A huszonötödik évfordulóját ünneplő TranzDanz nem társulat, hanem brand, új bemutatójuk „színhelyére”, DiverZityre nem jellemző a diverzitás, Kovács Gerzson Péter olyanokról készített darabot, akikkel nem ülne egy asztalhoz. Hasonló ellentmondások és a hanyatlás, függetlenség, X-Y-Z-Faktorok és nemzeti parasztromantika tengelyen lépkedtünk a koreográfussal a születésnapi premierjüket megelőző órákban.

A TranzDanz huszonötödik évfordulóját ünnepli. Mi változott huszonöt év alatt a társulat körül és Benned?
Huszonöt év alatt komoly eredmények születtek, ami nem volt nehéz, mert a kezdetekkor nem volt semmilyen forrás. Létrejöttek a törvényekben megfogalmazott garanciák és olyan szervezetek, amelyek forrásokat biztosítanak a működéshez, a produkciókhoz, a programokhoz. Kérdés persze, hogy ami most van, az elégséges-e. Amikor nemes és önmagát az előadó-művészetek minden ágában kompetensnek érző nemzeti rendezőnk azzal érvel, hogy örüljön ez a kör, bármekkora támogatást is kap, hiszen vannak országok, ahol egyáltalán nem jut számukra semmi, feltesszük a kérdést, vajon ez mennyire elfogadható? Mert emellett viszont van, ahol bizony sokat adnak.
Az semmiképpen nem változott, hogy a magánszférát továbbra sem érdekli a munkánk, a vállalkozói, üzleti kör nem lát benne fantáziát, itthon nyilván hiányzik is ennek a kultúrája. Ha valaha volt is, a rendszerváltás előtti ötven év masszívan lerombolta. A mai vállalkozók jelentős részét nem érdekli sem a kultúra, sem a társadalmi problémák, csak a maguk haszna. Ennek persze lám’ megvan a kultúrája…
A „független” táncszféra jövőjét illetően van egy új jelenség, a vidéki tánctagozatok alakulása. Megértem azokat, akik élnek ennek a tendenciának a lehetőségeivel, azaz az új tagozatok kínálta – általában igen gyatra – egzisztenciális biztonság ígéretével. Nekem volt egy javaslatom, nevezetesen, hogy hozzunk létre egy olyan programot, amelynek keretében egy szakmai testület kiválasztja a független táncszféra adott évben legsikerültebb, mondjuk, tíz produkcióját, és ezeket „csomagban” felajánlja vidéki színházaknak. A legtöbb színháznak van ugyanis kamaraterme, de adott esetben nincs elég pénze ahhoz, hogy színesebb legyen a repertoárja. A programban részt vett volna, mondjuk, tíz színház, a társulatok mindenhol játszottak volna két alkalommal, megvalósult volna körülbelül kétszáz előadás. Egy színház kapott volna szinte ingyen húsz programot, egy felelősségteljes igazgató pedig ezzel erősíthette volna a színház társadalmi feladatát, tudniillik, hogy megismertesse a nézőkkel a bennünket, őket körülvevő világot, gondolkodást és szuverenitást közvetítsen. Az előadások minőségét pedig az említett szakértő testület garantálta volna. A program segítségével a hazai kortárs táncszféra végre megerősíthette volna önfenntartó kapacitását és társadalmi elismertségét.
A tánctagozatok látszólag egzisztenciális biztonságot kínálnak a művészeknek, akik a valóságban gyalázatosan kevés pénzért dolgoznak. „Eddig hol volt munkám, hol nem volt, most legalább ennyiből halok éhen.”

És mi történt, nem találtál partnereket?
A fogadtatás negatív volt, mondván a kortárs táncot be kell vinni a struktúrába. Ráadásul ahhoz képest, hogy 500 millió forintot úgy csapnak hozzá egy zenekarhoz, mintha vajas kenyeret osztatnának, vagy 130 millió forinttal támogatják Markó Ivánt, ez filléres dolog lett volna. Azzal érveltek, hogy ha ezek a művészek beviszik az innovációt a kőszínházba, akkor a kőszínház megújul. Nem. Elfojtja, tömlöcbe veti, meg fogja ölni, a középszerűség és a szervilizmus fog tombolni. Szintén aktuális probléma, hogy éppen kivéreztetik a befogadó helyek rendszerét, amely kardinális kérdés a függetlenek számára, hiszen az alkotói köröknek nincs saját próbahelyük, színpaduk.

Huszonöt évvel ezelőtt még nem léteztek a mai befogadó helyek, hol volt tere a kortárs táncnak?
Amikor annak idején hazajöttem külföldről, elég hamar rá kellett döbbennem, hogy ha dolgozni akarok, és el akarom kerülni a hivatalosság kontrollját, össze kell hozni egy helyet. Ez lett a MU Színház, amelyet Leszták Tiborral ketten hoztuk létre. A Petőfi Csarnok fénykora után következett a Trafó Kortárs Művészetek Háza, ami viszont szintén magában hordozott egyfajta kontrollt, amelyet a mai napig meg is őrzött, majd megalakult a Bakelit Multi Art Center, a Merlin Színház, a SÍN Kulturális Központ, így tovább.

Beszéljünk mindezeken belül a TranzDanz helyzetéről.
A TranzDanz soha nem vált klasszikus értelemben vett társulattá. Sok hasonló kezdeményezés előszeretettel hívja magát így, de ez butaság. Egy társulat teljes munkaidőben foglalkoztat embereket, nem egyet, hanem többet, akiknek fizetést ad, fizeti a közterheit, folyamatosan ellátja munkával. Ha komolyan vesszük ezeket a paramétereket, világossá válik, hogy nagyon kevés formáció képes ezt teljesíteni. Az államnak nem áll szándékában olyan helyzetbe hozni ezeket a csoportosulásokat, hogy megengedhessék maguknak ezt, mostanában persze van egy kivétel, de azt hagyjuk…
Az egyik tehát a külső kényszer, de igazából az alkotó részéről is meg kell lennie annak a szándéknak, igénynek, hogy megtörténjen ez a biztonságos formába való átalakulás. Nagy esélyem nem volt, amikor hazaérkeztem, sokkal többen ismertek Párizsban vagy Londonban, mint itthon. Úgy gondoltam tehát, kovácsoljunk ebből erényt, és hozzunk létre projekteket. Minden alkalommal a legalkalmasabbnak vélt művészeket hívom meg, és nem cipelem őket a következő produkcióba, annak ellenére, hogy oda más szereposztást képzelnék el, csak azért, mert alkalmazásban vannak. Olcsóbb is így működni, tényleg nem arról van szó, hogy nincs rá keret, hanem hatékonyabbnak tartom ezt a formát. Amúgy nemcsak nekünk nem kellett a struktúra, de mi sem kellettünk a struktúrának, néhány ernyedt kísérlet ugyanis volt erre, például a Katona József Színházban, de nem igazán működött, mert szét akartam feszíteni a kereteket. Legalább egy, de talán két évtizeddel is előrébb járunk, mint a kőszínházi rendszer. A hiteles értelmiségi alaptónus véleményem szerint a függetlenség, a szuverenitás, a kétkedés és a kritikai szellem, ezeket próbálom is érvényesíteni, és nem a fenntartó szervilizmus iránti elvárásainak megfelelni.

