Hosszú és változatos volt az ide vezető út. Gyermekként a szertorna, majd JeszenszkyEndre „kohója”, az Akrobatikus Revütáncosképző fedőnevű műhely; nyitott kurzusok és találkozások (Rui Horta projektje esetében sorsdöntő módon, innen ugyanis már egyértelmű volt - matematika tanári diploma ide vagy oda -, hogy táncosnak kell lenni…). Hamarosan azonban olyan irányt vett alkotói tevékenységed, mely a 2000-es évek végén, a pályázati rendszer akkori kényszerpályáján a színházi kategóriába sodort. Mi inspirálta nálad a verbalitást, az intellektuális humorral és természetességgel alkalmazott élő beszédet?
Az első szöveges darabom „A kiválasztott” (2001) volt, Thomas Mann novellája alapján. Ebben az volt a „truváj”, hogy a tragikus, bonyolult történetet egy pap meséli el narrátorként, ám Hargitay Ákos ebben a szerepben végig halandzsázott. S míg ő hihetetlenül groteszk és humoros volt, addig Berger Gyuszi, Ladjánszki Márti és én mozgásban adtuk elő ezt a többszörösen tragikus, apoteózissal végződő novellát. Itt már jelen volt az a fajta humor, amiről beszélsz, és megjelenik a narráció igénye, ha értelmes szó nem is hangzik el. (De „A lila hangyász” című szólómban előzőleg már beszéltem.)
És az az igény, hogy a szöveget ne táncos mondja, honnan datálódik?
A „Lomtalanítás” volt az első olyan előadás, ahol az érzelmi állapotot egy szöveges monológ tükrözi, a mozgásanyag pedig ezzel párhuzamos, de úgy, hogy a mozgás nem illusztrálja a szöveget, hanem egy másik síkot ad hozzá, mellé. Az egész előadáson belül kétféleképpen fogalmazok: először három lánnyal táncban, majd szöveges-monológos formában. Engem akkor az érdekelt leginkább, hogyan tudja a néző értelmezni a táncot olyankor, amikor van verbális vagy zenei kapaszkodó mögötte, és olyankor, amikor nincs. A Lomtalanításban már felléptettem egy pici szerepben Gőz Pistát, akivel úgy találkoztam, hogy párhuzamosan épp Hudi Lacival is dolgoztam egy produkcióban (énekes szereplőként egyébként!), melyben ő is játszott. Ekkor kezdett izgatni színészek és táncosok közös munkája. Ennek a gondolatnak az első megnyilvánulása lett aztán a „Karc”. Ebben a két nagyszerű színész, Gőz István és Kövesdi László, akik egyéni módon viszonyultak a mozdulathoz is (Pistának pantomimes múltja is van, Lacinak remek érzéke a groteszk mozgáshoz), elég sokat improvizáltak, és nemcsak szövegileg. De ami ebből számomra a legizgalmasabb volt: az a nyers, természetes mozgás, a keresetlenség, amit egy technikailag erősen képzett táncos nemigen tud nyújtani. Tapasztalatom szerint, ha van egy jó előadód, s annak a kezébe olyan eszközt adsz, ami nem a megszokott közege, abból fantasztikusan hiteles dolog tud születni. Így tehát olyanokkal dolgozom, akik valamiben profik, és én mégsem feltétlenül azt használom belőlük.
Na és hogyan lett ebből Tünet Együttes?
Sokáig nem akartam társulatot. Mikor körbenéztem, azt láttam, hogy a társulatok hamar bezáródnak egy esztétikai, arculati körbe, és ez a vezető alkotóra nem hat jól. Miközben nem is tudhattam, mivel jár egy társulat vezetőjének lenni, azt biztosan tudtam, hogy nem szeretnék produkciós kényszerbe kerülni. De épp a „Karc” lett az a pillanat, amikor azt éreztük, olyan izgalmas és inspiráló ez a munka (a tánc felől érkező ember találkozása képpel, szöveggel), hogy folytatni kell így, közösen. Azt éreztük, hogy létrejött egy közös alap, amire építkezni lehet, és értelmetlen lenne ezt más, új emberekkel újraindítani egy következő produkcióban. Szóval így lettünk társulat… Ebben a nyelvezetben az „Alibi” körül volt a csúcs, és ekkor azt kezdtem érezni, hogy már nem szeretnék ezen az úton továbbmenni.
