Miután a TranzDanz honlapján azt láttam, hogy 2011 decemberével véget ért a társulat programjainak sora, az egyik internetes programajánló portálon keresgéltem továbbiakat, és csak olyan produkciókat találtam, amelyekben alkotótársként működtél közre, nem rendezőként. Mi az oka annak, hogy nem játsszátok a darabokat?
Nem biztos, hogy a tájékozódás legjobb felületei ezek a honlapok, nekem ugyanis sajnos nincs olyan menedzserem, aki megkeresné a médiát. De az igaz, hogy nem sokat játsszuk az előadásokat. A közelmúltban azért játszottam a Triptichon szólómat, a re DNS-t, amelyben egy szerepet is átvettem, illetve októberben előadtuk a Bankettet. Tehát van egy-két olyan darab, ami repertoáron van.
Miért van ennyire kevés játéklehetőségetek?
Kevés olyan játszóhely van, ahova szívesen elmegyek, vagy éppen aki érdeklődik irántunk. Az érdeklődésnek márpedig kölcsönösnek kell lennie. A darabjaim a nem túl könnyen befogadható kategóriába tartoznak, a nézőnek meg kell küzdenie a darabbal, önmagával, a világgal annak érdekében, hogy a közelébe férkőzzön annak, ami a színpadon történik. A színházak manapság arra hivatkoznak, hogy a támogatási keretek csökkenése miatt jóval nagyobb bevételi kötelezettségük van, mint korábban, ezért igyekeznek a könnyen emészthető irányba terelni az alkotókat, a produkcióikból azt mazsolázzák ki, amelyekről azt gondolják, becsalogatják a nézőket. Tehát a néző alá mennek, így nagyobb bevételre tehetnek szert. Ebben a helyzetben kézenfekvő, hogy egy olyan jellegű társulatnak, mint az enyém, kisebb a mozgástere. Az apparátust, a működés költségeit persze ki kell fizetniük az intézményeknek, más kérdés, hogy meddig lehet álszent módon, a kommersz felé csúszva csupán munkahelyi feladatként felfogni a színházi működést, egzisztenciális biztonságot teremtve önmagának. És már régen nem azt teszi, amiért a társadalom létrehozta, vagy amiért szerettünk odajárni. Aki tud ehhez alkalmazkodni, akinek van erre érzéke, az tud „röhögcsés” darabokat készíteni, amelyek talán még jól is elsülhetnek.
Neked érzéked vagy kedved nincs ehhez?
Nincsenek ilyen ambícióm. Alkati kérdésnek is tartom ezt, bár nem vagyok egy savanyújóska, de amikor színpadra kell tenni valamit, akkor az mindig elvont lesz, sok rétege alakul ki, filozofikusabbra sikeredik, mint a könnyen befogadható. A világ összetett, ha leegyszerűsítve próbáljuk ábrázolni, az hazugság, azt nem nevezzük színháznak, kommersznek nevezzük, a kortársnak, és általában a művészetnek pedig nem ez a feladata. Sajnos elég sok ilyen próbálkozás van, a színházigazgatók óriási felelőssége, hogy teret adnak-e ennek. Hogy megpróbálnak-e, akarnak-e egyensúlyt teremteni a bevételi kényszerük és a társadalmi feladatuk között, be akarják-e tölteni azt a nevelő funkciót, ami a színház alapvető feladata. Okos szelekcióval véleményem szerint ki lehet alakítani olyan műsorpolitikát, amelyben jelen vannak azok a produkciók is, amelyek termelnek és azok, amik ellátják az említett feladatot. Ha a világ változik, márpedig változik, akkor a mi pozíciónknak is alakulnia kell, az azt leíró nyelvnek is innovatívnak kell lennie, mindig meg kell újulnia, ezáltal válik az őszinte kortárs rétegműfajjá. A színháznak ugyanúgy kockázatot kell vállalnia, mint a művésznek, aki mindig vállalja a rizikót. Így jön létre az a szimbiózis, amivel ma már ritkán találkozni.
