A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Egyszer volt, hol nem volt… Hófehérkéről és a hét törpéről mesélnek a Nemzeti Balett táncosai. Az Operaház bejáratára kifüggeszthették január közepén a teltház táblát. Nem meglepő, a Grimm-testvérek klasszikusának átdolgozott verziójának sikere - a 2004-es premiert követően - szájról szájra terjedt.

Az új regény, ezzel a francia új hullám egyik ikonjának tartott Marguerite Duras recsegőn archivált rádióinterjúja festi alá az előadás első strófáját. A magyar fordítás ugyan a nézőtéri széken lapul, de a beszéd zenéje, ha úgy tetszik, a beszédzene ennek ismerete nélkül, önmagában is hordozza Carlotta Ikeda előadásának velejét: az egymásba olvadó életet és elmúlást.

Don Quijote 400 éves. Azt azonban korántsem mondhatnánk el róla, hogy ez idő alatt kiöregedett volna. Sőt, sokadszorra is újjászületett, ezúttal egy tánc- ill. mozgásszínházi előadás által. A szülész pedig az Artus és Goda Gábor volt, a világra hozott pedig a Don Quijote nevet viseli.

Az ösztönök rángatta emberfigurák magukba vagy egymáshoz (esetleg egymásba) fordulnak a rózsaszirmokkal felszórt tér közepén vöröslő kanapén. A sok sikamlás után az előadás zárásaként „sárbőrbe” burkolózó alak didereg rajta. Éles a kontraszt a sok hús és a repedezett bőrű lény között. Az előbbi mélyén lakik a lélek, annak legbelső bugyrában pedig az utóbbi: a magányában reszkető szörnyeteg.

Pár-, vagy válaszdarabnak született, de természetesen önmagában is megállni képes és értelmezhető a Duna Táncműhely Metszetek című, legújabb előadása. Juhász Zsolt koreográfus idén januárban mutatta be Fosszíliák című munkáját, négy nő, s egy férfi (saját táncosi önmaga) alakjára. Az újabb, ugyancsak természettudományos ihletettségű címmel illetett alkotást négy férfi és egy nő adja elő.

A Nemzeti Táncszínház színpadára vitt Traviata szinte csak Verdi kortárssá torzított zenéjében kapcsolódik a „megtévedt” Violetta történetéhez, az előadás híján van nemhogy a kaméliáknak, de a sorsoknak is. A sötét és szikár, de a legkevésbé sem határozott fogalmazás (amely főként a nemek aberrált viszonyáról beszél), néhol butítja, máshol egyszerűen elsikkasztja a dumas-i tanmesét. A koreográfia egyetlen lépést sem tesz – sem az alapművekhez, sem önmaga kezdetéhez képest.

A Gaudí életét szerencsés nagyvonalúsággal kezelő előadás csupán motívumokat emel át a katalán zseni életéből, sőt sokkal inkább művészetéből. A darab ilyen módon a teremtő elszigeteltségről és a művészet akár önmaga határait is leromboló erejéről beszél. A közhelyesélyes témát (stílus)érzékenyen és impozánsan tálalja a Győri Balett.

Három évvel az első változat után, Gergye Krisztián újraalkotta A szatír című munkáját, a Mu Színházban. Az előadás ígéretes címéhez méltón sok mindent színpadra igéz: a görög kultúrkör barbár eredetéből származó mitologikus lénytől kezdve, a felserkenő és gáttalanul tomboló nemi vágyon, a magamutogató és leskelődő tévelygésen át, egészen egyfajta filozofikus, számkivetettszerű létállapotig fog össze és bont ki egy sor, a „szatírsághoz” köthető asszociációt.

Tulajdonképp úgy emlékszem, akkor kezdtem először rosszra gondolni, amikor Xin Peng Wang, a Dortmund Balett 2003 óta regnáló művészeti vezetője, a társulat vendégjátékának koreográfusa gondolataiba mélyedtem a Nemzeti Táncszínház műsorfüzetében. „… számára Prokofjev balettje a bejáratott és megkeményedett életviszonyokon belül a szerelem előfeltételeivel való differenciált konfliktus kiindulópontja."

Mándy Ildikó és Fenyves Márk leginkább Shakespeare Macbeth című tragédiájának élveteg boszorkányait idézik: feketére mázolt szemüregükkel és merevített fűzőjükben egészen az első sületlen pillanatig rémisztenek avantgárd (vagy annak szánt) modorosságukkal. Végül kifordítják és pimaszul kiszínezik egymás felzabálásának történetét. Ami gyomornyomasztóan hosszúra sikerül.