Ezekre volt, van befogadói igény? Akár a hatalom, akár a közönség részéről.
A valósággal való szembesülés fájdalmas, és ha a valóság maga is sok fájdalommal bír, akkor még fájdalmasabb. Válság idején a világot leleplező, szokatlan módon fogalmazó, érdes előadó-művészet iránti igény csökken, növekszik viszont a bugyuta történetek, a valóságshow-k, a kvízek, a mesék, az ornamentika és a semmit mondás iránti kereslet. Amikor minden hanyatlik, a szórakoztatóipar kaszál, és jönnek az újabb X-Y-Z-Faktorok, butábbnál butább műsorok mosolygós csinibabákkal és sármőrökkel, akik azt bizonygatják, hogy „de jó”. 50 percre kikapcsolsz, és elhiszed, hogy így van. Ezeknek a nézői nemigen vevők arra, hogy ezt leleplezzék. Volt egy időszak, amikor sok fiatal nézte az előadásokat, nyitottak voltak, az életkoruknál, a műveltségüknél fogva, ilyen volt a korszellem, ilyenek voltak a domináns minták. Ez nagyon biztató volt, azt gondoltam, abban bíztam, hogy mindig lesznek új generációk, rendre újratermelődnek az újdonságra fogékony fiatalok, de ez ma már nem mondható el.
Ami a politikát illeti, hagyományosan a baloldali kormányok megengedőbbek voltak a kortárs területtel. Azt azért nem mondanám, hogy szerették, hiszen a kritikát egyik kurzus sem szereti, de békén hagytak bennünket. Ma már nem is vagyunk kötelezően támogatandóak, ezt a regnáló parlamenti többség megszüntette. A működési támogatás nagy késéssel, gyalázatos módon, elvonással kerül kiosztásra. A mostani kormánynak nem szívügye a kortárs előadó-művészet, azt pedig nem tudom elhinni, hogy az „ezeréves magyar kultúra” szöveget tényleg komolyan mondja bárki. Ha valaki ezt mégis komolyan gondolja, az nem a közszférába való. Mert akkor nem tudja, mi a kultúra, hogyan működik az időtengelyen és egy adott pillanatban. Mi megy most? Népnemzeti parasztromantika, a paraszt szereti a családját és az állatait, szabad levegőn van, jó neki, és ezt nem fél hangoztatni. A hanyatlás jeleit tapasztalom, ez részben kurzusfüggő, részben gazdasági és társadalmi kérdés, részben a műfaj felelőssége is.

Milyen értelemben?
Az együttműködés és a szolidaritás teljes hiánya mellett hiányzik a jövőbe tekintés, a tervezés igénye és gyakorlata is. A terület szereplői egyik napról a másikra élnek, nincs víziójuk, stratégiájuk, amelyet nem egyes emberként, hanem a közös terv érdekében kooperáló művészekként hajtanának végre. Nem kell szeretniük egymást, de a közös jövő érdekében össze kellene fogniuk, áldozatot vállalniuk, ha kell, demonstrálniuk. Ebben persze nekem is van felelősségem, bár többször próbáltam lépni ebben az ügyben, de nem sikerült eredményt elérnem. Lehet, hogy túl hamar adtam fel.

Feladtad?
Látod, hogy összességében mégsem adtam fel, hiszen most is erről beszélgetünk. Saját érdekeim ellenére is bevállaltam azokat a társadalmi szerepeket, amelyek a művészi terveim megvalósításában egyáltalán nem segítenek, sőt, kifejezetten elvonják a figyelmemet róluk. A Táncművészeti Bizottságnak másfél évig voltam az elnöke, pont a legkritikusabb időszakban, amikor a rendszer felállt. Az NKA Előadó-művészeti Kollégiumának tagsága szintén nagy felelősség, senki ne higgye, hogy kurátornak lenni szórakoztató dolog.

Milyen következményekkel járt, hogy az NKA-ban közös kollégiumba került a táncművészet és a színház?
Ezek a kollégiumok hajdan egyenként tízfősek voltak, ha a kurátorok számának látványos csökkentésével a költségek lefaragása volt a cél, akkor elérték. A szakmaiság sérült, mondok is erre egy példát. Én biztosan nagyobb szakmai tapasztalattal rendelkezem a táncművészeteket érintő szaklapokat illetően, mint egy a folyóiratokért felelős tag, aki korábban soha nem vett a kezébe ilyet, mert, mondjuk, a múzeumi szférában dolgozik. Hogyan ítéli meg, hogy egy ilyen oldalnak, mint ez vagy egy nyomtatott orgánumnak adjon-e támogatást, vagy sem? Mint ahogy egy kőszínházi színész sem tud hitelesen nyilatkozni arról, hogy milyen egy kortárs táncszínházi előadás, kapjon-e támogatást az alkotója, mert nem néz ilyeneket, talán azt sem tudja, kiről van szó.
A táncot most két kollégiumi tag képviseli, ami más területek négy főjéhez képest egyértelműen presztízsvesztésre utal, és nem is egészséges. Nem azt mondom, hogy összeroppanok a felelősség súlya alatt, bele lehet kötni a döntéseim egy részébe, lehet velem vitatkozni, de igyekszem kiegyensúlyozottan dolgozni, és nem személyes szimpátiák alapján döntöm el, hogy kinek a támogatását javaslom. De ha több kurátor vizsgál egy területet, akkor a döntések jobban védhetőek.

Volt olyan, hogy a TranzDanz léte veszélybe került a huszonöt év alatt?
Ez egy brand, ilyen intézmény lényegében nincs. Az, hogy létrejönnek-e művészeti projektek, megnyilvánulások, akciók, attól függ, hogy van-e mit mondanom, ki is akarom-e mondani, van e bennem akaraterő. Ha ezek megvannak, akkor lesz TranzDanz, függetlenül attól, hogy lesz-e struktúra, mit fog gondolni rólam az aktuális kultúrpolitika vagy a hozzám hasonló okostojások.

Új bemutatótok, a DiverZity szinopszisában azt írjátok, ez egy „nem is annyira képzeletbeli város”, amelynek agymosott és gyűlölködő lényei rajonganak a vezérért. Ez a mai Magyarország, azon belül Budapest lenne?
A mi társadalmunkban élek, az ebben a környezetben tapasztaltak indukálnak bennem kérdéseket, gondolatokat, érzelmeket. Nem vagyok bezárva ebbe a városba, de ez a jellemző élményforrásom, ennek a kétmilliós városnak a dinamikája, rezgésszáma, amplitúdói. A névadással csupán tágítom a mondandómat.

A vezérnek hasonlóan vannak hazai vonatkozásai?
Vezérek mindig voltak, mert a társadalmi berendezkedések hierarchikusak. Az már társadalmi szabályozás kérdése, hogy a nem túl szimpatikus vezetői attitűdöknek mennyire szab gátat a rendszer. Aki vezető akar lenni, és azzá is válik, az rendelkezik bizonyos nem túl rokonszenves, de ehhez szükséges tulajdonságokkal. Ha jó a modell, akkor nem hagy teret az önkénynek. Az is izgat, hogy személy szerint nekem mekkora a szerepem abban, hogy egy sajátos hatalmi konstrukció létre tud-e jönni, a környezetemre gyakorolt hatás milyen társadalmi befolyással bírhat? Mindig lesznek „Vezérek”, nagybetűvel, akiket én nem szerettem, nem szeretek, és nem is fogok szeretni.

Vezető és vezér között azért érdemes különbséget tenni.
Igaz, persze a vezetőnek is lehetnek vezéri hajlamai, és ha ezeknek utat enged a környezet, vezérré válik. Annak pedig van egyfajta militáns íze.

Kik DiverZity lakói?
Hát, nem azok, akikkel szívesen ücsörögnék akár itt, a MU Színház teraszán, vagy lennék egy társaságban. Olyanokról szól, akikkel nem járok ilyen helyekre, és a jövőben sem szándékozom. Ők löknek fel a járdán és az aluljáróban, sodornak le a buszról, ők kötnek belém a dugóban, anyáznak indokolatlanul, irracionálisan dühösek valamire, és azt rajtam vezetik le. A feltűrt rózsaszínű gallérok, aranyszínű autók, foncsorozott napszemüvegek és irreálisan barna testek népe, akik nincsenek kedvemre. Az agyatlan és kritikamentes mintakövetés, a gőgös kivagyiság, a kérkedő fogyasztás, a gátlástalan és megalázkodó szervilizmus tombolása foglalkoztat, ezt látom magam körül. Pálfordulásokat, a gazda minden előtt való kiszolgálását, az átmeneti hatalom birtokosainak arroganciáját és cinizmusát. Csak azt felejtik el, hogy tényleg minden hatalom átmeneti. Bosszant a nem értékelvű struktúra. A rendszer adott szinten lévő vezetője nem a teljesítményt, az értékes tevékenységet, annak minőségét vizsgálja, a szolgaság, a szolgálat kontinuitása a lényeg. Aki megbízható, az jutalomban, aki nem, az talán még büntetésben is részesül. Az előadásban tudatos hivatkozás van a hat évvel ezelőtti Bankett című darabomra, ahhoz képest kevesebb empátiával tekintek ezekre az emberekre, akiken akkor még röhögtem.

Az ő eszközeik lettek erőteljesebbek, vagy Te lettél kevésbé toleráns?
Lehet, hogy annyi méreg halmozódott fel bennem azóta, hogy én is megváltoztam. Emellett az irritáló momentumok is felerősödtek, magasabb a düh és a hisztéria foka, egymással szemben is kevésbé elnézőek az emberek. Nagyobb a hatalom gőgje is.

Most is említetted, és a fogyasztás, a gyártás és a habzsolás kritikája nem először jelenik meg az előadásaidban.
Már jó ideje nem a szükségletek szerinti a fogyasztás, hanem az öncélúság jellemzi. Erre épül a rendszer, a termelésre, amely fogyasztás révén hasznosul, amiből én is jól élek. A létezés egyik fókusza maga a fogyasztás, amely előre viszi a gazdaságot, létrehozza a társadalmi struktúrákat. Ezzel foglalkozni kell. Néha eljátszom azzal a gondolattal is, hogy mit tennék, ha nagyon sok pénzem lenne, vennék-e sok szobás, balusztrádos, oroszlános szökőkutas villát, vagy akkora autót, ami nem fér be az utcába? És arra jutok, nincs erre szükségem, kinevetem, kigúnyolom ezt az attitűdöt, nem tartom semmire.

Az elmúlt években, vagy éppen huszonöt évvel ezelőtt mi foglalkoztatott?
Nagyon sokáig az idő volt a központi téma, a darabjaim arról szóltak, hogy működik az idő, mi a viszony a személyes idő és a közös idő, a személyes idő és az abszolút idő között. Mindez persze ma is a problémaköröm részét képezi. Érdekelt a nemi szerepek társadalmi mibenléte is, azoknak az egyidejűségben rejlő különbözőségei és a személyes kompetenciák és a hatalom viszonya.

A DiverZity „népi-globál”, ez a kettőség is jellemző a munkáidra.
Nekem a népi egy természetes nyelv, ezt tanultam, ha balettoztam volna, valószínűleg abból merítenék. Nincs a dolognak ideologikus háttere, bármiből lehet táncot csinálni, ami mozgás. Kétségtelenül van bennem patriotizmus, és a magyar kultúrához fűződő viszonyomban meghatározó jelentősége van a táncnak és a néptáncnak, és így vagyok a népzenével is. A vágyott diverzitás ellenében nagyon sokan acsarkodnak egymásra, önmaguk kizárólagosságára törekszenek, és máglyára küldenek mindent és mindenkit, aki eltérő. Ez igaz arra is, hogy a néptánc és a népzene az egyetlen igaz magyar kultúra, a többi pedig nyugati bankárok által titkos csatornákon bejuttatott métely. Egyébként nem látok különbséget egyik és másik oldal gondolkodásában, habzó szájjal fröcsögnek, és gyűjtik a fát a másik máglyájához. A világ nem ilyen, a világ nagyon is színes, térben és időben is. Az egyidejűség felfokozott korszakában bármelyik pillanatban elérhetem az egy perccel ezelőtt Los Angelesben „frissen főzött” zenei irányzatot. És az is az enyém. A DiverZity nem arról a városról szól, amelynek ilyen néven lennie kellene.

Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória