A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
A mára kultikussá vált Don Quijote mauzóleum alkotója számára nem ismeretlen a szélmalomharc, a hosszú karú óriásokkal való szembemenetel. A kényelmesen elérhető színházi élettől negyed órára fekvő gyárukban társulata a legkevésbé sem termelésszerű módon készíti előadásait, és igyekszik szerepet vállalni a függetlenek érdekében a kultúrpolitikával való párbeszédben is.

2011 májusában emlékezetes konferenciát rendeztek a Merlin Színházban a függetlenek ügyének tárgyalására, ahol az új pályáztatási rendszer is szóba került. A Magyar Táncművészek Szövetségének elnökségi tagjaként jelen voltál, és bár az Artus Kortárs Művészeti Stúdió az előre kiemelt társulatok között volt, akiknek garantálták a 20 millió forintos támogatást, te egyedüliként felszólaltál a kiemelés ellen.
Valóban így volt, de nemcsak a kiemelés ellen. A helyzet egészében volt meglehetősen kritikus, és ennek csak egyik pontja, hogy a pályáztatással kapcsolatban új szabályokat hoztak. Néhány kardinális változtatással nem értettem egyet. Nem feltétlenül azzal, ami változott, hanem azzal, ahogyan az történt. Zárt ajtók mögött, különös névtelen tárgyalások során. Főleg azt nem értettem, hogy akik e változtatások érdekében összeültek, miért  tagadták később, hogy nekik ehhez közük lenne.
A NEFMI kuratóriumán belül, akkor még összetartozott a színház és a tánc. (Fodor Antal, Kiss János, Hegedüs Sándor, Mihályi Gábor, a tánc részről és Kozma András, Kutszegi Csaba, Regős János a színházi részről – a szerk.) A kurátorok későbbi beszámolói szerint nagy viták voltak az összevont ügyekben, ami persze nem baj, hiszen egy vitában megfogalmazódott érvek elvileg segíthetnek a helyes döntés meghozatalában. De volt olyan kurátor, aki büszkén vallotta, hogy neki nem szükséges elolvasnia a pályázatokat, anélkül is pontosan tudja, hogy ki mennyit érdemel. Ekkor történt, hogy a pénz elosztásának aránya igencsak eltolódott a tánc felé, mert a lobbijuk erősen tudott hatni a százalékok alakulására. Lehetett tudni, hogy az egész hátterében az van, hogy bekerültek olyan társulatok a rendszerbe, akik korábban, amikor a keret és a metódus kialakítása történt, még nem voltak benne. A Szegedi Kortárs Balett, az ExperiDance és a Markó Iván vezette Magyar Fesztivál Balett, amelyek valóban nem állami támogatásból élő társulatok, ugyanakkor saját bevallásuk szerint sem tartoznak az alternatív szférához, amelyet annak idején VI-os kategóriának neveztek. Akkoriban a függetlenség kifejezés nem egyszerűen egy strukturális megközelítés volt, hanem az innovatív művészi törekvéseket is jelölte. Persze minden társulat gondolhatja magáról, hogy újszerű és innovatív, innentől fogva nehéz ezen vitatkozni. Bár a kurátoroknak ez lenne a dolga. Mindenesetre 60 millió forint „elvonásra” is került e három társulat megjelenésével, így a maradék pénzen kellett osztozniuk azoknak a társulatoknak, akik korábban ebbe a kategóriába tartoztak.

Lett valamilyen következménye rád nézve a felszólalásodnak?
Persze, a Magyar Táncművészek Szövetségének akkor még hivatalosan tagja, sőt elnökségi tagja voltam. Nagyon komoly felelősségre vonást kaptam ezért, rögtön úgy is alakultak a dolgok, hogy kikerültem az elnökségből. Egyszerűen árulásnak tekintették a felszólalásomat. Fodor Antal, az akkori elnök még le is nyilasozott egy levélben, amiért kérdéseket tettem fel néhányuknak. Választ persze nem kaptam. Tehát a Táncszövetség elnöksége és tagsága egyértelműen elítélte a tettemet.