Pedig valóban ez lett a védjegyed: az előadásaitokra jellemző intellektuális humor, (ön)irónia; én sajnáltam is, hogy más irányt vettél…
Rettegtem a bezáródástól. Még megcsináltuk a „Gyász”-t (a Katonában), amit épp azért éreztem visszalépésnek, mert ez már olyasvalami volt, amit tudok. Tudtam, hogy a közönség várja, amit tőlem megszokott, engem viszont a felfedezés hajt. Rádöbbenni, rátalálni valamire egy próbafolyamat közben. A „Nincs ott semmi”-ben azután például a videotechnika, pontosabban a vetített kép és az élő személy viszonyának kibontása érdekelt. Akkor épp nagy divat volt ez a médium, és zavart, ha azt láttam, hogy bután, értelmetlenül használják. Olyat szerettem volna megvalósítani, ahol az előadó és a vetített kép partnerként működik együtt. De a „technikázás” végül is nem az én világom, és nemcsak azért, mert azt pénz nélkül nem is lehet igazán jól megvalósítani, hanem, mert mégiscsak jobban érdekelt az ember, mint a technika. Végül tehát az interakció: a szokásos néző-játszó szerepkör megbolygatása felé fordultam. „Az élet értelme” volt az első olyan darab, ahol megkíséreltem a nézőt kimozdítani a passzív szerepéből anélkül, hogy provokálnánk. A színen szöveges monológgal kísért táncszólók, akciók zajlottak párhuzamosan, a közönség tagjai kaptak egy-egy fülhallgatót, s maguk dönthették el, melyik táncos egyéni útját követik ez által. A „Voks” esetében viszont már elmozdultam az egyéni döntéstől a társadalmi felé. Jobban érdekelnek – hiszen egyre érintettebbek vagyunk! – a társadalmi folyamatok, így ez a darab a kollektív döntésmechanizmust is vizsgálja.
Beszéljünk ezekről a „társadalmi folyamatok”-ról, melyekben épp most érintettek vagyunk: a helyzetedről, a Tünet Együttes helyzetéről itt és most!
Helyzetünk az, hogy lassan három éve azzal kelünk-fekszünk, hogy – szó szerint – nem tudjuk, mi lesz holnap. Úgy írok alá szerződéseket, hogy elképzelésem sincs, hogyan fogok fizetni. A független előadó művészek felé történő „nem-kommunikálás” a közelmúlt egyik legborzasztóbb élménye. Az, hogy létezik olyan törvényi környezet, amelyben megtehető, hogy november közepén még senki nem közli velünk, hogy a (január óta esedékes) pályázati pénzünkből egyáltalán kapunk-e még idén valamennyit, miközben december 31-ig el kell számolni vele! Én ezért érzem cinikusnak a FESZ videós nyilatkozatára adott minisztériumi (szintén videós) választ, amelyben elhangzik, hogy komolyan vesznek minket…
Az a benyomásom, hogy a tárca nevében megszólalók semmilyen döntéshozatali helyzetben nincsenek financiális kérdésekben, magyarul: ők sem tudják azt, amit mi nem tudunk a támogatások „sorsáról”…
Az államtitkárok felelősek a területükért, és számot kell tudniuk adni arról, ami ott történik, valamint az érintettek tájékoztatásáért is felelősséggel tartoznak. Amellett, hogy megalázónak tartom, hogy nekünk, a pályázóknak párezer forintról is kényes részletességgel, többoldalas adminisztráció kíséretében és határidőre kell elszámolnunk, miközben a másik oldal a határidőket nem tartja magára nézve kötelezőnek. Ha például az adófizetők által a társulatomnak juttatott adó 1%-hoz szeretnék hozzájutni, akkor pontosan egy heti kemény adminisztrációs és jogi hercehurcán kell végigküzdenie magát egy ehhez értő szakembernek, akit természetesen nem tudok megfizetni.
Hogyan látod a FESZ, a függetleneket összefogó szervezet jelenlegi kiállását, mely éppen a hatályos törvények figyelmen kívül hagyását kéri számon a tárcán?
Nagyon örülök, és én már 2010-ben, az első „zárolásos” történetnél is a jogi utat ambicionáltam volna! De esetünkben egyfelől kérdés, miből finanszíroznánk a jogi képviseletünket, másfelől egy ilyen jogi procedúra óriási energiákat, munkaórákat vonna el a szakmai munka rovására. Az életben maradásért való közdelem viszi el így is a legtöbb energiát attól, amire szerződtünk: a művészi munkától. Hivatalosan mintegy azzal vagyok szembesítve, hogy nem érték, amit leteszek az asztalra. Így elég nehéz energiát és kedvet találni a művészi továbblépéshez. Nem tudom, miért nem tudják a döntéshozók, hogy egy szervezet az nem villamos, amiről ki-és beszállni lehet bárhol, aszerint, hogy leáll vagy beindul a finanszírozás; - olyan ingadozásokat, mint a jelenlegiek, nem bír el! Egy társulat nem csupán a művészek, de a menedzsment, a helyiségek, technika, jelmezek, honlap, PR is, - mindezek nélkül nem az. Mint ahogy: ha a 8 társulati tagomból a csökkentés arányában hirtelen 5-öt el kell küldenem, a 3 ember már nem társulat…
Most az infrastruktúra megmentve látszik, hiszen idén beköltöztetek az újonnan létrehozott műhelyházba, a teljes nevén Jurányi Közösségi Produkciós Inkubátorházba.
Igen, nagyon jó, hogy létezik a Jurányi, hogy egy fedél alatt vagyunk több hasonló működésű csoporttal. Mi havi 200 ezer forintért vagyunk itt, kérdés, hogy a valóban nagyon jutányos bérleti díjakat is ki meddig fogja tudni állni, a támogatás elmaradása függvényében. Az L1-ben, ahol ezelőtt dolgoztunk, és amely nemzetközi mércével is magasan profi hely volt, kétszer ennyit kellett fizetnünk, - legutóbb már az L1 helyett is, mert nekik már nem volt miből, - de mikor a 2011-es pénzünk elfogyott, el kellett jönnünk. (A bérleti díjat havonta fizetni kell, s ha közben egyetlen információ nem jön a minisztériumtól, hogy mikor írják ki a pályázatot, - egyszer csak fel kell mondanod a bérleti jogot, mert nem tudod, hogy mi lesz…) Ezzel párhuzamosan alakult a FÜGE vezetésével ez a lehetőség. De ha a társulatok továbbra sem kapnak pénzt, akkor itt is összeomlás lesz. Abban azért nagyon bízom, hogy mivel a FÜGE közszolgáltatási szerződést kötött az önkormányzattal, valamint van egy kialakult szponzori köre is, és szemmel láthatólag fontos gyűjtőhelye lett a független területnek: talán lesz ez olyan fontos, hogy sem a főváros, sem a szponzorok nem hagyják bedőlni. De ha nem érkezik segítség, a társulati működési formák megszűnnek.
És te személy szerint…?
Ebben a helyzetben az ember előtt dilemmaként ott lebeg az ország, a pálya elhagyása, - avagy a gerilla-életmód, amelyhez valamilyen mindenen átsegítő energia megtalálása szükséges. Ezt most nemcsak a kortárs művészet helyzetére értem, hanem általánosan, az egészre, az ország helyzetére. Még nem dőlt el bennem a kérdés, de egyelőre úgy érzem, egy művésznek ki kell tartania ebben a helyzetben. Ezért a jubileumi fesztiválunk sem csak a Tünetről fog szólni, hanem találkozásokat, összefogást kíván generálni. Olyan programokat találtunk ki, melyek során a civileknek is módjuk lesz kifejezni a szimpátiájukat az egész terület iránt.
Hogyan zajlik majd ez a születés(3)nap?
A „Jövet-menet” sétával kezdünk: december 6-án 17.45-kor a Jurányitól induló egyórás rituális gyalogséta, Gőz Pista fején a születésnapi gyertyával a Trafóig, ahol a megnyitó lesz 19-kor. Az első nap a tárgyaké: lesz fotókiállítás, a képekhez online árverés is kapcsolódik majd; a társulat múltbeli kellékei élő installációkban kapnak új életet, meghívott vendégek által; és lesz „Kortárs Tortaverseny”, melyre várjuk az akár szimbolikus ötleteket, hisz alapkérdés végig az marad: mi a kortárs? A második nap választások és találkozások jegyében: film, ajándék rendezések, majd nézők és művészek közös beszélgetése a kortárs kultúráról, finanszírozásról, szolidaritásról… A harmadik nap lesz beavató foglalkozás felnőtteknek; lesz koncert (Tünet-zenék szövedéke nagyszerű zenészek és színészek közreműködésével), majd hozott ajándék-performanszok …Nagyon kíváncsian és szívvel készülünk az egészre.
Az interjút készítette: Lőrinc Katalin
Fotók: Kasza Gábor