A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
„Te egy acél-faj szilaj istene, / nagy messzeségtől részeg Autó,…robbanj ki részegen a szabadító Végtelenbe!”. E fenti Marinetti idézet (Óda egy versenyautomobilhoz) mintha pontos, szavakkal alkotott párja lenne annak az életérzésnek, ami Frenák Pál legújabb darabjában fejez ki; vagyis a zabolátlan erőnek, határoszlató szabadságnak, a gép dinamizmusának, továbbá az autófétis szexuálvarázsának, a masina által gerjesztett érzéki élményeknek..

A kortárs tánc újra és újra birokra kel a dramaturgiával. A mai progresszív táncnyelven alapuló előadásoknál rendre felmerül a kérdés, hogy mennyire ragaszkodjanak a világos és követhető tartalmakhoz, netalántán történethez is, és mennyire hagyatkozzanak csupán a mozdulatok és mozgások hiteles formai és érzéki erejére. Az esetek többségében úgy tűnik, hogy az ízléssel adagolt középutas megoldás válik be, természetesen tisztelettel adózva a mindig felbukkanó kivételnek.

A Pécsi Balettnek pont jól jött össze az évforduló: fél évszázados fennállásukat éppen idén ünnepelhetik Európa (egyik) Kulturális Fővárosában. Ötven évvel ezelőtt Eck Imre táncművészete indította útjára a „Balett Sopianea”-t, most, ötven évvel később, valami (másképpen ugyan, de) újra megelevenedni látszik az ecki szellemiségből, mégpedig az új-zélandi származású, de a világ méltán híres táncos színpadain és neves táncos egyéniségeinél megfordult Cameron McMillan koreográfiájában.

A MU Terminálos évfolyam első idei előadásához érkezett. Bemutatkoztak az új tehetségek. Vagy inkább csak közvetítő közegei voltak két koreográfus (újra)bemutatkozásának? Ez volt az egyik alapvető kérdés, amely felmerült bennem a Terminál-estet követően. És itt nem a sziszüphoszi kérdéskör ringlispieljében szeretnék fejvesztve forgani: hogy az alkotás vagy az alkotó, s a rendező vagy a táncosok érdemelnek-e elsőbbséget? Csupán azon tűnődök, hogy a két előadás milyen mértékben a tanulókért, és milyen arányban a koreográfusokért jött létre?

Horváth Csaba koreográfus jó ideje tapossa már azt a rögös ösvényt, amelynek végén szándéka szerint a szövegmondást végre a mozdulattal fonhatná egybe teljes értékű partnerként. A kísérlet újabb állomására a Nyugati Pályaudvarral szemező, volt Skála Áruház emeletén került sor.

Fehér Ferenc az idén Pécsett rendezett Fringe Fesztivál (Fringe Pécs2010) szakmai díját nyerte el, így nyílt lehetősége arra, hogy a Budapesti Őszi Fesztiválon új koreográfiával jelentkezzen. Erre az alkalomra készítette el a már rég óta magában cipelt Stix66 című szólóját. A koreográfus új darabjában az Alvilág mélyére ereszkedett, hogy ott nézhessen farkasszemet önmagával és a pokol lényeinek tükrében fogalmazhassa meg jelenének érvényes ars poeticáját.

Gold Bea Kések háza című táncjátéka az eredeti műtől való jelentős elhajlások, történethűtlenségek okán leginkább szabadparafrázisként definiálható. A táncdarab ezúttal egy verbális aktussal nyit, amely rögtön kettős értelmet nyer. Egy férfihang (Kövesdi László) dadogva, nyökögve, szaggatottan kiejti az alábbi mondatot. „Öt lányom volt, de mindegyik csúnya.”

Louise Lecavalier piruettje olyan, amilyennek hallottam: élőben kell látni, mint a Colosseumot, mert egyébként nem hiszi el az ember, hogy tényleg ilyen. Pontosabban elhiszi, mégis amikor látja, azt mondja, azért ezt mégse hitte volna. A kanadai táncosnő gyakorlatilag bármilyen szögben képes tökéletesen pördülni saját tengelye körül. Ez önmagában persze még csak sikeres tornamutatvány lenne, ha nem illeszkedne egy biztos ízlésű, könnyed és kiegyensúlyozott formavilágba.

Vannak koreográfiák, amelyeket bizonyos okok miatt - például fesztiválrészvétel, finanszírozási keretek csökkenése - rövidíteni, tömöríteni, zanzásítani kényszerülnek az alkotók. Ilyenkor általában a librettó szenvedi el a változtatásokat; a dramaturgiai felépítés csorbul, jeleneteket kell elhagyni, megbomlik, vagy akadozóvá válik a logikai sorrend. Ennél szerencsésebb esetben épp az ellenkezője történik, és egy rövid táncmű lehetőséget kap a nagyobb lélegzetvételű megmutatkozásra.

A közel másfél és egyévszázados zeneművek és az azokra komponált egy és másfél évtizedes koreográfiák gépezete elkerülte a rozsdásodást. A kanadai társulat és a vendégségbe hozott produkciók technikai és formai virtuozitása üdítőbbnek hat, mint számos egészen kortárs kortársunk.