Veled együtt Fenyves Márk és Szögi Csaba is kikerült az elnökségből, tehát nem maradt képviselője a független területnek. 
Hivatalosan és törvényesen új elnökséget választottak, és az addigi testületből csináltak egy kisebbet. Ebbe egyikünk sem került bele.

És lett ennek valamilyen következménye a független táncos területre nézve?
A támogatás radikálisan lecsökkent, ami sok társulatot borzalmas helyzetbe sodort. Mégis volt pozitív hozadéka is, hiszen ez a minősíthetetlen pályázati eset annyira felháborította és összehozta a független szakmát, hogy az elkezdett újraszerveződni. A Független Színházak Szövetsége (FSZSZ), amely különböző neveken futott, végül megkapta a mait, Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ), amely a nevéből is adódóan egységesként kezeli ezt a területet, a színház és a tánc mellett a zene is beletartozik.

godagabor_gloria

Mennyire működik hatékonyan az új szervezet, sikerült-e definiálnia a területet?
Egyelőre azon dolgozunk, hogy belül megerősödjön. Jól működő kommunikáció jöjjön létre, szolidaritás egymás iránt. Folytassanak párbeszédet egymással a tagok, jöjjenek létre különböző szekciók érdekek és érdeklődések mentén. Célunk, hogy ennek segítségével könnyebb legyen pályázni, és elbírálni a beadott anyagokat, tudni lehessen, ki hova tartozik műfajilag és strukturálisan. Ennyire aktív találkozások, vélemények, tervek még nem voltak a függetlenek életében. Mindannyian tudjuk, hogy a NEFMI és az NKA is szétbontott kuratóriummal működik, a színházzal és a tánccal külön foglalkoznak. Ezt azért tartom kártékonynak, mert a műfajok önmagukban kezdenek el gondolkodni, egymás ellen dolgoznak, hiszen meg kell osztani a pénzt. Ahelyett, hogy egy átfogó tudású kuratórium lenne, és egységében néznék a rendszert. Hiszen éppen ezeknél az innovatív, útkereső társulatoknál tűnnek el leginkább a vegytiszta műfajok. Már nem egyértelmű, hogy amit csinálnak, azt színháznak, táncnak, zenének, képzőművészetnek kéne-e nevezni. Éppen ezért nagyon sokan gondoljuk, hogy kellene egy harmadik kategória a rendszerben, amit egyelőre interdiszciplinárisnak vagy határátlépőnek nevezünk, ami nem műfaj szerint, hanem az alkotói tartalom szerint definiálja magát. A most működő, szétbontott kuratóriumok miatt, egy ilyen társulatnak vagy a tánchoz vagy a színházhoz kell pályáznia. A rálátás egy ilyen társulat munkájára mindenképpen hiányos lesz, az ítészek lelkiismeretesen nem tudnak majd dönteni felette, mert nem ismerik, nem tudnak mihez kezdeni a műfajok eltűnésével. Kevés az olyan kurátor, aki táncban és színházban is otthon van, ráadásul fogékony e harmadik, köztes irányzatra.

És veletek, a FESZ szervezettel, amelynek elnökségi tagja vagy, folytatnak párbeszédet?
Mi most kezdünk el kifelé kommunikálni. A két jelenlegi csúcsbizottságnak, a Színházi és Táncművészeti Bizottságnak törvény által előírt kötelességük, hogy javaslataikat véleményeztessék a szakmai szervezetekkel. Ez általában nem történik meg, hanem mi megyünk a dolog után, rákérdezünk, hogy mi újság van, és akkor talán udvariasan kikérik a véleményünket, majd azt tesznek, amit akarnak. Szóval, még a régi rendszer nyikorog, de dolgozunk rajta, hogy ne így legyen. Most tervezünk összeülni az említett két bizottsággal, próbáljuk elérni, hogy javaslatainkat meghallgassák, hiszen a mi bőrünkről van szó. A következő évben, 2013-ban az egész rendszer átalakul, a függetlenek egy korábban úgynevezett harmadik, újabban kicsit szebben mondva pályázati kategóriába sorolódnak. Ha most nem kérdeznek meg minket, hanem a fejünk fölött akarnak helyettünk okosak lenni, az azt hiszem, meglehetősen túlméretezett önbizalomra vallana. Néha úgy látom, hogy valamiféle presztízs és pozícióharc megy mindkét bizottságban. Úgy érzem, akkor fogunk tudni ezen változtatni, ha le tudunk ülni egy asztalhoz, és meg tudjuk győzni a bizottságokban ülő felelős és jó szándékú szakembereket arról, hogy valóban a függetlenek érdekeit képviseljék.

