A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Néhány hónappal Maguy Marin May B című kortárs, stílusteremtő klasszikusa után újabb, mérföldkőnek számító előadás felújítása vendégszerepelt a Trafó – Kortárs Művészetek Házában. Ahogyan balettrajongóként az ember hozzászokhat ahhoz, hogy évtizedek, akár egy évszázad múltán is élőben, hús-vér szereplőkkel, hiteles állapotban tekinthet meg egy-egy alapművet, a modernben az ilyesmi ritkább ünnep. Meg kell becsülni a lehetőséget, és, ahogy mondják: haszonnal forgatni.

Hatodszor vendégszerepelt Magyarországon napjaink egyik legjelentősebb koreográfus-táncosának, a kanadai kortárs művészet nagyasszonyának, Marie Chouinard-nak társulata. Az alkotó, aki forradalmi szólóival vívott ki magának világhírt, amúgy közel húsz év után, 2009-ben újra színpadra állt, mégpedig szólóművel. E produkciót aztán idén újabb követte. Volt szerencsénk az elmúlt tizennégy évben az oeuvre legfontosabb műveit megismerni – s talán van remény rá, hogy legközelebb majd előadóként is megismerhetjük végre az ötvennyolc éves Chouinard-t. Ízelítőt azért most is kaptunk belőle.

Megújult a Bethlen Téri Színház, visszanyerte eredeti, 1929-es homlokzatát, úgy tűnik a kerület vezetése végre magáénak érzi a színházát, s benne a táncot is: a II. Sissi Őszi TáncHét (SŐT7) nyitóelőadásának plakátja díszeleg már az új, csinos kirakatban. A Dűne nemcsak a tánchetet nyitja, hanem a 25 éves Közép-Európa Táncszínház jubileumi évadát is: Maday Tímea Kinga és Hámori József közös koreográfiája is csinos, kirakatba való, nézőket csábító alkotás. A premier publikuma pedig lelkesen ünnepli is a darabot a tapsnál.

Káprázatos meglepetéssel szolgált az új izraeli tánc egyik legjelentősebb alkotója, Sharon Eyal mindazok számára, akik ellátogattak társulata, a L-E-V 2011-ben készült, House című előadására, a Trafóba. Kicsit felhánytorgatva a közelmúltat azonban kiderül, Eyal már bizonyította Budapesten, hogy minden mozdulatára figyelni kell.

A múltból, vagy a fantáziából előlépő férfi, az emlékező, vagy fantáziáló nő és egy éneklő angyal – személyiségrész, szellem, közvetítő – a Psix Project 11 című előadásának, fabula fatalisának főszereplője. Az előadás koreográfiáját a két táncos, Jantner Emese és Feicht Zoltán készítette, a látványt és rendezést az önálló alkotóként debütáló Molnár Péter jegyzi.

Nem kérdés, Gergye Krisztián évekkel ezelőtt eldöntötte: ha kell, csók helyett erőszakkal, de itt az ideje, hogy a tespedt-hájas, tunya és mogorva strucc, aki csüggeteg fejét a sarki óvoda homokozójába lógatva talán a kis szemcséket számlálja magában - "tizenegy, tizenkettő, tizen... ajjaj... egy, kettő" -, kábult szendergéséből felébredjék. Itt az ideje, hogy lusta tekintetéből a csipkerózsika-csipákat kivakarja, és a körülötte zajló világra pislogjon.  

Salamon Eszter a lehetetlent bűvöli: víziója cipollai, éhes korcs, ami a nézői kogníciót vette célba. Embertelen, lápos vidékre csalja, majd módszeresen levadássza: apró, mély és éles harapásokkal lassan berágja magát a közönség agyába. Hipnotizálja, leigázza és uralja, rendelkezik a nézővel. - A Mesék a testtelenségről áltudományos fikció, egy időtlen, képtelen, sokkoló világ kollázsa. Régóta várt és remélt előadás, mely kétségkívül új fejezetet nyit a táncművészet diskurzusában.

Kovács Gerzson Péter városa fölött a fellegek egyre csak gyülekeznek. Nevezetesen DiverZity fölött a jubileumi produkcióban. A 25 éves TranzDanz ezúttal azt a tánchelységet térképezi fel, amely egyszerre a sokféleség zűrzavaros és a sokféleséget gyilkoló riasztó egyféleség városa. Ez bizony az összecsapás terepe, korántsem a béke, a megnyugvás vagy a harmónia jellemző rá. 

Számtalanszor elképzeltem már olyan táncot, ahol nem csak látáson mintegy érzékcsere által lehet tudomást szerezni az érintésről, hanem maga a bőrfelület, a tapintás aktusán át is részei lehetnek a nézők a befogadásnak. A Japán hét keretében vendégszereplő BATIK társulat darabjának címe is Shoku, vagyis érintés. Az érintés pedig leginkább a kapcsolatfelvételről szól, értsük azt fizikálisan vagy metaforikusan, egymás, önmagam és a határok megtapasztalását is jelenti egyúttal. Vagy legalábbis nagyjából ilyen előfeltevéseink lehetnek a cím alapján.  

Mindig is meglep, milyen meglepően kortárs műfaj a butoh. Döbbenetes, hogy mozgásanyagában és filozófiai hátterében milyen ősire, kiforrott tradíciók láncolatán át ránk hagyományozódott bölcsességre emlékeztet. Pedig a robogó modern kor művészeti találmánya, mint például a performansz és társai, s szintén hozzájuk hasonlóan alig néhány évtizedes, de gazdagon szétburjánzó múltra tekint vissza.