest a második jelentben rögtön egy szokatlan dolog történik: a szereplők egymással kánonban szónokolva elmesélik álmaikat, múlt időben beszélnek az éjszaka történéseiről, ezzel máris kikergetve minket az álmok jelenjének varázslatos kertjéből. Ezek után sem merészkedhetünk azonban túl messzire e sötét édenben, ugyanis az egész előadás alatt nem igen lehet eldönteni, hogy hol, illetve milyen időben és térben vagyunk.

Az persze nyilvánvaló, hogy helyenként magukat az álmokat látjuk megelevenedni a színpadon, visszatérő karakter viszont a műben egy asszony ,aki időnként, az átvilágított csövekben alvó táncosokat meglátogatja, és kivesz a szájukból egy világító, kékes gömböcskét, az álom kapszuláját. Ez a mozzanat, mint periodikus egység tehát megint kívülről láttatja az alvókat, nem pedig a fejükben játszódó eseményeket táncolja el.

Persze van, amikor belelátunk a láthatatlanba, kivetítve észleljük az individuális gondolatokat. Ilyenkor különböző élethelyzetek, szituációk sorából építkezik a mű. Jellemzően ilyenkor a zajrejtekekből egyszercsak tiszta, hangzós zene bukkan elő, az amorf mozgás pedig harmonikus tánccá oldódik. ( Bár legtöbbször inkább mozgásszínházról, nem pedig klasszikus értelemben vett táncról beszélhetünk.)

Sokfajta hangulat és karakter pontos, jólformált kirajzolásának ad kitűnő alapot fekte kartonlapként az Éjszakai műszak. Van olyan szereplő, aki kutyává változik, van, aki hiszékeny "csitri-lányt" alakít, s van, aki az önhitt nagymenő karakterét közvetíti felénk. A baj viszont az, hogy ezek a figurák és jellemek túlságosan életszerűek. Sokszor mesterien kicsiszolt minden mozdulatuk, porcikájuk, s pont emiatt nem illenek az álom elnagyolt, homályos alakjaihoz.

S ami a legrosszabb, elmarad a varázslat, a csoda, a szenvedély és a szürrealizmus. Réti Anna nem aknázza ki eléggé a tánc és az álom természet adta közös tulajdonságait. Ugyanis mindkettő magva a transzcendentális síkon megélt élményanyag, vagyis közvetlenül reflektálhatatlan, nem lehet a lexikalitás szintjére redukálni. Vagy ha igen, már egyik sem az többé, ami, az a pasztellszerű, levegőkönnyű megfoghatatlan áttűnés.

A kompozíció zavarossága és a megjelenítés rossz regiszterei ellenére , külön-külön az egyes egységekben nagyon kellemes alaphangulatoknak lehettünk átélői, illetve egymással élénkítően váltakozó dinamikájú mozdulatsorokat láthattunk. Egy-egy jelenet külön világa sokszor figyelemreméltóan sajátos flórát, egyedi mikrokozmoszt teremtett. A táncosok profizmusa pedig önmagában is jelentős színházi élményt hozott.

A darab végén pedig mintegy refrénként tér vissza Álomanyó, hogy az alvók szájába csúsztassa ismét az álmokat. Ezután fokozatosan, zenére hangoltan, finom dramaturgiai érzékkel, egymás után kapcsolódnak ki a lámpák, fények, s lassan kialszik az éjszaka sötétje...

Szerző: Viola Szandra

Fotó: Dusa Gábor