Erőltetett hasonlat lenne a Trafó Kortárs Művészetek Házát egy emberhez hasonlítani, akinek kamaszkora nem mentes a nehézségektől, ám melyeken úgy tűnik, sikerült átsegíteni, - mindenesetre a 15. évét ünneplő ház most ismét úgy működik, ahogyan megszoktuk, úgy 12-13 éves koráig… Tavaly óta Nagy József személyében nemzetközi hírű művész személyiség felelős a vezetésért, az idei évadban viszont ismét „legálisan” támaszkodhat Szabó György menedzseri vezetői munkájára. „Szkipe” mindig fut: ingázik a Trafó és az Orléans-ban általa vezetett Centre Chorégraphique National d’Orléans között. Ezúttal csak telefonon tudtuk feltenni neki a kérdéseinket.
Amikor végül „igen”-t mondtál, (mert lehetett „hallani”, hogy szabódtál eleinte), mi volt az oka annak, hogy elvállaltad a Trafó igazgatását? A pályázat körül kialakult áldatlan helyzet mentése?
Kettős alapja volt annak, hogy igent mondtam. Először is: valóban, volt egy pont, amikor azt láttam, hogy lóg a helyzet a levegőben, hogy Szabó Gyuri pályázatát egyszerűen nem vették figyelembe a döntéshozók, ugyanakkor Bozsik Yvette visszalépett… De kezdjük ott, hogy én a Trafóhoz régebb óta kötődöm szakmailag, és nemcsak mint előadó, tehát nem csupán a magam ügye felől nézve, hanem ahhoz az egészhez is kötődöm, amit a Trafó mindig is képviselt a hazai művészeti életben. Mikor azt láttam, hogy veszélyben forog az, amit ez a ház jelent, azt reméltem, hogy majd belülről tenni tudok érte: hatni tudok a helyzetre. A másik motívum személyesebb: elkezdtem kicsit komolyabban foglalkozni a gondolattal, hogy előkészítsem a hazatelepülésemet, amiről tudtam, hogy hosszabb folyamatot igényel, és nem könnyű. A társulatomat is, és a repertoár jó részét is szeretném itthon megmutatni a közönségnek. Most már azt is látom, hogy a helyzet még annál is összetettebb, mint amit egy ilyen folyamat „rendesen” igényelne.
Kinevezésedhez kellett a jelenlegi hatalom támogatása, viszont személyiségedből, szakmai profilodból adódóan olyan fórumon (Független Előadó-művészek Szövetsége) vállaltál szerepet, amely számtalan kérdésben szembe helyezkedik azzal, amit ez a hatalom képvisel. Hogyan éled meg ezt?
A helyzetet igazából már csak bele kerülve ismertem meg, előre én nem láthattam, hogy milyen súlyos lesz a helyzet a hazai szakmai közéletben. Konkrétan az, hogy az egész szakma túl van politizálva. Konstatálnom kellett, hogy mindkét oldal „meg van fertőzve”, minden szakmai kérdés egyben politikai kérdés, és a színházi szakma tagjai nem kollegát látnak egymásban, hanem vagy ellenséget, vagy harcostársat. Én ezt nem is tudom igazán feldolgozni. Nagyon nem erről kellene szóljon a helyzet, az enyém sem, és másé sem, hogy hatalmi előszobákban toporogva kelljen megküzdeni szakmai kérdésekért.
Amikor végül igent mondtál, azonnal gondoltál Szabó Györgyre, tehát a „vissza-einstandolására”?
Amikor mélyebben beleláttam itt a dolgokba, s megismertem a helyzetet a házon belül is, akkor kezdett el igazából egyértelművé válni számomra, hogy amit Gyuri csinált, az úgy volt rendben szakmailag és struktúra szempontjából, ahogyan ma itt a dolgok egyáltalán rendben lehetnek. Találkoztunk, elkezdtünk beszélgetni, sok mindenről kérdeztem, átbeszéltünk dolgokat, és szép folyamatosan kiderült, hogy jól tudnánk együtt dolgozni is. Aztán óvatosan megkérdeztem, volna-e kedve folytatni, túl tudja-e tenni magát mindazon, amin átment. Első lépcsőben tanácsadói minőségben kapott szerződést, de ma már ő a ház menedzser-igazgatója, és meg vagyok győződve arról, hogy ez így helyes: ahhoz, hogy ez a ház betöltse azt a funkciót, amit itt ma be kell töltenie, az ő személye biztosítja a szellemi folytonosságot.