Az Artust, gondolom, határátlépőnek tartod.
Mindenképpen, de még ezzel a definícióval sem vagyunk elégedettek, nem szeretnénk műfaji kategóriát.

A műfaj maga talán nem is korszerű.
Nem, a pályázatok mégis így működnek. Egy rosszul kitalált rendszerhez nyögve igazodik az élet, és nem a rendszer igazodik az élethez. Ez a pályázati rendszer sufni tákolása valahogy mindig le van maradva, toldozzák-foldozzák. Valamikor már érdemes lenne lesöpörni az asztalról és az élet valódi jelenségeit venni alapul. Az uniós pályázatokban ezt már kitalálták.

A Trafó, mint a hazai kortárs művészet generátora körüli pályáztatási botrány nyilván szintén nem tett jót a területnek, nem segítette elő az egység kialakulását.
A Trafó a legfontosabb kortárs helyszín Budapesten. A magyaroknak és külföldieknek egyaránt. Azt mindenképpen nagyon fontosnak tartottam volna, hogy egy önkormányzati vagy állami fenntartású befogadó helyet olyan valaki vezessen, aki műfaj- és társulatfüggetlen. Az eljárást is furcsálltam persze, vagyis azt, hogy ketten pályáztak, egy meghívott pályázó és az eddigi igazgató. Elég egyértelmű volt tehát, hogy mi a cél. Tisztán Szabó György megbuktatása. Innentől meg is kérdőjeleződik, hogy a pályázat megítélésekor születhetett-e demokratikus, szakmai döntés. Mind a jelenlegi kultúrpolitika, mind a táncszakma egy jelentős része ezt az eredményt akarta.

Mit szólsz Bozsik Yvette döntéséhet, hogy visszaadta az igazgatói megbízást?

Egy rossz döntés után egy jó döntés. Okos döntés. Nagyhatalmú erők kényszerítették bele egy olyan történetbe, ami nem az övé. Szerintem így végre újra azt csinálhatja, amihez ért, és amit szeret.  Újra a saját életét élheti. A Trafó problémája persze ettől nem oldódott meg. Remélem ezek után senki olyannak nem jut eszébe, hogy pályázzon, akinek társulata van. Vagy ha mégis, akkor fel kell függesztenie saját egyéni művészi ambícióit. Egy időre. 

Ti is többször felléptetek a Trafóban, de egy ideje nem találkozni ott az Artussal.
Próbálkozom azzal a térrel is. Néha az az érzésem, hogy ki kell bújni a gyárból, és egy olyan méretű színpadi előadást csinálni, aminek a Trafó felel meg. Ennek egyrészt az is oka, hogy alkotóilag inspirál, színességet, változatosságot hoz egy másik teret keresni, ugyanakkor az ilyen munkáknak anyagi okai is voltak, hiszen ha a saját helyszínünkön játszunk, akkor minden költség minket terhel. Az utóbbi időben a 2010-eshez képest felére csökkent a támogatásunk, össze kell húznunk magunkat, télen két hónapra be is kellett zárnunk, mert nem volt pénzünk arra, hogy fűtsük a próbatermet és a kamaratermet, ahol játszani szoktunk. De a szűk esztendők ellenére a munka szakadatlanul megy, egy év alatt négy előadást rendeztem, koreografáltam, ami nekem szokatlanul sok. Az Ulysses nappalijának itt az Artusban volt a bemutatója, a Bábel premierjét a Nemzeti Táncszínházban tartottuk, ősszel a Kompánia Színházi Társulatnak rendeztem az Elfeledett éneket szintén nálunk, majd a téli kényszerszünet alatt Gyergyószentmiklóson a Figura Stúdió Színházban készítettem egy előadást Arany-légy címmel.

A két hónapos szünet befolyásolta bármiben a munkátokat?
Alapvetően nem állt meg az élet. Télen is folyt a munka. Debreczeni Márton a második rendezésén dolgozik. A társulat két hetet töltött Dániában egy rezidens program keretében. Egy időre pedig lehetőséget kaptunk, hogy átköltözzünk a Budapest Kortárstánc Főiskola próbatermébe. Márciusban lesz a 100 ölelés munkabemutatója, amely már nyilvános is lesz.

Melyek az előnyei és a hátrányai, hogy ki- vagy talán beszorultok a gyárba az Artussal?
A magunk urai vagyunk, senkitől sem függünk, annyit próbálunk, amennyit akarunk, annyi előadást játsszunk, amennyire képesek vagyunk. Mi döntjük el, kiket hívjunk meg közös munkára. Itt elképesztően izgalmas terek vannak, főleg számunkra, mivel mi nem konvencionális kukucska színházban gondolkodunk, hanem terekben, és ahogy nem egyféle műfajban, úgy nem egyféle térben. Nagy tér, kis tér, kuckók, csarnokok mind életre hívnak újabb és újabb előadásokat. Amikor elhívnak minket a városba, bársonyszékek közé, akkor bár tudunk színvonalas előadást létrehozni, mégis mindig visszavágyunk a gyárba. Persze van hátránya is. A mostoha körülmények miatt néha nekünk is nehéz itt dolgozni, de mindemellett inspiráló is. És ugyan ez igaz a nézőinkre is. A közönségnek van egy kényelmességi foka, ha át kell jönnie Budára, akkor már úgy érzik, vidéken járnak. Pedig az Artus Kortárs Művészeti Stúdió csak 15 perccel van messzebb, mint például a Trafó. Amennyire elszántak vagyunk mi a munkában, annyira elszántak a nézőink is. Én ezt nagyon fontosnak tartom. Az egymás iránti szolidaritás valahogyan át is szivárog emberből emberbe. Mi is hálásak vagyunk, amiért ide elzarándokolnak, ők is tisztelnek minket azért, hogy ilyen körülmények között dolgozunk. A hely szakadtsága és az azt átalakító gondos művészi minőség, az ellentmondás kiélezése hitvallásunk lett. Ez felerősíti a figyelmet mindkét fél részéről. Tisztábban átmegy az előadás tartalma. Egy itt töltött este mindig emlékezetes marad. 

Annyira szerelmesen mesélsz erről a térről, ezzel együtt úgy érzed, a fix terekben készült előadások kevésbé sikerültek?
Mindenképpen van különbség. Néha én is úgy érzem, mintha azok az előadások nem lennének annyira jól sikerültek. Néha pedig úgy, hogy amikor nézem azokat az előadásokat, akkor nem érzem annyira jól magam. Nézőként nem vagyok boldog, nem pedig alkotóként. De emlékszem, hogy volt olyan előadás, az Osiris tudósítások, ami színpadra készült, mégis a mai napig vállalom, szeretem, nem változtatnék rajta. Valahogy mitikus teret tudott varázsolni egy konvencionális közegbe. Részemről egyébként ez valószínűleg alkati kérdés, nem testhezálló számomra a klasszikus színpad-nézőtér viszony, iskolai jelleget sugall, olyan, mint egy katedra, kicsit nagyképűnek és elitistának érzem.

Említetted, hogy nehezebb anyagi helyzetben van a társulat, mint korábban. Lenne olyan kompromisszum, amit nem kötnél meg a továbbműködésért?
Annyit dolgozunk, amennyit tudunk. Ez csak látszólag pénz kérdése. Mindenképpen dolgozunk tovább, akkor is ha ellehetetlenítik a működésünket hogy társulatként, egy helyet fenntartva létezzünk. Attól még, hogy a szűklátókörű, szereptévesztett állami kultúra ügynökök úgy ítélik meg, hogy nincs szükség erre a fajta művészetre, attól még bennünk megmarad a motiváció. Legfeljebb keservesebben megy majd, mint ahogy annak idején 1985 ben elkezdtük. Ismerjük már azt a légkört, azt a helyzetet, amikor gyakorlatilag a semmiből akartunk valamit létrehozni, és profin dolgozni. Olyan munkamorállal, olyan időbeli ráfordítással és minőségi elvárásokkal, hogy a pénz nem is számított. Csak ezt azért nem jó hangoztatni, mert hallottam már olyat évekkel ezelőtt egy önkormányzati bizottságnál, hogy „ezeknek” nem kell pénzt adni, hiszen bolondok, úgyis megcsinálják. Ez a fajta cinizmus a mai napig működik, mert ráadásul igazuk is van.

A források apadása valamilyen mértékben megmutatja azt is, hogy kik azok, akik megélhetési társulatként működnek.
Többek közt azon is dolgozunk, hogy 2013-ban, amikor feláll az új rendszer, átlátható, egyértelmű szakmai szempontok szerint dőljön el, hogy kik a valódi, innovatív, professzionális társulatok. Azon kell dolgoznunk, hogy ez a szféra életben maradjon. A kultúráért felelős szolgáknak, értsd minisztereknek és beosztottjaiknak pedig be kell látniuk, hogy itt valódi értékek vannak, melyekre a társadalomnak szüksége van. Az illetékesek tudatlansága elkeserítő. Fogalmuk sincs, hogy milyen elszántsággal, lelkiismeretességgel, nemzetközi szintű szakmai felkészültséggel és szociális érzékenységgel dolgozik itt számos társulat.

Mesélnél a gyergyószentmiklósi bemutatóról?
Ez volt a legutóbbi bemutató, januárban és februárban készült. Nem egyedül mentem, hanem négyen a társulatból, Gold Bea volt a rendezésben a munkatársam, Bodóczky Antallal találtuk ki a teret, Lőrincz Kriszta a jelmezeket tervezte. Azt kell tudni, hogy a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Erdélyben a legelső alternatív, államilag támogatott színház. Még Bocsárdi alapította a 80-as években. Mindig is az újat kutató, kísérletező, vagány társulat voltak. Az első tíz nap azzal telt, hogy megpróbáltam megértetni magam és a módszert, ahogyan dolgozunk, és úgy fest, sikerült is, egy finom, költői és furcsa előadás született, amelyben a nálunk megszokott módon a nézők és az előadók között nagyon közvetlen a viszony. Sokkal inkább kávéházi helyzet teremtődik, mint színházi, és a nézőket bevonva történik az előadás.

Más volt velük ismerkedni, mint amikor itthon dolgozol vendégként egy társulattal?
Nagyon sok vendégrendezővel dolgoznak, és találkoztak már többekkel is, akik nem hagyományos módon működnek. Mégis, amikor én kezdtem velük a munkát, azt éreztem, hogy meglepi őket, mennyire partnerként kezelem őket, vagyis azokat, akikkel részt veszek egy próbafolyamatban. Sok személyes gondolatot, érzést, saját kompozíciót beletehettek, és bele is kellett tenniük az előadásba. Meglepte őket, hogy nem csak rendelkezem velük, nemcsak improvizáltatom őket, hanem valóban rájuk vagyok kíváncsi. Szövegeket, esszéket, vallomásokat kellett írniuk. Az elején nem hitték el, hogy valóban róluk lesz szó.

Alkotóként dolgozol még valamin az évadban?
Tavasszal, május tájékán kezdek újra próbálni, őszre valószínűleg születik egy új előadás. Említettem, hogy négy előadás készült egy év alatt, és most úgy érzem, meg kell állni egy kicsit. Ezért is örülök annak, hogy a társulatban vannak olyan fiatalok, akiknek tele az alkotói bugyra. Okosan felosztjuk egymás között az évet és a munkát. Hamarosan bemutatjuk a 100 ölelést, Boross Martin rendezésében pedig Promenád címmel lesz majd új bemutatónk a városban.

Idén is vár rátok a szokásos nyári elvonulás?
Tervben van, keressük hol és milyen rezidens helyek vannak. Magyarországon biztosan megyünk valamerre. Kisterenye mellett van a bükkvölgyi taoista tanya. Néhányan odajárunk a taiji elmélyült gyakorlására. Elvonulásra, de alkotó munkára is tökéletes hely. Lehet, hogy ez lesz idén a színhely, ami bár nem gyár, de nagyon inspiráló közeg.



Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória