Személyes történetek, balladai misztikum, humor vagy éppen életre kelt tárgyak jellemzik a Fitos Dezső Társulat alkotópárosának világát, akik előadásaikkal sokakhoz, de önazonosságukat megőrizve kívánnak szólni. Az életben is egy párt alkotó művészek a kérdésekre is szenvedélyesen, a másik szavába vágva, de egymást harmonikusan kiegészítve válaszolnak, és jelenleg életük legfontosabb „projektjére” készülnek.

Egy kritikában fogalmazták meg a munkáitok stílusával kapcsolatban, hogy populáris, de nem kommersz. Szándékos törekvés a részetekről, hogy ne a divathullámot meglovagoló show-t, hanem autentikusabb előadásokat készítsetek?
Kocsis Enikő: Mindenképpen a nézőknek szeretnénk dolgozni, nem lehetünk kirekesztőek, mert akkor senki nem lenne kíváncsi a munkánkra. Valóban az a célunk, hogy minél több embert megszólítsunk, de az anyanyelvünkkel, amellyel mindig is dolgoztunk. Mi eredetileg előadók, táncművészek vagyunk, ennek az autentikus nyelvnek a segítségével próbálunk színházat varázsolni. Olyan módon, hogy ez befogadhatóvá váljon azok számára is, akik nem néptánc rajongók – vagy éppen így válnak majd azzá.

Fitos Dezső: Nem szeretnénk eltávolodni a gyökereinktől, mi ezen a nyelven tudjuk a legjobban kifejezni magunkat.

Kocsis Enikő: A Kárpát-medence forgatagos és választékos néptánc nyelvét tényleg jól lehet használni bármilyen érzelem vagy történet megjelenítésére.

Említettétek, hogy hivatásos táncosok vagytok. Mikor született meg az igény saját táncszínházi produkciók létrehozására?
Fitos Dezső: A koreografálás már 1997 körül megjelent az életünkben, 2007-ben pedig felvetettem a tehetséges fiatal tanítványainknak, hogy táncoljanak a társulatunkban, mint kiderült, már nagyon vártak ezt a lehetőséget. Létrehoztunk egy bázist, amelynek tagjai időközben a hazai táncélet meghatározó személyiségei lettek.

Kocsis Enikő: Mi is az amatőr mozgalomból érkeztünk, ez gyakori a néptáncban. Az amatőr világ termeli ki a hivatásos művészeket. Egészen kis kortól, az óvodás korosztálytól vannak már táncegyüttesek. Professzionális színvonalú előadásokat lehet találni ebben a körben is. Nekünk is van két amatőr együttesünk, a Szentendre Táncegyüttes és a Győri Lippentő Táncegyüttes, mindkettőben a gyermek korosztálytól a felnőttig folyik a képzés. A mi munkásságunk színes skálán mozog, ezektől az amatőr együttesektől a Magyar Állami Népi Együttesen vagy a Duna Táncegyüttesen át az ExperiDance Társulatig. Szabadúszók vagyunk, és tagjai az ESZMÉ-nek, vagyis az Európai Szabadúszó Művészek Egyesületének. Minden alkalommal egy adott produkcióra összpontosul az energiánk, erre pályázunk. Többször társultunk már színházakkal, például a győri Vaskakas Bábszínházzal.

Célotok, hogy létrehozzatok egy állandó társulatot, saját infrastruktúrával?
Kocsis Enikő: Ez a távlati cél, volt is már ígéretünk rá, de a gazdasági válság egyelőre akadályt gördített a megállapodás útjába. Szívesen hoznánk ilyet létre bárhol az országban, ha lehetőséget kapnánk rá.

Élő a néptánc a fiatalok körében, megtalálja a maga helyét és szerepét?
Fitos Dezső: Rengeteg néptáncos van, köztük sok gyerek, az iskolákban tizenhét éve tanítják a néptáncot művészeti képzésként, amit nagyon jó dolognak tartok.

Kocsi Enikő: Hamarosan megrendezésre kerül a Gyermek és Ifjúsági Néptáncantológia, amelynek új helyszíne a Hagyományok Háza lesz. Az ezerkétszáz fellépő és a tény, hogy a reggel kilenc órakor online meghirdetett jegyeket három perc alatt elkapkodták, azt bizonyítja, hogy előadóként és nézőként is van igény a néptáncra. A Magyar Televízió Fölszállott páva című folklór tehetségkutatója nagyon üdvözlendő volt, a reflektorfényt a népi kultúrára, többek között a néptáncra irányította. A magas nézettség és érdeklődés szintén azt mutatja, hogy az emberek fogékonyak a műfajra.

A műsor jó példa, de egyébként mi a helyzet a reprezentációjával? A színházi életben mennyire kap hangsúlyt?
Fitos Dezső: Valóban lehetne jobban, sokkal jobban reprezentálni. Természetesen minden műfajra szükség van, de úgy érezzük, ez még cammog a többi után.

Kocsis Enikő: Szükséges az újító tevékenység. Nagyon fontos a marketing is, amelynek a jelentőségét sok társulat nem látja. Visszakanyarodom oda, hogy minél több embert kell megszólítani az előadásokkal.

Hogyan újítható meg úgy a műfaj, hogy a lényeg ne vesszen el?
Fitos Dezső: Először is nagyon jól kell táncolni, ez az alap. Ha ez megvan, akkor már nehéz mellélőni. Lényeges az is, hogy amiről mesélni akarunk, mások számára is érdekes dolog legyen, a ma emberéhez szóljon.

Kocsis Enikő: Mindenki újat akar teremteni, olyat, amilyen még nem volt. Ami az alkotót és a nézőt is izgalomban tartja. Azt gondolom, nálunk az autentikus tánc magas szintű művelése és más műfajok beemelése a kulcs, ilyen például a bábszínház. Van egy közös produkciónk a győri Vaskakas Bábszínházzal, A suszter álma, amelyben tárgyak kelnek életre, cipők elevenednek meg. Az előadás ősszel a Broadway-re is meghívást kapott, ahol mindenféle nációból és korosztályból érkező nézők látták, és könnyen érthető volt számukra is. Bár a darab elsősorban gyerekeknek készült, a szülők is könnyes szemmel szoktak távozni, ez bizonyítja, hogy apró varázslatok is elegek ahhoz, hogy ezzel a műfajjal megszólítsuk a közönséget. A zene is nagyon fontos része az előadásainknak, Makó Péterrel, a Csík Zenekar tagjával és Pál Lajossal szoktunk együtt dolgozni zenei szerkesztőként.

A karakterábrázolás is szokatlanul árnyalt nálatok hasonló műfajú előadásokhoz képest.
Kocsis Enikő: Mi színházi dramaturggal, rendezővel dolgozunk együtt. Valóban sokszor tapasztaljuk, hogy táncelőadásokban kihagyják ezeket a fontos tényezőket.

Fitos Dezső: Mi ebben nyitottunk, és sokat is tanultunk a színháztól. A suszter álmában két bábszínésszel dolgozunk együtt, érdekes volt például megtapasztalni, mennyire másként rögzítenek.

Kocsis Enikő: Alapvető különbség, hogy a színház vázol, és egyben akar látni, míg a tánc cizellál, apró részletenként halad előre.

A témákat hogyan választjátok ki? A fekete malom egy legendából indul ki, A suszter álma személyes, párkapcsolati „kamaradráma”, a Tántorgók pedig egy szintén saját történeten keresztül beszél a kivándorlásról.
Fitos Dezső: Biztosan viccesen hangzik, de van, amikor megálmodjuk őket. A fekete malom Enikő ötlete volt, egy regényen, a garabonciás legények vándormeséin alapuló misztikus történet, amely bár más kultúrában gyökeredzik, le lehetett fordítani a Kárpát-medence néptáncnyelvére.

Kocsis Enikő: Sokat utazunk, befogadjuk a világot, számos dolog inspirál minket, a nagyoktól a legapróbbakig. A Tántorgókat egyébként nem szántuk aktuálisnak, a munka során derült ki, hogy a huszadik század elején Amerikában szerencsét próbálók története rímel a jelenlegi helyzetre. Szeretjük, ha egy dolognak több jelentése is van, hiszen a tánc is éppen ilyen formában befogadható, mindenki a saját személyiségére szabva értelmezi.

A balladai jelleg közös pont a darabok között.
Kocsis Enikő: Valószínűleg ilyen az alkatunk.

Fitos Dezső: Valóban nem vidámak ezek a történetek.

Kocsis Enikő: De a humor minden előadásunkban benne van. Nagyon nehéz, késpengén táncoló dolog ez, el kell találni a helyes ritmusát.

Alkotótársakként hogyan osztjátok meg a feladatokat?
Fitos Dezső: Attól függ, éppen ki csinálja az adott produkciót. Ha Enikő, akkor én kritizálom, ha én, akkor ő engem. Kérdéseket teszünk fel egymásnak: miért van így, mit akarsz ezzel mondani?

Kocsis Enikő: Fontos, hogy hagyjuk a másikat érvényesülni abban, amit ő jobban tud. Nem mondom, hogy zökkenőmentes a közös munka, természetesen vannak viták, küzdelmek, amelyeket meg kell egymással vívnunk. Már régóta tanítunk együtt, először kollégák voltunk, majd rájöttünk, hogy a kémia nemcsak a táncban passzol közöttünk, így lettünk társak az életben is. Harmónia van közöttünk, de meg tudtuk őrizni önmagunkat is. Mindketten igényesek vagyunk, az a célunk, hogy a végeredmény minél jobb legyen, ezért meggyőzhetőek is vagyunk a másik igazáról, ha helyesebbnek látjuk, mint a sajátunkat. Én nem szeretnék egyedül dolgozni. A nővérem, Kocsis Rozi, színházi rendező, rajta keresztül sok olyan embert megismertünk, akik segítenek nekünk. Nagyon fontos a színházi szem.

Fitos Dezső: Megtanultuk a színházban, mennyire fontos az ok-okozat, ha ez hiányzik, az nem más, mint blöff. Az érzelmi megnyilvánulások és a történet szempontjából is lényeges, hogy valahonnan induljon, valahova tartson. Sokszor látni táncszínpadon, hogy valami sehonnan sem indul, sehova sem tart. Ha valamit nézőként nem értek, személy szerint nagyon szokott dühíteni.

A suszter álma talán a legkülönlegesebb közönségnek, gyerekeknek készült – bátor vállalkozás, ráadásul nem válik szájbarágóssá.
Kocsis Enikő: Óriási felelősség van a felnőtteken, mert a gyerekeknek sajnos minden eladható. A szülőkön múlik, hogy mire viszik el őket, milyen élmények alakítják az ízlésüket. Fontos, hogy a gyerekek nem ostobák, jóval többet megértenek, mint gondolnánk. A magyar népmesék sem mindig konkrétak, tele vannak szimbólumokkal, horrorisztikus elemekkel, amelyeket szintén meg kell ismerniük a saját képzeletükön belül, aztán feloldaniuk magukban. Nem kell, sőt, tilos bugyuta hangot megütni.

Fitos Dezső: Persze emellett kell a látvány is, versenyeznünk kell a felgyorsult világgal, a televízióval, az internettel. Igyekszünk ezt nem olcsó megoldásokkal, hanem igazi, megismételhetetlen varázslattal tenni.

Most milyen téma foglalkoztat benneteket?
Kocsis Enikő: A Magyar Állami Népi Együttes Szarvasének című előadásában vagyunk társkoreográfusok Mihályi Gábor rendezésében, a Duna Táncegyüttesben is számítanak ránk hamarosan, egyik együttesünkkel pedig népi krimit tervezünk. Dezső pedig egy bunraku bábukkal előadott szólóra készül, amely a Pygmalion-mítoszon alapul. Továbbá felkértek minket egy táncelőadás megrendezésére a washingtoni Smithsonian Folklife Festival szervezői, amelyre naponta többszázezer látogatót várnak, és Magyarország még soha nem képviseltette magát a rendezvényen. A legfontosabb „projektünk” azonban az, hogy kisbabát várunk.

Mennyire egyszerű felépíteni egy önálló „vállalkozást” ebben a műfajban? Úgy fest, lassan, de biztosan építkeztek.
Kocsis Enikő: Néha mi sem hisszük el, hogy felkértek ide, vagy mennünk kell oda, sok az elfoglaltság, várnak az amatőr együttesek is. Sokszor köszönetet mondok a Jóistennek, hogy így a markában tart.

Fitos Dezső: A Honvéd Táncszínház tagjai voltunk tizenöt évig, elkerülhetetlen volt, hogy a saját utunkra lépjünk, úgy éreztük, nem tehetünk mást.

Kocsis Enikő: Táncosként nagyon sokat kaptunk, de az alkotásban is szerettük volna kipróbálni magunkat. Nehéz lenne ebben a szakmában egyedül, a másik nélkül. Éppen tegnap mondta Dezső a tanítványainak, hogy „Gyerünk, gyerekek, ez az élet, nekem bejött!” Én pedig ott álltam áldott állapotban, a pocakommal, és nagyon meghatódtam. Jól összejöttek a dolgok, szerencsénk van egymással.




Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória