A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Őszinte, de nem vallomásos. Mozdulatművészet, de nem tánc. Erotikus, de nem szenvedélyes. Igaznak igaz, de mégiscsak művi.  Valahogy így lehetne összegezni Bozsik Yvette legújabb, Újravágva című darabját. Nem is, nevezzük inkább performansznak, talán ez a mostanában divatos szó az, amellyel az Újravágva műfajilag a leginkább jellemezhető. Többnyire ugyanis verbális aktusok és szexuális aktusok kereszteződéséből épül fel.

Az abszurd mesterének szellemét és sorait idézve, de nem kizárólag ezekből merítve rendez versenyfutást az időtlenséggel Horváth Csaba. Mások mellett Samuel Beckett, Jean Genet, William Hanna és Joseph Barbara szövegeit adja a fekete semmiben egymás mellett és egymással soha nem beszélő szereplők szájába. Az utolsó szerzőpáros talán magyarázatot igényel.

Carlos Rodríguez és Angel Rojas társulata, a Nuevo Ballet Espanol 1995-ös megalakulása óta a hagyományos flamenco és a modern tánc ötletes egyvelegéből táplálkozik, budapesti látogatásuk apropóját Spanyolország EU elnökségének kezdete adta. A két karizmatikus, extravagáns szóló táncos Sangre Flamenca előadása nemzetközi sikereket ért el, klasszikusan műfajokat átölelő produkció, de az, hogy mi is rejtőzik az érzelmileg túlfűtött művészekben, csak a darab végén derül ki.

Öt szervezet (köztük a magyar Érintéspont Művészeti Alapítvány) szervezésében, négy napos, nemzetközi butoh-fesztivál volt Budapesten, mely a találó, Az életkor ereje címet viselte. A roppant gazdag kínálattal szolgáló rendezvény a hóviharral és az év végi (bár, sokaknál nem kimondottan szezon-függő) közönnyel szállt harcba.

A debreceni Modem (Modern és Kortárs Művészeti Központ) szinte fennállása óta szoros és figyelemre méltó szimbiózisban él a képzőművészeten kívüli egyéb kortárs műfajokkal, különös tekintettel a kortárs táncra és performanszokra. Ebben a - kiváló  helyszíni adottságokkal rendelkező-  intézményben született meg Horváth Csaba Kalevalája, A tavasz ébredése, de többször megmutatkozhatott Ágens, Gergye Krisztián számos zeneszerző, író, együttes és magányos alkotó.

Ha magunkat jellemeznénk röviden, a „sírva vígadás” biztos, hogy az első gondolatok között szerepelne. Juronics Tamás új darabja még sem szeretné csak negatív oldalunkat hangsúlyozni, a balsors által nyújtott, tipikus Magyar „betegségek” humoros oldalait is feltárja. A Szegedi Kortárs Balett produkciója élő népzenével kalauzol évszakokon, történelmi fordulópontokon keresztül, a feloldozást nélkülöző végkifejletig.

A Győri Balett egy ünnepi esttel, ezen belül három bemutatóval ünnepelte három évtizedes fennállását: egy szösszenetnyi vallomással az alkotásról (Bartók Béla – Román Sándor: Concerto 5. tétel), egy némafilmbe oltott balladával (Franz Schubert – Robert North: A halál és a lányka) és egy dögös darabbal a nemek szemétdombjáról (The Rolling Stones – Christopher Bruce: Kakas).

Nehéz eldönteni, hogy Gál Eszter magabiztos művészi merészségből, vagy inkább - sokat elbíró, tág értelmezési tartománya miatt- az egyszerűség kedvéért választotta a kertet témájául. Az elemző-értelmező olvasathoz fontos lenne tudni az alkotó motivációját, de az előadás során egyértelmű jelekbe nem tudunk kapaszkodni. A koreográfust láthatóan nem inspirálta az a súlyos, szimbólumokkal terhelt jelentéskör, amely a kert fogalmához kapcsolódik, hiszen az előadás hangulata saját élményekből felépülő próbafolyamatra és dramaturgiai koncepcióra enged következtetni.

Frenák Pál munkáinak legmarkánsabb ismertető jegye a szokatlanságuk. Társulatával immár tíz éve hoz létre olyan színpadi valóságokat, amelyek egyrészről jócskán próbára teszik a befogadót, mert alig lehet őket konkrétumokhoz és saját élményekhez kötni, ráadásul alig lehetséges az összevetésük más hazai táncos előzményekkel, másrészről viszont ezek az előadások mind olyan világba avatnak be, amelyekről nem is tudunk igazán.

Felnőttest játszani vagy felnőttet játszatni a MU Terminál V. évadának fiataljaival kétarcú eredményhez vezet. Ahogy Bicskey Lukács, az est konferansziéja elmondta: az „A”, vagyis a sorozat első estje a beavatást szolgálja. A két előadást látva ez nyilvánvalóan a technikába, az együttlétezésbe, nem az együttgondolkodásba való bevezetést jelenti, mert a koreográfiák egyelőre a táncosok helyett a koreográfusokat láttatják.