A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Örjan Andersson öt fős csapata kiállja a próbát. Felkészült, magabiztos táncosok lépnek színre, erőteljes színpadi jelenléttel. Fekete jelmezük - a motoros dzsekihez hasonó cipzáras felsőrész és a szintén fekete alsó- uniformizálja megjelenésüket, a szubjektum számára kis mozgásteret enged. A koreográfus vállalja és érti a tiszta tánc lényegét. Biztos kézzel operál a cullbergi motívumok rengetegében.

Hangkép!: Egy férfi táncol a mennyezetből lelógó rudak között, amelyek olyanok, mintha óriási fém jégcsapok lennének, az aláfestőzene érces, fémnyikorgásszerű, pont olyan, mint ahogy el lehet képzelni ezeknek a rudaknak az énekét, nyikorgását az erős szélben. Szép!

Boris Eifman azon kevés mesterek közé tartozik, aki még a XXI. században is koreografál nagy balettet. A Dosztojevszkij regény adaptációja nagy kihívás, a cselekményt nehéz lenne teljes egészében végigkövetni. A Karamazov testvérek épp ezért inkább karaktereket, lélek rezdüléseket ábrázol, így elégítve ki a közönség igényét a teljes estés, történetet elmesélő produkciókra.

Az Artus – Goda Gábor Társulata előadásához a Trafó részéről rendelt hívószavak: „installáció”, „keleti bölcsesség”, „japán” (utóbbi nyilván nagy kezdőbetűvel is helytálló). Utóbbi kettő az előadás filozófiáját és formáját adja, az „installáció” viszont a valósidejűségen túl a KAKASKAKASKAKAS esetében néha nyomasztó elnyújtottságot is jelent, ami a leleményesebb megoldásokat is unalmassá tompítja.

A címben álló 69:09 nem egy futballmérkőzés aránytalan végeredményét, hanem a hatvanas és a kétezres évek dimenzióját jelöli. Utóbbiból néz szembe fiatalkori önmagával az élete alkonyára ért főhős. A tükör, amit az előadás tart, profi mestermunka, de homályos.

Az általam látott tavalyi előadásaihoz képest a Trafó szeptemberi felütése mintha visszavenne az elmúlt évad formabontó lendületéből: az Akram Khan Company és a Kínai Nemzeti Balett bahok című közös produkciójával hagyományosabb dramaturgiát és világosabb gondolat-világot kínál a nézőinek. Persze ez kizárólag a Trafó műsorának kontextusában értelmeződik könnyedebb és visszafogottabb, derűsebb és emészthetőbb darabnak, sok más színházunkban ez maga lenne a fenekestül való felforgatása a színpadi világnak, táncnak.

„A homokbarázdák arcunk barázdái, a sivatag a mi hiteles tükrünk.” – írja Hegedűs Sándor szakmai konzultáns az ismertető néhány sorának végén: Fehér Ferenc első koreográfiája csakugyan valami hasonló hangulatot kap el. Ahogyan a szél felborzolja a homokot, felkap pár szemet és arrébb dobja őket, önkényes vonalakat húz a porba, és az ember rúnáknak látja, és azonnal értelmet vetít a természet működésébe, saját hangulatát látja maga előtt kirajzolódni.

Az előadás címében idézett köznapi bölcsesség („nem a ruha teszi az embert”) Réti Anna bemutatójában valóban visszájára fordul: itt az emberek teszik a ruhát. A két előadó (Réti Anna és Újvári Milán) egy játéktérnyi gönckupacból rángatja elő az így szintén előadóvá váló darabokat.

A látványszínház viszonylag újkeletű fogalom. Interdiszciplináris előadói műfaj, amely valahol a színház és a cirkuszművészet határán helyezkedik el. A megvalósulás helyét tekintve létrejöhet utcán, cirkussátorban, különböző színházi terekben és más alternatív játszóhelyeken. Valójában és jó esetben számomra inkább művészi szintre emelt hatásvadászatot jelent. Hiszen minden, ami a színházban eszközként van jelen és egyre ámulatosabban bővíti ki a rendezői eszköztárat, az itt főszereplővé lép elő.

A Béjart Ballet Lausanne monumentális előadása után megszólalni nehéz, ám az érzéseket papírra vetni még inkább. Nem véletlenül hangzik el a világ minden táján Maurice Béjart nevével kapcsolatban, hogy ő az, aki a legnagyobb hatással volt a XX. századi tánckultúrára. Több évtizedes munkásságának egy izgalmas szeletét a Szegedi Dóm Téren mi is megnézhettük.