Jeszenszky Endre

Somogyváron születtem 1925. 02. 11.-én. Szüleim, Jeszenszky Valér és Kotsis Katalin gyógyszerészek voltak. Hatéves koromtól 12 éves koromig Budapesten laktunk, ahol szüleim fokozatosan neveltek színház és hangverseny látogatóvá. Az Operaház és különösen a balettelőadások nagy hatással voltak rám, de arra sohasem gondoltam, hogy ezt én is megpróbálhatnám.
Tizenkétéves koromtól Szegeden éltünk, itt jártam gimnáziumba, színházi élményeim a szombat délutáni ifjúsági előadásokra csökkentek vagy néhány hangverseny és nagyon kevés balettelőadás budapesti operaházi vendégművészek előadásában. És mégis most kezdett bennem felerősödni a tánc iránti vonzalom. Jobban a tánctanítás, táncalkotás, kevésbé a színpadra kerülés vágya. Nem voltam exhibicionista, mondhatnám maflán szégyenlős voltam.
Sok gondot nem okozott a választás, mert Szegeden sem ezt, sem azt nem lehetett volna tanulnom, s ha igen, puritán és nagyon szigorú Édesapám ezt nem engedte volna.
Érettségi után Budapesten iratkoztam be egyetemre, s apám tudta nélkül Brada Rezső balettiskolájába, hogy ez a kitűnő, de nagyon beteg és fáradt balettművész a rendelkezésére álló gyengécske növendékanyagból, magamat is beleértve, megkíséreljen valami professzionizmus felé irányuló oktatást, fel sem merült. Ezt magam is láttam, ráadásul Édesapám megtudván általa megtiltott foglalatosságomat, visszavitt Szegedre, hisz egyetem ott is lett volna. De a történelem mindenkinél nagyobb úr: sem egyetem, sem balett, hanem háború, katonaság, orosz hadifogság. Nyomor, szegénység, hideg, éhezés. Lakásunk fele, egy hozzánk beszállásolt orosz századossal (kijevi operaház baletttáncosa) megmaradt. Ekkor alakult a Szegedi Nemzeti Színház. Összeszedtem hézagos balett-tanulmányom emlékeit, meg a bátorságomat és próbát táncoltam Lehotai Árpád és Vaszi Viktor igazgatók, majd később Budapesten Zsedényi Károly balettmester előtt. Megfeleltem, felvettek. Hogy mindössze három és fél hónapig tanulgattam, erről hallgattam. Minden tudatlanságomat, hiányosságomat a háborúra, katonaságra, hadifogságra kentem. Apám is áldását adta az ügyre, mivel a színházi millpengőkből én lettem a család egyetlen pénzkeresője. Mire helyreáll a rend, visszakapjuk gyógyszertárunkat, gyógyáru nagykereskedésünket. Te is rájössz, hogy komolytalan tingli-tanglival töltötted idődet, még akkor is, ha pillanatnyilag ebből élünk- jósolta szegény apám de nem bizonyult tévedhetetlen jósnak.
A színházban a szerepek, előadások anyagán kívül utólag kellett mindazt megtanulnom, aminek kilenctől tizennyolc éves koromig lett volna ideje. Ebben az emberfeletti hajszában három kitűnő balerina: Bartos Irén, Lakatos Gabriella, Rimóczy Viola adtak soha meg nem hálálható segítséget és egy nem szeretetre méltó, de mégis hálára kötelező hatalmas tudású balettmester, Zsedényi Károly. Munkájuk és az én emberfeletti igyekezetem nem volt eredménytelen. Minden ment a maga útján, szerepek, elismerés (ezek közül Harangozó Gyula elismerése és segítőkézsége volt a legértékesebb, aki több művét is betanította Szegeden, ezekben maga is rendszeresen fellépett a Budapesten alakított szerepeivel, engem nagyon pártolt, s bár hihetetlennek tűnt, arra bíztatott, jelentkezzem felvételre a budapesti Operaház balettegyüttesébe.) Mivel négyévi sikeres működés után megszüntették Szegeden a balettegyüttest, erre a jelentkezésre sor is került. Jó pillanatban jelentkeztem, mert Vaszilij Vajnonen és felesége Klavdia Armasevszkaja a Párizs lángjai című balett betanítására készültek és ehhez az eddigi létszámnál több táncosra volt szükségük. Számomra érthetetlen módon itt is megfeleltem, annyira, hogy a betanítandó műben az egyik főszerepet is kiosztották rám (Színész a II. felvonásban). Az orosz mestereket nem érdekelte, hogy hol, mikor, kinél, mennyi ideig tanultam, kizárólag a próbatáncoláson nyújtott teljesítményem döntött. Az Operaház tanodájában felnőtt, és már évek óta színpadon működő kollégákat nem túlzottan lelkesítette ez a megoldás, és engem sem túlzottan népszerűsített köreikben.
Nekem ennél is nagyobb eredménynek számított, hogy Klavdi Armasevszkaja felvett arra a mesterképző tanfolyamra ahol az Operaház balettmestereinek, kiemelkedő szólistáinak tanította a Vaganova balettmetodikát ez a tanfolyam egyúttal a később alapítandó Állami Balettintézet Tanári karának felkészítését is eredményezte. Ezen a tanfolyamon az én korosztályom nem vett részt így fel sem tűnt nekik, hogy ezért még sokkal jobban kellene irigyelni. Az évad befejeztével, az orosz mesterek távozása után több akadályt leküzdve én is elhagytam az egyébként imádott Operaházat.
Tehettem ezt, mert ekkor hívtak a Fővárosi Vígszínházba balettmester � koreográfus � szólótáncosnak. Ez az �írtam, játszottam, rendeztem� státusz, amikor a magam balettmestere, koreográfusa, szólótáncosa voltam, sok lehetőséget adott arra, hogy minden táncosi vágyam, elképzelésem beteljesüljön, de ez egy egészségtelen, kontroll nélküli helyzet volt még akkor is, ha kitűnő táncos kollégákkal dolgoztam, akik többnyire régebben táncoltak, mint én. Ők is alkottak táncképeket, ahol engem igyekeztek nem túlsztárolni, s balettpedagógusi tevékenységem kivételével, amit mindig elismertek, mint táncost és koreográfust ugyancsak megszorongattak. Ez a nem hibátlan, de mégis csodálatos periódus megint egy minisztériumi tollvonással, valóban nem a mi hibánkból megszűnt.
Harminc éves voltam, mikor nősültem. A négyéves színházi működésem mellett, a közben megalakult az Állami Balettintézetben a csodálatos Nádasi mester mellett asszisztálhattam az Intézet legelső évfolyamát. Ez lehetővé tette volna, hogy az Intézet osztályainak bővülésével én is státuszt kapjak a Balettintézetben, de ahogyan nem kívántam az Operaházban maradni, a Balettintézetbe már bekerülni sem túlzottan. Volt még egy lehetőségem visszamenni az Operaházba. Ott azonban a szellem semmivel sem lett volna jobb, viszont a szemem láttára nőttek fel az általam asszisztált Nádasi-osztályban kitűnő fiatal szólisták /Havas, Róna/ nálam tíz évvel fiatalabban, kitűnően felkészítve és nagyon tehetségesen. Hamarosan sétaszerepekre kényszerültem volna, Rómeó apja, Júlia apja, stb. ehhez meg nem voltam elég öreg.
Új fába vágtam a fejszémet. Három színházi kolléganőmmel iskolát nyitottunk. Budapesten sok jó balettiskola volt, még több rossz � az utóbbiak viszont jól megszervezve. Így minden előzetes felkészülés nélkül a terem és a növendékek megszervezése sok nehézségbe ütközött. Évekig tartott, míg felküzdöttük magunkat az élvonalba. Én ekkor éreztem meg az idő szavát és a klasszikus balett mellett rátaláltam a modern műfajok tanítására. Az érdeklődés hatalmas volt, a hivatalos szervek ellenállása pedig sziklaszilárd. Mivel én sem vagyok vajból, nem vagyok egyedül, de sok tehetséges, nyitott, becsületes, jó szándékú felettesem és kollégám együttműködésével mégiscsak réseket ütöttünk a kőfejeken. Ha már a táncművészek szövetségének van modern tagozata, ha a művészeti vezetője lehettem egy revütáncos iskolának, ha a külföldről a hazánkba látogató vendégpedagógusok jól előkészített növendékeket találnak, akkor nem bántam meg, hogy erre a pályára áldoztam az életem.

És közel hatvanéves pályafutásom alatt egy nagy művészt megismerve, sok fiatal útját egyengetve megtanultam: a tehetség Isten csodálatos adománya, és annyival kell megelégednünk, amennyit kaptunk. A fizikai képességet szintén kapjuk, de ezeket lehet fejleszteni. Szorgalom és rendszeres munka nélkül az előbbi két ajándék sohasem éri el azt a színvonalat, ami méltó lenne hozzá. Pártolok minden újat, de mindenki gyanús, aki a nagy elődök tudásának az ismerete nélkül feltétlenül újat akar kitalálni. Egy dolog sohasem elég: tanulni, tanulni, tanulni...