A kétszeres Aerowaves „válogatott” és Lábán Rudolf-díjas Hodworks jelenleg többet szerepel külföldön, mint Magyarországon. Hód Adrienn, az együttes vezetője szövéses alkotófolyamatról, önmagukat vállaló táncosokról, hazai léptékről beszélt, és arról, hogy mindennek megvan a helye.
A Pirkad című darabot 2013-ban Európa húsz legjelentősebb táncelőadása közé választotta az Aerowaves hálózat. Az első ilyen elismerés 2012-ben, öt évvel a megalakulása után érte a társulatot. Akkor mennyiben változtatta ez meg az együttes életét, áttörést jelentett?
A Hodworks életében 2010-ben volt egy váltás, amiből később kinőtt a beválogatott Basse danse című darab. Elindítottuk a Mindennapi rutin című sorozatot, amelyet a Gödör Klub akkori vezetése befogadott. Olyan helyet kerestünk, amely hajlandó egyáltalán tét nélkül fogadni kortárs tánc előadásokat. A pályáztatási rendszer által diktált lépték szerint és az elnyert támogatások összegéből én nem tudtam fenntartani társulatot, és úgy éreztem, változtatni kell. Ezért jött az ötlet, hogy próbáljunk meg produkciós kényszer nélkül belemenni valamilyen alkotófolyamatba, és keressünk egy helyszínt, ahol be lehet mutatni a munka fázisait. Szerintem ezzel együtt kezdett kialakulni egy új mozgásnyelv, amelyből kinőtt a már említett Basse danse, amit beválogatott az Aerowaves. Mivel ez egy nyitott rendszer, már korábban is jelentkeztem hozzájuk, de nem hívtak meg minket. Ezek szerint ezzel a váltással lett számukra érdekes és izgalmas a mozgásvilágunk. Mindezekkel egy időben történt még egy változás, a társulathoz csatlakozott egy menedzser. Részt vettünk dunaPart platformon, és megkértem egy menedzsert, hogy képviseljen minket. Akkor még nem gondoltam ennél többre, és szerintem ő sem, de elindult a közös munka, ami három év után nemrég ért véget, azóta Eredics Lillával dolgozom. Tehát a váltás több tényezős történet, az Aerowaves-en való szereplés mellett az új nyelvezet és a menedzserrel való munka elindulása is meghatározó volt.
Mennyire tudatos egy nyelvezetváltás? Az ember magára un, vagy észreveszi, hogy a világnak másra van igénye, mint amit ő képvisel?
Ez belülről jön, miközben történik, nem is lehet megfogalmazni, hogy akkor most valami újat szeretnék keresni. Folyamatosan benne vagyok a testtel való munkában, és abban a helyzetben van egy olyasféle érzetem, hogy nem ezt akarom, valami érdekel, és szeretnék hozzá új formát találni. Ebben az esetben leginkább a produkciós kényszer elhagyása mozgatott, abban az évben nem is adtam be működési pályázatot a minisztériumhoz.
Ekkor csatlakoztak hozzád azok a fiatalok is, akik most a Hodworks-öt alkotják?
Garai Julival együtt jártunk Angelus Iván iskolájában, tehát ez már egy huszonegy éves kapcsolat. A Budapest Kortárstánc Főiskolán kortárs táncot tanítok improvizációs eszközökkel, és rengeteg fiatal táncossal találkozom, akik amikor kikerülnek az iskolából, már jól ismerem őket, tudom, hogy működnek. Egy részük tehát erről a vonalról érkezik. Marcio Canabarro egy nemzetközi audition útján került hozzánk. Életemben először tartottam ilyen jellegű válogatást, nyolcvan-száz férfi táncos jelentkezett a brüsszeli meghallgatásra.
Mit keresel ilyenkor vagy a munkafolyamat során egy táncosban?
Amikor velük elkezdtem dolgozni, sem én, sem ők nem voltak még a mostani állapotban, nem tartottunk ott, ahol most. Éveken keresztül együtt dolgozunk a próbateremben, a személyiségünk is változik, mindez abba az irányba tol minket, hogy egyre bátrabbak legyünk egymás előtt és egymással.
Ha pedig nem együtt „növünk fel”, nem fejlődünk össze egy táncossal, akkor például azt nézem, hogy ne legyen egy vagy néhány stílus elkötelezettje, amiből aztán nem lehet kimozdítani. Legyen figyelme és bátorsága arra, hogy nagyon nyersen be tudja magát dobni, ha kell, és ne a meglévő eszközeivel dolgozzon. Merje magát vállalni, azt, ahogy gondolkodik, amit csinál, amilyen ő maga. És persze az is szükséges, hogy olyan testi adottságai legyenek, hogy bírjon azzal az erőmennyiséggel, amely meg tudja tartani azt a nyersességet, amin keresztül mindezt kommunikálni tudja.
A próbák során improvizációkkal dolgoztok?
A próbafolyamatban általában több fázis van. Az elmúlt három év három produkciójánál hat hónap volt a próbákra, szeretek hosszabban és több szünettel dolgozni. Eleinte nagyon nyitottan kezdjük a dolgot, improvizációval dolgozunk, hozok egy kiindulópontot, témát, aztán a teremben teret és szabadságot adok a táncosoknak, hogy a testükkel dolgozzanak rajta. A munka első három hónapjában nem nagyon adok visszajelzést, nem minősítem, amit csinálnak, nem kategorizálok. A visszajelzés inkább arra szolgál, hogy megpróbáljuk nevükön nevezni a dolgokat, közös nyelvvé tenni azokat, hogy mindenki számára ugyanazt jelentse, amiről beszélünk. Legyenek hívószavak, legyen egy közös nyelv, ami alapján én már szabályozni tudom, ami történik. Ezt követően van egy olyan szakasz, amikor elkezd kialakulni a struktúra és az időbeliség, mi az egész mérete, honnan hova haladnak a dolgok. Ekkor már vannak határozottabb kérések, amelyek az energiában való emelkedést, az időben való elhelyezést, az erőelhelyezést szolgálják. De továbbra is nagyon sok a szabadság, a színpadon is, amikor maga az előadás történik. Az elmozdulásokat, amelyektől az előadás egészen más irányba mehet, még az utolsó pillanatban is kijátsszuk a próbateremben, hogy később már ne legyenek esetleges dolgok. Egyfajta szövés történik, nem pontok vannak egymás után, olyan az egész, mintha több gyökérből az előadás végére a történet összefonódna. Az utolsó két hónapban igazából szinte minden nap lemegyünk egyben, ott csiszolódik készre a darab.
Milyen mozdulatokat emelsz be az előadásba?
Szinte soha nem mondom, hogy valami nem jó, ne úgy csináld. Inkább nagyon egyszerű és absztrakt dolgokon van megfogva a történés, jelzem, ha azt szeretném, hogy valami mondjuk feszüljön, gyorsuljon, ezeket az erő, idő, tér alapján határozom meg, eléggé fizikális visszajelzéseket adok. Arról persze beszélünk, hogy valami hogy néz ki, miről szól, milyen hatást vált ki, de nem túlságosan sokat. A próbafolyamat eleje, közepe táján megkérem őket, mondják el, táncosként hogyan élik meg, amit csinálnak. Ilyenkor leülünk, elhangzanak szavak, de nem kérdezzük meg, hogy miért úgy, miért nem úgy, mi lenne ha… Inkább jelentéseket, érzéseket, viszonyokat fogalmazunk meg, amelyek kijönnek a testeken keresztül.
A Pirkad című előadásban mindvégig meztelenek a táncosok. Hogyan lehet felkészíteni őket egy ilyen extrém helyzetre?
A próbafolyamat során végig így próbáltunk, és már az előző, Ahogy azt apám elképzelte című darabban is dolgoztunk azzal, hogy mennyi és mi látszik a testből. Van olyan feladat, amivel elterelem a figyelmüket azokról a dolgokról, amik a gátlásokat okozhatják. Tudnom kell az egészet szellemileg alátámasztani, megindokolni, miért tartom fontosnak, hogy mindez ebben a formában jelenjen meg. Emellett bizonyos helyzetekben még mindig bekapcsol a test automatizmusa, de ez a próba alatt fellazul, kitörlődik.
Miért döntöttél a teljes és folyamatos meztelenség mellett?
Ez talán onnan indult, hogy azon gondolkodtam, hogy ha az emberek testét elfedem valamivel a színpadon, akkor innentől kezdve akármit adok rájuk, az meghatározza, hogy kicsodák. Az anyag minősége, színe, dinamikája elhelyezi őket társadalmilag, korban, olyan dolgokat hív be, amilyeneket én nem akartam. Innentől kezdve nem volt más választásom, mint hogy ne legyen rajtuk ruha. A darab fizikalitása eközben nem volt összekötve a ruha kérdésével, ez a fejemben két külön szálon futott.
A nézők hogyan reagálnak erre?
Senki nem ment még ki a színházteremből. Szerintem van egy réteg, akiket kifejezetten vonz az előadás. A Trafó pénztárosa mondta, hogy sokszor úgy kérik a jegyet, hogy „arra a meztelen darabra”, vagy „a metró plakátján láttuk a mezteleneket, mikor lesznek a meztelenek?”. Személyesen többféle visszajelzést kaptam, volt, aki azt mondta, hogy először megnézte, kinek mekkora a mije, az körülbelül egy percig tartott, utána már arra figyelt, hogy mit csinálnak. Voltak olyanok is, akik az első tíz-tizenöt percben nem tudták, hogy oda szabad-e nézni, és mit szabad nézni, fáj-e a táncosok bőre. A lényegi visszajelzésekben inkább a testek szépségéről és anatómiájuk látványáról beszélnek, arról, ahogy a testek mozognak, látszódnak az izmok, az intimitásról, amibe a táncosok kerülnek. Egy negatívabb megjegyzést hallottam, valaki nagyon sajnálta az előadókat, kérdezte, hogy miért kellett ez, hiszen ruhában is eltáncolhatták volna.
A 2011-es Lábán Rudolf-díjad kapcsán eléggé elkeseredetten nyilatkoztál annak jelentőségéről. A mostani esetében ezt hogy éled meg?
Az nagyszerű, hogy a Trafó és a MU Színház létrehozta ezt a díjat, jó, hogy vannak ilyen védőbástyák, amelyek próbálják megtartani a műfaj létjogosultságát, emellett a kortárstánc kulturális támogatottsága továbbra sem túl rózsás. Jó érzés, hogy néhány szakmabeli, kritikus azt gondolja, hogy a darabunk fontos teljesítmény, de ez az életünket nem fogja megváltoztatni. A minisztérium három évvel ezelőtt úgy döntött, hogy a már eleve csökkentett támogatásnak is csak egy részét adja oda a területnek, így a díj sem jár három éve anyagi juttatással. Pedig fontos lenne a szakmai lépték, amelynek hiányában nehéz megmaradni, dolgozni. Az a csúcs, ha felléphetsz a Trafóban, és nincs tovább.
A nemzetközi beágyazottságotok lehetővé teszi, hogy elsősorban ne az itthoni finanszírozásra legyetek utalva?
Tavalyelőtt kifejezetten jó volt a nemzetközi anyagi hátterünk, tavaly nem annyira. A társulat hazai támogatottsága amúgy elég széles skálán mozgott, 800 ezer forinttal kezdődött, aztán végül 8 és fél millió forintig jutott, amit most két egymást követő évben is megítéltek. Ekkora összegnél már számít a hazai támogatás, korábban nem számított. A társulat tagjai szabadúszó táncosok, más együttesekben is dolgoznak, tanítanak. Én is próbálok több lábon állni, alkalmazott koreográfusként is dolgozom színházban, filmekben, reklámfilmekben. Ez nemcsak kényszer, szeretek mást csinálni, mint folyamatosan ebben a kortárs világban létezni. Nemzetközileg fontos, hogy őszre és tavaszra már jó pár előadás kilátásban van, az a legfontosabb, hogy minél többször tudjuk játszani az előadásainkat, minél több ember láthassa azokat.
Magyarországon van megfelelő nagyságú közönségetek?
Az utóbbi két évben a MU Színházban játszunk rendszeresen. A premier és az azt követő előadások a szakmabeliekkel, az ismerősökkel és a bejáratott közönségünkkel megtelik. Ha második, harmadik éve játszunk valamit, arra rá kell erősítenünk például beavató szervezésével.
Külföldön vagy itthon játszotok többet?
Előfordul, hogy több előadásunk van külföldön, mint Magyarországon. Budapesten amúgy is korlátozottak a lehetőségek, de ha például a Trafóban mutatunk be egy darabot, mint a Pirkad című produkciót, akkor azt a fővárosban máshol már nem is lehet előadni. Folyamatosan keressük a kapcsolatot a vidéki befogadó helyekkel, de sokszor találkozom azzal, hogy a műfaj nincs benne a köztudatban. Aki ismerősökön, barátokon keresztül értesül arról, hogy van ilyen, az eljön, és talán később a terület más előadásainak is nézője lesz.
Ti másodszor kerültetek be az Aerowaves válogatásába, és volt egy másik magyar produkció, a Dányi-Molnár-Vadas trió Nyúzzatok meg! című darabja. Ez elég feltűnő, vajon mi ragadta meg a válogatókat?
A másik előadásról könnyebb kívülről beszélnem, a Nyúzzatok meg! biztosan bír egy különleges humorral, kiforgatja a kliséket, ami szerintem tud izgalmas lenni. A mi darabunk kapcsán nehezebb ezt meghatározni, sokan beszéltek a mozgásvilágáról és a formaiságáról.
Van valamilyen nemzetközi tendencia, amibe ez a két formáció illeszkedik?
Nem tudnék ilyet meghatározni. A menedzseléssel kapcsolatban elkezdtem belelátni abba, hogyan működik ez, mi az, ami valakit megfog, és azt vettem észre, hogy ha adott stílusban valami nagyon jó minőségű, akkor megvan a helye. A tehetség ennek az észrevételéhez kell, felismerni, hogy amit te csinálsz, az kinek kellhet, kinek kell megmutatni. Az Aerowaves-re beválogatott előadások nem mainstream jellegűek, inkább kísérletiek, de nem is a trash vonal. Néha azt hiszem, a dolgok csak úgy történnek, de nem, sok mindent mi, emberek csinálunk. A pályáztató helyek mögött is csak emberek vannak, saját értékrenddel és esztétikai érzékkel. A fesztiválon is lehetett érezni, hogy a százból ki az a harminc-negyven ember, aki erre kattan, és kik azok, akik egyáltalán nem.
Konkrétan mit lehet abból profitálni, ha bejelentik, hogy a darabotok „Európa húsz legjelentősebb kortárs tánc előadásának egyike”?
November körül hirdették ki az eredményt, amikor ez megtörtént, azonnal volt néhány érdeklődés. Maga a válogatás is úgy történik, hogy a tagszervezetek megnézik az előadások DVD-it, így előfordul, hogy valaki már ekkor jelentkezik. A fesztivál idején pedig fontos, hogy minél több napon jelen legyél, és személyes kapcsolatot építs az emberekkel. Ha a produktumod tetszik nekik, akkor oda fognak jönni.
Te jó vagy az önmenedzselésben?
Egyre jobban megy. Rájöttem, hogy nem akkor járok a legjobban, ha előre kitalálom, hogy mit akarok mutatni magamból, hanem akkor, ha olyan vagyok, amilyen valójában. Tudom, hogy senkitől nem kell megkérdezni, hogy tetszett neki az előadás. Ha szerették, amit csináltál, keresni fognak.
A Hodworks honlapján olvastam, hogy „az előadásaitok nem akarnak a nézőknek tetszeni”. Ez mit jelent?
Amikor dolgozom, megpróbálok nulláról indulni, kizárni a felesleges külső tényezőket. Rájöttem, hogy túlságosan sokféle ember és vélemény van, de van egy olyan időszak a próbafolyamat során, amikor hívok olyan embereket, akik nem kapcsolódnak a produkcióhoz, mert hallani akarom, hogyan látják a darabot a saját szemszögükből. Amikor az alkotási folyamatban nagyon benne vagyunk, hajlamos vagyok elveszni a részletekben, ilyenkor segíthetnek a váltásban a külső szemek. Amikor dolgozunk, még nincs meg a nagy struktúra, telik az idő, és egy teljesen váratlan pillanatban minden összerázódik. A próbafolyamatot jellemzi az éberség, amelyben azt a pillanatot várom, ami majd az egészet a helyére emeli. Van, amikor ez később érkezik meg. A premierek után általában megijedek, hogy mi van, ha egyszer majd nem érkezik meg.
Vágynál olyan állandó helyre, ahol műhelyként működhetne a társulat, próbateremmel, irodával?
Együttesként nem szeretnék székhelyet, ha viszont Hód Adriennként gondolkodom, akkor a távoli jövőben szívesen lennék egy hely vezetője. Azért nem mondanám, hogy erre vágyom, ez a fő célom, de valamiféle produkciós ház, kultúrház kurátora, tematikájának, programjainak szervezőjeként el tudnám képzelni magam. Az biztos, hogy teammel csinálnám, akik különböző területekért lennének felelősek. Az együttessel ezt biztosan nem tudnám elviselni, szeretek mindig máshol próbálni, arról nem is beszélve, hogy tárgyfóbiám van, és azt vettem észre, ha sokáig egy helyen tartózkodom, akkor elkezdenek a tárgyak felhalmozódni. A mozgékonyság kiszűri ezt. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen hely megteremtésére, nagyon sok energiára van szükség, amit inkább az emberekkel való viszonyokba, figyelembe teszek bele.
Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória