A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
A fehér négyzeten a testben megtört lélek hét árnyalakja táncol keserű szólót. Kényszerűen és önként feltárt sebek üvöltenek torz arccal Gergye Krisztián koreográfiájában. Merészen kihívó és kalodába zárt női testek, görcsös és feszülő tagok vallanak a sebek revüjében - hét felvonásban.

Kellemetlen, kínzó alkotás az N. Nem is darab, inkább érzet, annak viszont meglehetősen terjengős. Valós, fizikai fájdalmat is okozni képes perceiben egy mindenféle érzelemtől mentes robotszerű, jéghideg közeg-társadalom alakjaival találkozhatunk.

Kilencedik évadában járva, a Magyar Nemzeti Balett Alapítvány szervezte-rendezte Kortárs Koreográfusok Estje már megérdemli a hagyományos jelzőt. Az 1999 óta, minden évben látható programban új, vagy az adott megmutatkozás közelmúltjában született koreográfiák stílusa-nyelvezete mind inkább közelít ahhoz, amit modernnek, újszerűnek nevezhetünk

Nagyszínpadnyi otthonos otthontalanságot álmodott a deszkákra Juronics Tamás. Szélesvásznú víziójában cafrangos fehér szoknyában lejtenek félmeztelen hattyú-szirének, sík képernyők lengenek csillárként a magasban, kivetítőn hatol a főhős az ösztönök rengetegének mélyére, és ugyanott vonja össze a Gonosz szemöldökét. A hattyúk tavának vizét az olcsó blöff kártékony leve színezi feketére.

Kétségkívül igen feszesen és technikásan peregnek a sivatag homokszemei Hámor József koreográfiájában. Olykor líraian hullámzó, máskor vadul csapkodó ez a homoktenger. A Karaván mégsem tár fel évezredekre eltemetett titkokat, nem mesél történetet az útra kélt emberekről. Egy ismerősnek tetsző, de pontosan meg nem határozható nép táncos folklórműsora, középszerre hangszerelve.

A színlapon az egyik híres, elcseppenő Dalí-óra, a belépésnél meg, sárga lapra másolt, világsláger-dalszöveg (Time after time - Cyndi Lauper) a nézői kézbe nyomva: Mándy Ildikó új darabjában is vidoran játszik kommersz/közismert és saját/személyes összeeresztésével.

Démonok lépnek a fehér porpódiumra, revüjüket az emberi lélek sötétje és fényessége közti skálán játsszák. Az alkotó visszaszámol, a színek végül szürkévé olvadnak. A sorvégi nulla kerekségével megszületik a bőr alatti lényháború indítója és elszenvedője: az ember. A nőiség hét szólóból álló vallomásszínháza után Gergye Krisztián a férfi, sokkal inkább az ember hétszólamú küzdelemszimfóniáját énekelte meg.

Kapásból talán már az idejét se tudjuk, mikor láthattunk annyira "táncos" előadást Szabó Rékától, mint amilyen a Tünet Együttes új bemutatója, a Nincs ott semmi. Lehetne hosszas eszmefuttatást írni az utóbbi időben kissé háttérbe szorult mozgáskomponista véna, érzék, hajlam, tehetség újbóli felmutatásáról, az ellenpontozásról. Arról, hogy Szabó Réka egy lebilincselő előadás keretében megmutatta, hogy bár izgalmasan messze kalandozott a kifejezés vizein, azért ő velejéig táncalkotó (is) maradt.

A holland koreográfus asszony Stau című produkciójában a párba rendeződő elemi részecskéket emberi világra, nézőkre és táncosokra váltja. Van Dijk először is, mint az est játékmestere bemutatja egymásnak az est résztvevőit: nézőknek a játszókat. Közönségként négyzet alakban felállított széksorokban kapunk helyet, s a négyzetbe lép be a piros és a fehér pólós lány (Nina Wollny és Birgit Kunzl).

Öt kurtább és egy nagyobb lélegzetű darabot fűzött emlékcsokorba a José Limón nevét viselő társulat vendégjátékuk második estjén. Esztétikus, de nem elementáris szereplésük kétséget ébreszt: klasszikussá érett kortárs darabok közönség elé vezethetők-e tökéletes hűséggel a több évtizeddel ezelőtti formához és gondolathoz. A múzeumban is elkél olykor a szellőztetés.