A Táncfórumból kinőtt, a Magyar Táncművészek Szövetségéhez erősen kötődő Nemzeti Táncszínház holdudvarában a megalakulásától kezdve biztosítottnak tűnik bizonyos társulatok helye. Változik-e az új igazgató működése alatt a szelekció elve?
Bár a Nemzeti Táncszínház és a táncszakma minden eddiginél nehezebb és bizonytalanabb anyagi helyzetben van, törekszünk rá, hogy továbbra is a minőség alapján válogassunk. A VI-os kategóriában működő társulatok 2012-ben kapják meg utoljára állami támogatásukat a korábbi években megszokott formában, amennyiben a megítélt összeg teljes egészében eljut hozzájuk egyáltalán. 2013-ban a módosult előadó-művészeti törvény szerint már más formában, nemzeti, kiemelt és egyéb kategóriában pályázhatnak, legtöbbjük számára ez az utóbbit jelenti majd. A világ más részein jóval erősebb a társadalmi mecenatúra, amelynek Magyarországon nincs hagyománya, így erre itthon nem támaszkodhatnak. Vannak olyanok, akik a várt támogatás folyósításáig kölcsönből finanszírozzák a működésüket, ezért a megvonás számukra végképp elfogadhatatlan. A nálunk fellépő társulatok nagy részét, körülbelül háromnegyedét érinti ez a finanszírozási válság, ezért a források megvonása a Nemzeti Táncszínház működését is közvetlenül érinti. Arra törekszünk, hogy lassítsuk ezt a romboló pénzügyi folyamatot, amennyiben erre megfelelő anyagi fedezettel lehetőségünk lesz. L. Simon László kultúráért felelős államtitkár a közelmúltban úgy nyilatkozott, hogy kiemelten támogatják majd a nemzeti kultúra „zászlóshajóit”, ezért bízom benne, hogy a táncművészet egyetlen hazai befogadó színháza ehhez mérten részesül majd támogatásban a jövőben.
Lesznek olyan kapcsolatok, amelyek ennek ellenére lazulnak? Miben lesz változás?
Több fórumon megfogalmaztam, hogy alapelvem a megőrzés és a megújítás. Áthelyeződnek majd bizonyos hangsúlyok, alakulhat egyes társulatok jelenlétének súlya. A fiatal alkotóknak szeretnék több lehetőséget adni, erre kialakult egy már jól működő struktúra. A pályájuk elején álló alkotók először a színház kamaratermében, a Refektóriumban kapnak lehetőséget, majd felkerülnek a nagyszínpadra, és volt már példa arra is, hogy eljutottak a Művészetek Palotájáig. Ezt nagyon eredményesnek tartom. A fő vonalat továbbra is a nagyobb együttesek jelentik, többek között a Szegedi Kortárs Balett, a Honvéd Táncszínház, Bozsik Yvette és Frenák Pál társulata, ezekre évente százezernyi néző kíváncsi, és meghatározták az elmúlt tizenkét évet. Azt tapasztalom, hogy az egyre nagyobb kulturális kínálatból egyre nehezebb kitűnni, különösen kevésbé ismert, fiatal alkotók esetében. Olyan nagy a médiazaj, hogy egyre nehezebb felkelteni a közönség figyelmét a táncművészet iránt. Új utakat kell keresnünk vendégeink eléréséhez, és azokat is szeretnénk megtalálni, akik soha nem voltak még a Nemzeti Táncszínházban. Erre új stratégiát alakítok ki.
Néhány éve forrott ki egy új generáció, Fodor Zoltán, Barta Dóra, Duda Éva, Feledi János, Hámor József, a Közép-Európa Táncszínház köre, de említhetném Hód Adriennt, Bata Ritát vagy Góbi Ritát is. Az elmúlt időszakban a Refektórium, amely az útkereső, kockázatvállaló daraboknak helyet adott, anyagi okok miatt kissé háttérbe szorult. Ezt a kísérletezést azonban ismét fel akarom vállalni. Olyan helyzeteket akarok teremteni, amikor nem feltétlenül a bevétel a fő szempont, hanem az, hogy új irány jöjjön létre, vagy kibonthassa magát egy új ötlet, mert így tudunk lehetőséget teremteni arra, hogy továbbfejlődjön a magyar táncművészet. A színház sikertörténete az ifjúsági művészeti nevelés, amelyet folytatunk is, külön hangsúlyt fektetve a tizenévesekre. Szeretnénk kifejezetten számukra előadásokat létrehozni. Emellett lehetőséget nyújtunk majd táncművészeti iskoláknak, hogy professzionális körülmények között tudjanak bemutatkozni. Hiszek abban, hogy a mozdulatoknak sokféle síkon működő üzenete van, amelyen keresztül eljutnak a ma kérdései a nézőkhöz. De ehhez kísérletezésre, valódi műhelymunkára van szükség. Az új produkciókhoz azonban megfelelő anyagi háttér szükséges, és mivel az eddigi finanszírozási működés hármas struktúrájának (EMMI, NKA, Nemzeti Táncszínház) bizonytalan a jövője, kérdés, hogy milyen forrásból lesz mindez megvalósítható. A jövőben a belföldi forgalmazással kiemelten szeretnék foglalkozni, a vidéki befogadó helyszíneket esetlegesen már a tárgyalási folyamat során bekapcsolnánk egy produkció születésébe.
A kísérletezést viszont populáris darabokkal kell kiegyensúlyozni. Megfér egymás mellett a két szélsőség?
Nem tervezem a repertoár leszűkítését. Továbbra is megmutatunk minden stílust és irányt az általunk elvárt minőségben. Ha a kísérleti előadásszámon túl meg tudjuk teremteni egy darab közönségét, akkor repertoáron tudjuk tartani. Mindenképpen szeretném azonban a Refektórium arculatát erőteljesebbé alakítani, új és kreatív gondolatokkal elindítani az ottani programot.
Van egyáltalán jelenleg lehetőség arra, hogy a szakmaiságot a nézőszám elé helyezzék?
A Nemzeti Táncszínház nem volt és nem lesz kizárólagosan a kortárs művészetek háza, még akkor is, ha jelenleg azzal lehet „trendinek” lenni. Továbbra is azt akarjuk, hogy minden műfaj, tehát a kortárs tánc mellett a néptánc és a balett is jelen legyen, ne csak egy szűk szegmense a táncművészetnek, amelyet csak a szakmai elit néz. Mi az utcáról érkező turistát, a táncművészetre energiát, időt és nem utolsósorban pénzt szánó közönséget is megszólítjuk. A sokszínű paletta a belterjesség ellen is védettséget ad. Szomorúan tapasztalom, hogy a táncprodukciók nézőterén mindig ugyanazokat az arcokat látom. Attól egyébként, hogy egy nálunk játszott darabról ledorongoló és sokszor igazságtalan kritika születik, az alkotó még megbecsült tagja a szakmának. Addig nincs probléma, amíg egy produkció közönsége rendre elégedetten, feltöltődve hagyja el a színházat. A nézőket nem szabad elriasztani. Vannak, akiket a populárisabb nyelvű előadásokkal lehet megnyerni, és később más jellegű darabokra is nyitottak lesznek.
Hat éve dolgozik igazgatóhelyettesként Török Jolán mellett, mennyire tudja az eddigi működést kritikusan szemlélni?
Valóban nehéz, hiszen partnerek voltunk, az elmúlt hat évben napról napra együtt kerestük a lehetőségeket, a különböző utakat, és persze néha belefutottam abba, hogy bár jó szándékkal tettük ezt, zsákutcába jutottunk. De fontos, hogy mindig az útkeresés motivált minket.
Mindvégig egyértelmű volt, hogy egyszer indul majd az igazgatói pályázaton?
Az igazgatónő fejében fogalmazódott meg az a gondolat, hogy úgy lehet a leginkább zökkenőmentesen átadni egy jól működő intézményt, ha az előd és az utód együtt dolgozik. Bennem akkor tudatosult ennek a lehetősége, amikor igazgatóasszony bejelentette, hogy tizenkét év után átadja ezt a feladatot. Akkor feltettem a kérdést, mi a helyes út, várni valakire, aki kívülről érkezik, vagy belevágni a számomra izgalmas, kihívást jelentő dologba. Akkor döntöttem el végérvényesen, hogy indulok a pályázaton, miután felmértem, hogy a nálunk fellépő társulatok mennyire támogatóak a személyemmel kapcsolatban.
Mennyire fontos stratégiai pont a nemzetközi nyitás?
Ezért már eddig is nagyon sokat tettünk. 2004 óta első magyar intézményként jelen vagyunk a düsseldorfi táncvásáron. Nemrég az Egyesült Államokban voltunk egy nemzetközi menedzsereknek rendezett találkozón, amelyen már maga a részvétel sikernek tekinthető, hiszen egy nemzetközi felmérést követően, az eddigi referenciák alapján, partnereink kikérdezése után hívtak meg minket. A nemzetközi forgalmazás valóban csak személyes kapcsolatokon keresztül működik. Fesztiválunkat is azért kereszteltük át Budapest Táncfesztiválra, mert szeretnénk a fővárost még határozottabban elhelyezni a nemzetközi táncművészet térképén. Tisztában vagyok azzal is, hogy ehhez nemzetközi figyelemre is méltó társulatoknak kell bemutatkozniuk. Azt tapasztalom egyébként, hogy a külföldi szakma igenis fókuszál Budapestre. Olyan hosszú távú kapcsolatokat akarok kialakítani, amelyeknek alapja a kölcsönösség, tehát benne van a visszahívás lehetősége, koprodukciók születése.
2013-tól veszi át az intézmény irányítását, tehát idén tört évadot visz. Hogyan képzeli a már teljesen saját vezetésű 2013/2014-es évadot a Nemzeti Táncszínházban?
Közösségi térré szeretném tenni a színházat. Olyan produkciók létrehozását tervezem, amelyben műfajok találkoznak, színház a tánccal, tánc az irodalommal, és a közönség előtt, az általuk a helyszínen felvetett kérdésre születik egy improvizatív előadás. Ez új, érdekes módja lehet annak, hogy kifejezzük magunkat, aktuális kérdésekre aktuális válaszokat adjunk.
Az interjút készítette: Halász Glória
Fotó: Dusa Gábor