Mennyiben hasonlít vezetői pozíciód a ház élén ahhoz, amit a francia CCNO élén töltesz be?
Két eltérő struktúrájú intézményről van szó. A Trafó teljességgel befogadó helyszín, míg Orléans-ban elsősorban a saját csoportomat vezetem, amely rezidens társulata a központnak. Másodsorban azért ott is segítjük a független csoportok munkáját azzal, hogy befogadunk előadásokat, projekteket, különféle programokat. De lényegileg a vezetői, szervezői munka, az adminisztratív felelősség, az mindenütt hasonló.
Hogyan látod a Trafó jövőjét?
Összetett a helyzet. Hadd beszéljek a szakmai oldalról, mert igazából ez az én felelősségem. Azt pedig a színpad felől közelítem meg, és nem a politika felől. Járok próbákat nézni, próbálom egyre jobban megismerni a hazai független színházi területet. Az alkotói szabadsághoz szoktam hozzá, ebben nőttem fel, mindig is ez volt a közegem, most is így dolgozom, és ezt pártolom vezetőként is. Összegyűjtöttem független előadókból egy kollektívát, amely a Trafó 15 éves buliján már be is mutatkozott, és fontos lenne, hogy ez így tovább mehessen, legyen utóélete, (már elkezdtem a JEL bejegyeztetését is), de ehhez pénz is kellene. Ami eddig a projektemből megvalósult, azt a saját zsebemből finanszíroztam, és a továbbiakban ez biztos, hogy nem fog menni.
Hogyan látod a hazai szakmát a külföldi tapasztalataiddal történő összehasonlításban?
A külföldi együttesek közül nagyon sok olyanról tudok, ahol táncol egy vagy két magyar is, ami bizonyítja, hogy a táncosok nemzetközi mércével mérve is jók. Ami a társulatok, alkotó műhelyek munkáját illeti, azok között is van azért már néhány, amelyet külföldön is jegyeznek, de a valódi értékek kiválasztódásához sokkal jobb körülményekre lenne szükség: profi színvonalú infrastruktúrákra, támogatásra…
Hogyan látsz erre reményt itthon, mikor Nyugaton is radikálisan csökkennek a területre irányított pénzforrások?
Igen, ez így van: mindenhol nyirbálják a költségvetéseket, valamit tehát mindenkinek ki kell találni, a körülményeihez, a környezetében kihasználható lehetőségekhez mérten. Ez plusz kreativitásra ösztönzi az alkotókat, és persze nem mindenki képes külföldön sem megküzdeni a kihívásokkal, és nem mindenki teheti meg azt sem, hogy produkciós vezetőket, producereket alkalmazzon, hiszen Franciaországban is a legkisebbektől veszik el a támogatást. Igaz, ott a nagyobb, elsősorban vidéki kőszínházak közül jó néhány a befogadásra rendezkedett be, tehát itt alakulnak ki a tánc bemutatására és forgalmazására alkalmas körülmények, és nem feltétlenül minden Párizsban. Franciaországban ez természetes, ott nem olyan centralizált a kulturális élet, mint nálunk, ahol a reális lehetőség leginkább Budapestre koncentrálódik.
Végül – hiszen érthetően még mindig talán legfontosabb számodra – térjünk saját művészetedre: milyen utat látsz most, ha visszanézel: a „Pekingi kacsa” (1987) és a jelen között?
Van egy saját utam, de nem tervezem, és sosem terveztem azt, hogy ilyen, vagy olyan stílusban, vagy trendet követve fogok elkészíteni egy művet; sosem igazodtam. Valami belső logikát követek, megyek utána, oda, ahova az visz. Most is, ugyanúgy, mint akkor és azóta: azt készítem el, ami éppen kikívánkozik belőlem, ami ég bennem. Most is olyasmin dolgozom, amiben a vizuális dramaturgia a lényeges, de most még hozzá jön a szöveg is. „Wilhelm dalok” címmel Tolnai Ottó versei szólalnak meg a színpadon, ketten adjuk elő, egyikünk mondja a szöveget, a másik pedig – értelemszerűen én – a mozgást, a képi megjelenítést adom.
Van-e még valami, amit úgy érzel, most el kéne mondanod?
Most pillanatnyilag nincs, elsősorban azért, mert mindjárt be kell szállnom a repülőgépbe Perpignan irányába…
Az interjút készítette: Lőrinc Katalin