Nyilván a TranzDanz mint kortárs tánctársulat kapcsán egyáltalán szóba kerülő színházakról beszélsz: Nemzeti Táncszínház, Trafó, MU Színház, Szkéné. Úgy gondolod, hogy ezek az intézmények a nézők alá mennek?
Egyértelműen. Nyíltan vállalom a véleményem, például a Nemzeti Táncszínház repertoárját látva a kortárs a kifejezést csak a nevükben hordozó társulatok szintjén jelenik meg, produkciós szinten nem. Ami ott színpadra kerül, 90%-ban a legjobb indulattal sem tudom kortársnak nevezni. Az általad felsoroltak közül a legkommerszebbnek tekinthető, sok olyan dolog szerepel a színpadán, amelyeket én nem fogadnék egy olyan intézménybe, ami nemzeti jelzővel illetünk. A kultúrának az értékteremtést is magába kell foglalnia, és kérdés, hogy minden alkotó értékteremtőnek tekinthető-e, aki ott megfordul. Térjünk át a Trafóra. Mostanság táborokra oszlik a táncszakma, és van egy olyan kör, amely nagy hangon üvölt a világba az igazgatóváltás kapcsán, illetve tette már azt megelőzően Szabó György érdekében. A világot polarizálják, vannak ők (a rosszak) és vagyunk mi (a jók). Ez sem más, mint egy hamis, leegyszerűsített világkép. A Trafó a kezdeti évek során remek kondíciójú intézménnyé vált, amely fogadta a kortárs tánc progresszív irányzatait, és kiszolgálta professzionális infrastruktúrával és háttérstábbal. Ki tudott alakítani egy olyan elfogadható arányt, amivel még nem ment bele a kommerszbe, de már csipkedte a szélét, majd ezek az állapotok szépen lassan megváltoztak.
Te is több alkalommal készítettél produkciót a Trafóban. Az utóbbi években miért nem?
A Trafó műsorpolitikája az említett gazdasági körülményekre hivatkozva megváltozott. Közgazdász vezette idáig a színházat, akinek nyilván fontosabbak a világban ezek a szempontok, mint a művésziek, máshova helyezi a hangsúlyokat, ha a világra tekint. És talán rendjén is van ez így, a közgazdászokat másra képzik, mint a művészeket, mások a vízióik, máshonnan gyűjtik az információikat, míg az utóbbiak polihisztorok, az előbbiek csak egy dologhoz értenek, ők specialisták, ami óhatatlanul beszűkíti és eltorzítja a világlátásukat. Megváltozott tehát a hely műsorpolitikája, egyre kevésbé szolgálta azt az eszmét, aminek minőségi szolgálatára a művésztársadalom jelentős része szerint létrejött.
A „művésztársadalom” tagjai közül többen hallatták a hangjukat Szabó György mellett. Kiket értesz tehát ez alatt?
Korábban a kortárs tánc volt a domináns művészeti ág a Trafóban, ez tette az intézményt nevessé, ez alapozta meg a hírét a világban. Még akkor is, ha egy idő után „kortárs művészetek házaként” definiálta magát. Ezt a megjelölést egyébként a MU Színház használta először, hiszen amikor megalakítottuk, valahogyan értelmeznünk kellett magunkat, a név azután valahogy „elcsóródott”, anélkül, hogy megkérdeztek volna bennünket. Ez amúgy kevés és demagóg indok arra, hogy a tánc jelenlétét arra a szintre redukálja, ahova a Trafó jutott. Ez álszentség, nem tudom komolyan venni. Azért szerepel ott a profil ilyen jellegű megjelölése, mert a Trafó név sem jelentett semmit. Volt egy átmeneti időszak, amikor úgy tűnt, létrejön valamilyen értelmes dolog a Trafó és a TranzDanz együttműködéséből, de azt kellett tapasztalnom, hogy a közgazdász előrántja a farzsebéből a standard érvet: „gazdálkodás”. A műsorpolitikájukat egyébként úgy nevezem, „premierkonjunkturális”, tehát befogadnak egy bemutatót, de utána nem tűzik műsorra, „leveszik róla a tejfölt”, majd magára hagyják.
Ebben a műfajban a premier sem megy mindig teltházzal, azért ez nyomós érv lehet.
Azért ha van egy jó hírneved, PR-od, működni szokott az is. De azzal érvelni, hogy később ez már úgysem érdekel senkit, meg sem kísérelni plusz erőt, pénzt fektetni a továbbjátszásba, azt nem tartom tisztességesnek. Nehéz máshova áttenni, amit valahova elkészítesz, hiszen helyhez kötődik. Az intézménynek mindent meg kellene tennie annak érdekében, hogy a saját közönségéhez eljusson a produkció híre. Amikor már sokadszorra futottam bele abba, hogy legyen meg a két-három premier előadás, azután majd eldöntjük, hogyan tovább, elegem lett. És persze mindig azt dobta ki a gép, hogy nagyon jó a darab, első osztályú minőség, de nagyon nehéz.
És a premierjeid teltházasak voltak?
Persze, és utána ez volt a válasz. Inkább megyek neki a világnak, de számomra ez nem elfogadható.
A hazai kortárs tánc általában megtalálja a maga közönségét?
Valamit megnéznek az emberek, valamit nem. Kétségtelen, hogy nagyon sok alanyi költő jelent meg a színen, és sok magát színháznak kikiáltó tér alakult ki. Ezek a felületek gyorsan összetalálkoztak az alanyi költői körrel, és egymást legalizálva jelentek meg a piacon, hirdették magukat kortárs táncként. A közönség pedig ezzel, a nem feltétlenül minőségi eredménnyel szembesült, és ez demoralizálta is a potenciális nézőket, kisugárzott az egész műfajra. A kortárs tánc nyugatról importált esztétika, amely nagy szenzációként hatott megjelenésekor, felfutásakor itt, Kelet-Közép-Európában. De mint minden műfajnak, ennek is van leszálló ága, kétségtelen, hogy a szenzáció elmúlt. Felhígult ez a kör, és ennek a folyamatnak nem vetett gátat a struktúra.
Konkrétan mely színházakra gondolsz?
Minden bejáratott befogadó hely, amelyik minőségi szelekció eredményeként vált hiteles szereplőjévé a szférának, egyben ezt a legalizáló funkciót is betölti. Ami ezeken a helyeken színpadra kerül, az megkapja a minőségi pecsétet, amelyet maga a színház ad ki azzal, hogy színpadra engedi őket. De a néző nem hülye, felismeri, hogy átverték, ez kihat az egész műfajra, elveszti a hitelét.
Neked vannak intézményvezetői ambícióid?
Vezettem már intézményt, a MU Színházat, kemény meló volt, de egyben szórakoztató is látni azt, hogy nagyon sziszifuszi munkával hogyan lehet felépíteni azt a szerkezetet, amit ideálisnak tartok. Tehát nem tartom kizártnak, hogy ha elém sodorja a szél ezt a lehetőséget, akkor azt mondjam, miért ne.
Ez a kérdés 2012 végén akár aktuálissá is válhat, hiszen a Nemzeti Táncszínház igazgatójának lejár a mandátuma.
Úgy látom, a Nemzeti Táncszínház ügyében nagy a zűrzavar. Több informális megbeszélés zajlott a közelmúltban, amelyek során a színház jövőjét illetően is megfogalmazásra kerültek elképzelések. Mi, a Táncbizottság, amelynek Kiss Jánossal és Mihályi Gáborral vagyok tagja, azt fogalmaztuk meg, hogy a Táncszínház önállóságát és függetlenségét meg kell őrizni, nem tudunk elfogadni olyan konstrukciót, amely egy másik intézmény részévé kívánja tenni azt. De nem lehet tudni, hogy egy év múlva valóban kiírnak-e pályázatot, annak is megvan az esélye, hogy a színház megszűnik. Ami a felvetésedet illeti, olyan provokatív kérdés ez egyébként, ami benne van a levegőben, de hivatalosan még nem nyilatkoztam ezzel kapcsolatban sehol, ezt most sem fogom megtenni. Azt tudom válaszolni, hogy ha egy ilyen kérdés aktuálissá válik, komolyan elgondolkodom majd, hogy érdekel-e vagy sem.
Az utóbbi időben egyre több szerepet vállalsz különböző kultúrpolitikai testületekben.
Az egész az NKA-val kezdődött. Sokáig nagyon sokan kapacitáltak arra, hogy menjek az NKA-ba, de ellenálltam. Mondván, én alkotó vagyok, az a dolgom, hogy darabokat hozzak létre, azokat játsszam, esetleg szerepet vállaljak a színházi nevelésben. De addig győzködtek, amíg beadtam a derekam, mert olyan konstrukció állt fel az akkori kuratóriumban, amelynek kapcsán azt gondoltam, hogy a benne lévő emberekkel tudunk olyan többséget alkotni, amellyel kardinális kérdésekben többségi döntést lehet hozni. És akkor tényleg van értelme jelen lenni egy ilyen testületben, mert azokat a törekvéseket tudjuk hatékonyan támogatni, amelyeket hasznosnak tartunk. Így bevállaltam ezt a funkciót, amely már közéleti, kiléptem a próbateremből, innen már nincs visszaút. Ezért ha jön még egy felkérés, esetemben a táncbizottsági tagságra vonatkozóan, azt már nehéz visszautasítani, mondván, ha az egyiket vállaltam, a másikat miért ne fogadjam el. Másrészt, ha valakinek van kellő tapasztalata, rálátása, lojalitása, felelősségérzete, döntési és konfrontációs kapacitása, és mellesleg megfelelő kapcsolatrendszerrel is rendelkezik, annak kötelessége tenni a közjóért. A Táncbizottság szeptember óta működik, és elképesztő melóval jár. Alapvető feladatunk az előadó-művészeti törvény bizonyos passzusainak értelmezése, végrehajtási rendeletek alkotása, javaslattétel a kuratóriumok összetételére, pályázatok szövegének megalkotása, azokhoz értékelési rendszer kidolgozása. Fontosnak tartom, hogy ezeknek a bizottságoknak a tagjai maguk is művészek, és ezen státuszuk teszi őket alkalmassá arra, hogy bizottsági taggá váljanak. Úgy gondolom, sikerült egy-két olyan eredményt elérni, amelyek majd a jövőben lesznek érzékelhetőek, akkor fogja megtapasztalni a szakma a velük járó előnyöket. A törvényben több ellentmondásra bukkantunk, ezeket végrehajtási rendelettel kell majd kivédeni, értelmezni. Három bizottság dolgozik egymás mellett, a színházi, a táncos és a zenei, ezek nem kötelesek szót váltani egymással, de mi szeretnénk a konszenzusra törekedni. A legnagyobb közös felület a színház és a tánc között van, de úgy érzem, nem vagyunk sikeresek a velük való együttműködésben, a színháziak kooperációs készsége nincs azonos szinten a mienkkel. Több kérdésben voltak informális szinten egyeztetéseink, hiszen az ember igyekszik elkerülni a bürokratikus nehézségeket, és először leül beszélgetni az érintett féllel. Néhányszor előfordult, hogy volt ilyen megbeszélésünk, megállapodásunk velük, amelynek a végén teljesen más lett az eredménye, mint amiben maradtunk. Ha nem jön létre a konszenzus, mindenki elkezd kilincselni annak érdekében, hogy a döntéshozó az ő variációját fogadja el, ami kiszámíthatatlanná teszi a szféra működését.
Az elmúlt időszak gazdasági válsága összetartóbbá tette a szakmát?
Pozitív példát adnak számomra a zenészek, akik csodálatosan jól szervezettek. Az NKA-ban a könnyűzenétől a klasszikusig, a cigányzenétől a népzenéig egy világot képviselnek. Én ilyen megfogalmazást a tánc világában még nem láttam. Talán egy olyan esetre emlékszem, amikor ilyenfajta egység kialakult, amikor a kétezres évek elején a MU Színházat el akarták adni egy cégnek. Akkor sem stilárisan, sem műfajilag nem volt különbség köztünk, a legkisebb közös többszörös az volt, hogy ki kell állni a színház védelmében. Azóta sokkal inkább azt tapasztalom, hogy újabb és újabb érdekkörök szerveződnek. Vannak, akik hatalmat szeretnének, amellyel bár jár döntési kapacitás, de lássuk be, túlságosan nagy társadalmi presztízs nem társul hozzá. De sokaknak imponál a mindenkori kultúrpolitikával való kapcsolattartás lehetősége is. Jó dolog, hogy létezik a Táncszövetség, és újjászerveződik a Magyar Koreográfusok Társasága is. Ezeknek a szervezeteknek nincsenek preferenciái, a hivatásos táncszakmát képviselik, annak a körnek a képviselőit veszik fel a tagjai közé, akik minőségi teljesítménnyel rendelkeznek (a Táncszövetség szervezeteket, a Koreográfusok Társasága alkotókat fogad soraiba). Pár éve egy kör kilépett az érdekszövetségből, és a közelmúltban megint hallottam annak hírét, hogy néhányan ismét szervezkednek, és létre akarnak hozni egy szervezetet a meglévő ellenében. Nem azt tartom lényegesnek, hogy mindenki mindenben egyetértsen, nem kell homogénnek lennie a táncvilágnak, hiszen a világ sem az, de ha van egy felület, amelyen meg lehet jeleníteni a közös érdekeket, ott egységesnek kellene lennünk.
Már szó esett a Trafóról. Te is benne voltál abban a bizottságban, amely nemrég az igazgatói pályázatokról döntött, és lényegében a valódi szakemberek közül egyedüliként támogattad Bozsik Yvette pályázatát, ami többek szerint el is döntötte a kérdést. Mi volt az oka annak, hogy a húsz éves sikeresen dolgozó alapító igazgató pályázatával szemben Bozsik dolgozatát támogattad?
Eredetileg több delegált volt a bizottságban, a színháziaktól két ember, Mácsai Pál és Gemza Péter, de utóbbi nem jött el a döntéshozó ülésre. Fekete Gyula képviselte a zenei bizottságot, emellett a NEFMI szakreferense és a főváros képviselője volt jelen. Mácsai és Fekete valóban Szabó György pályázatát támogatták, ezt gyorsan nyilvánosságra is hozták, én még nem nyilatkoztam ezzel kapcsolatban, igaz, nem is keresett meg senki. Viszont azzal, hogy ők ezt megtették, gyorsan kikalkulálta a közvélemény, hogy mivel a politika oldaláról érkezők nyilván Bozsikra voksoltak, én lehettem az a kurátor, akinek a szavazatával a 3:2-es eredmény kialakult. Az ilyen típusú bizottsági ülések dokumentálását egyébként törvények szabályozták, és csak a szavazás aránya hozható nyilvánosságra, a szavazatok személyes aspektusa nem. Egy táncszövetségi ülésen, nem hivatalos fórumon persze szóban elmondtam, hogy én hogyan szavaztam. Mivel te nem voltál ott, és valószínűleg a jegyzőkönyvet sem olvastad, a kérdésed egy feltételezésen alapul, amit nem tudom, mire építesz…
Akkor felteszem másképp a kérdést: nyilván jól ismered mindkét pályázatot, a végeredményt pedig már mindannyian ismerjük – miért nyerhetett Bozsik Yvette Szabó Györggyel szemben?
Akkor hangozzon el a nyilvánosság előtt is, valóban Bozsik Yvette pályázatát támogattam. A fő motivációm ezen döntésemben az volt, hogy láttam a Trafó működésének elmúlt éveit. A folyamatos változást, amit tapasztaltam, nem tartom megfelelő irányúnak. Elsősorban azt érzem problematikusnak, hogy a tánc egyre kisebb teret kapott, a hazai kortárs előadó-művészet reprezentálása egyre kisebb mértékben volt jelen a programban. A nemzetközi programok jelenlétét persze nagyon fontosnak tartom, bár az a személyes véleményem, hogy a Trafó ebből a szempontból is a népszórakoztató irányba mozdult el. Amennyiben komolyan vesszük a kortárs kifejezést, és nem időbeli kategóriának tekintjük, hanem a világhoz való viszonyunk jellegére alkalmazzuk, a minőségi magaskultúra befogadó helyeként tekintek (tekintenék) az intézményre.
Hány év alatt, milyen módszerrel lehetne szerinted felépíteni egy olyan rendszert, amely az általad kortársnak tartott előadásokon alapul, és anyagilag is tud működni?
A Trafó nézőterének mérete pontosan elegendő arra, hogy betöltse azt a kortárs befogadói funkciót, amire annak idején létrehozták, és amilyen elvek szerint a korai menedzsment működtette a helyet. A legócskább kibúvó minden felelősség alól, hogy nekem minden este le kell ültetnem háromszáz embert. Olyan műsorpolitikát kell folytatni, amelyben az egyensúly létrejön. Szabó György írásából kiolvasható volt, hogy az eddigi vonalat kívánja folytatni. Ismertük eddigi tevékenységét, a hazai előadó-művészethez való viszonyát. A színházat a művész fölé rendelve gyakorlatilag kegyosztó helyként működtette, a művésszel véleményem szerint nem partneri viszonyban működött, hanem a színházat mint minősítő intézményt fogta fel.
A másik pályázat ehhez képest volt neked tetszőbb, vagy önmagában is?
Van egy irány, amelyről biztosan tudom, hogy nem értek vele egyet. A másik pályázatban azt a lehetőséget láttam, hogy ez megváltozzon, az intézmény és a művészek viszonya egészséges, termékeny kapcsolattá váljon. Reményeim szerint az általam preferált, elvárt arányokban a hazai szakmát jobban szolgáló módon fognak működni. Remélem, fFenntartható az a művészi és szellemi kör, amely idáig támogatta az intézményt, és az igazgatóváltás ellenére is támogatni fogja. Hiszen nem akarjuk, hogy a Trafóból istálló, kormányépület vagy gémeskút múzeum legyen – továbbra is megmarad a kortárs művészetek központjának. És lényegesnek tartom, hogy ne az éppen trendi, már befutott, édeskésen formalista nemzetközi produkciókat hozza ide, hanem kockáztasson.
A sokféle közéleti szerepvállalás mellett alkotóként készülsz valamire?
A Profana című darabot próbáljuk éppen, március elején lesz a bemutatója a Szkénében. Gera Anita, Kántor Kata, Bora Gábor szerepel benne, és úgy néz ki, hogy én is, a zenét Wondawulf szerzi. Arról a zűrös, kiszámíthatatlan, kegyetlen, álszent, őrült, képmutató, parvenü világról szól, aminek a hatásai alól nem lehet kibújni. Lehet, hogy sokszor elesnek majd a táncosok, vagy mert elgáncsolják egymást, vagy valamiféle láthatatlan erő löki őket a földre. Lehet, hogy valaki a földön marad, más pedig fel tud állni.
Olyan, mint a táncszakma, nem?
Erre utaltam, lehet, néhányan elhullunk a végére. Az új középkorban a civilizáció kihelyeződik az eszkimók közé, mint Madách Tragédiájában, vagy mint Umberto Eco novellájában, de nem hal ki a kultúra. Ebben bízom én is, ezért készítek még darabokat, ezért vállalok közfeladatokat.
Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória