A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

A Müpában találkozunk, ott tárgyal éppen. (Szerződések körüli adminisztráció-dömping, - mondja, - de most már rám koncentrál.) A legnagyobb, kizárólag táncot befogadó és terjesztő hazai szervezet igazgatója. Ezzel fogjuk kezdeni a beszélgetést, és nem azzal, hogy honnan is jött, tehát nem a Veszprém megyei kis falunál és nem a néptáncnál. De arról is lesz…

Most vélhetőleg minden érdekeltet az izgat leginkább, mi a helyzet az „új” táncszínházzal, tehát: mi épül, vagy mi nem épül a Millenárison, hol tartunk most ezzel.
A történet 2014 nyarán kezdődik, amikor egyértelművé vált, hogy a Várszínház épületét el kell hagynunk, viszont a határozattal egyidejűleg a kormány egy elegáns ajánlatot is tett: felújítaná a Nemzeti Táncszínház részére a Millenáris Teátrum épületét. Az érintett társulatok vezetői (tehát azok, akik leggyakrabban a Várban léptek fel), egyértelműen úgy ítélték meg, hogy ez egy nagyon is vállalható alternatíva. Eközben már indult a 2014/15-ös évad, és a lehetetlennel határos feladat elé állított minket: el kellett valahol helyezni a már műsorra tűzött vagy 300 előadást. Nincs olyan budapesti színház, ahol ennyi estét meg lehetett volna kapni, de a több különböző színházba való bekéredzkedést sem tartottam volna szakmailag helyesnek. A magyar táncművészet egyetlen, csak erre szakosodott befogadó színházának ne kelljen meghatározott profillal rendelkező színházakba betagozódni, s ezek működésétől függni. A továbbgondolást az is segítette, hogy a Várszínház egyike volt a nagyon kevés budai helyszíneknek, s hogy a Millenáris is az (és az lesz). Ezért azt a stratégiát választottam, hogy ha majd a Nemzeti Táncszínház új helye is Budán lesz, akkor folytassuk a helyi közönségbázis továbbépítését, keressünk a Millenárishoz viszonylag közel található, ráadásul nyitott profilú helyszíneket. Ezeknek a feltételeknek igaz, hogy megfelel úgy a MOM, mint a Marczibányi tér, a Hagyományok Háza és a Várkert Bazár, de hangsúlyoznom kell: kizárólag ideiglenes jelleggel, mert hiszen vannak más szempontok is. Tehát: betagozódni ezekbe a „házakba” sem intézményesen, sem szakmai tartalommal nem tudunk és nem szándékozunk, (és van, amelyikbe egyáltalán nem is lehetne). Az, hogy annyi munka árán most viszonylag olajozottnak mondható a működésünk, az nem jelenti azt, hogy ezzel a Táncszínház helyzete megoldást nyert. Egyszerűen az van, hogy a Millenárisra elkészült nagyszerű épületterv megvalósítására még várni kell.

ertlinterju

De miért? Az átadást először 2015. szeptemberére ígérték…
Sokáig halasztódott a kivitelező kiválasztása, de a lényeg az, hogy most, novemberben megindultak a folyamatok, a közbeszerzési eljárások lassan, de haladnak, s várjuk, hogy az építkezés elkezdődjön. Most erős az esélye, hogy 2016-ban elkészüljön a színház.

Óvatosnak tűnsz…

Persze, az vagyok, de közben jó, hogy beszélünk róla, mert folyamatosan kommunikálnunk kell azt, hogy várunk a táncszakma számára elengedhetetlen megoldásra, amelyről 2014 nyarán határozat is napvilágot látott a Magyar Közlönyben.

Ugorjunk akkor időben: tegyük fel, hogy megvan az új épület. Ha csak álom szintjén is, de beszéljünk a szakmai tervekről: milyen irányba halad (folytatódik, módosul, egészül ki, és így tovább) a Táncszínház működése?

Igen, az álmok… De konkrét például az, hogy az új, méltó körülmények között több külföldi társulatot, művészt mutatnánk meg a hazai nézőknek, ezzel is elősegíteni, hogy egy nemzetközi szakmai vérkeringés részeseivé lehessenek. Persze, a Budapest Táncfesztivál keretében eddig is meghívtunk fontos külföldi produkciókat, de ez a tevékenység immár nem korlátozódna a fesztivál idejére, és kisebb, kevésbé „befutott”, de érdekes, a korszakot jellemző előadásokat is megmutatnánk. Amúgy – ha már szóba jött a fesztivál – idén nem csupán két nagyon fontos külföldi vendégünk lesz, de módosítottuk a rendezvény időpontját is éppen azért, hogy ezek jobban érvényesülhessenek: túl közel kerültünk a Budapesti Tavaszi Fesztiválhoz. (tavaly olyannyira, hogy átfedések is voltak, tehát már nehezen lehetett kommunikálni, melyik vendégjáték a miénk, melyik a BTF-é...ráadásul mindkét rendezvény magyar rövidítése BTF).
Most tehát február 24. és március 3. között lesz a Budapest Táncfesztivál, amikor nem ütközik semmi mással, és olyan csemegék, mint a Ballet Preljocaj, vagy a Les Ballets Trockadero de Monte Carlo kellően megkapják a kijáró figyelmet. És az, hogy alternatív helyszíneken meg tudunk jelenni a fesztiválon, szintén annak köszönhető, hogy nincs „torlódás”… És így bele tudunk vágni olyan közös produkciókba is, amilyen majd Kun Attila és Goda Gábor, valamint Fodor Zoltán és Topolánszky Tamás egri társulatának közös munkái lesznek.

Hogyhogy közös? Ők választották ezt a formát?
Egyre többen keresik az új lehetőségeket, és az összefogás nem csupán anyagilag értendő: az új gondolkodás új, alternatív megoldásokat hozhat. Kun Attiláék például a MOM-ban megbontják a nézőtérszintet, vagyis az egy szintre kerül a színpaddal, s az így kialakuló hatalmas nyitott tér közepén mozognak majd a táncosok, a nézők pedig körbeülik őket.

Mi a helyzet a MOM kupolájának kihasználtságával? Az is elég alternatív hely.
Pontosan. Oda eleinte a hasonló méretű helyet igénylő, de már kész előadásokat tudtuk szervezni, viszont a fesztiválon már lesz kimondottan a kupola köralaprajzára tervezett mű, mint: a Körtánc, Juhász Zsolté.

Látni tehát, hogy vannak új fókuszok. A közönség is változik vajon?
Vannak új nézőink, ez többek között a helyszínek saját nézői köréből is adódik. A Marczibányi térnek például már eleve régóta volt egy a környékbeli, főként a teljes családokra számító közönségköre, így például a gyerekelőadásaink ott viszonylag jólműködnek: a gyermekbérleteinket oda tovább is tudtuk vinni. Vannak tehát nyereségek, de a Várszínház még akkor is egy különleges helyszín volt, ha szakmailag nem is mindenben felelt meg a követelményeknek.

Gondolom, a Várban turistáskodó külföldi a „kicsit odébb” levő helyszínekre már nem megy el…
Igen, ezt is megérezzük, de azért valamelyest pótlódik ez lassan más nézőkkel: például ahogyan a Molnár István és a Lőrinc György bérleteinket tavaly nem tudtuk beindítani az új helyszíneken, az 2015/16-os szezonra már lehetett bérletet is szervezni.

Eddig már említést kapott néhány újdonság, a legfontosabb azonban nem. Engem nagyon meglepett, mikor kezembe került tavaly nyáron a Nemzeti Táncprogram tervezete, és abból az derült ki, hogy a magyar táncélet – az anyag alapján - kizárólag a hivatásos táncművészeti szervezetekre szorítkozik, nem foglalkozik a közönséggel, a befogadói oldallal, a fiatalok, a társadalom elérésével. Ekkor kezdtem el a nevelési projekteket tanulmányozni, és így találtam rá arra a kincsre, amit a Nemzeti Táncszínház tesz e téren.
Engem is az kezdett foglalkoztatni: fő fókuszunk (nekünk, „szakmabelieknek”) az, hogy mi történik azokkal, akik táncolnak, de arról, hogy mi „jön le” a közönségnek abból, ami a színpadon zajlik, nagyon keveset tudunk. Beavató programjaink már korábban is voltak, de elkezdtük továbbgondolni, hogyan lehet felszínre hozni a néző, (és első sorban a fiatalok) gondolatait, és ezzel egyidejűleg őt magát, mint embert is közelebb hozni az egészhez. Már a Várszínházban is fontos cél volt szélesebb rétegek bevonzása, az ajtók kitárása, - most azonban ezt továbbvisszük abban az értelemben is, hogy új együttműködésekre nyitunk. A Nemzeti Táncszínháznak – befogadó színház lévén - eddig nem volt saját produkciója: most például ez a tevékenység is erre sarkall minket.
Miután megismerkedtünk többek között Bethlenfalvy Ádám-Cziboly Ádám kiváló színházi nevelési kézikönyvével (melynek bemutatóját 2013 novemberében be is fogadtuk a Táncszínházban), - valamint láthattuk a „Marczi”-ban a Káva remek programját működésében is, és nagyszerűnek tartottuk, ahogyan a középiskolás diákokhoz közelítenek; úgy gondoltuk: ezt a tevékenységet táncnyelvi közegre is adaptálni kéne. Elhatároztuk, megcsináljuk közösen: próbáljunk először kiindulni abból, ami már van: milyen táncelőadást lehet ilyen módon feldolgozni? A drámapedagógusok, dramaturgok megnéztek jó néhány táncelőadást, s a Közép-Európa Táncszínház „Hordá”-jára esett a választásuk. Kialakult egy közös gondolkodás, (a munkacsoportnak is nyugodtan nevezhető körben együtt dolgozott a Káva vezetője, Takács Gábor mellett Szögi Csaba és Kun Attila is) a munkában, melyben egyenrangúan vett részt, s „tanította egymást” táncos és drámapedagógus. A Közép-Európa Táncszínház táncosai egy olyan közegbe kerültek, ahova még nem mozdultak ki szorosan vett szakmai köreikből addig. Ezt 2013 őszén kezdtük, ’14 januárban útjára indult a „Horda2”, és idén már fesztiváldíjakat hoztunk el: Kaposvárról és Veszprémből is. De máris folytattuk új programmal, és november elején bemutattuk a12-14 éves (6.-8. általános iskolás) korosztály számára kialakított „Igaz történet alapján” projektet, ahol már nem egy eleve meglévő darab adaptálása történt, hanem közös, célirányos munka eredményeként egy teljesen új készült. Ez a korosztály amúgy nem „kap” színházat: már nem néz mesedarabot, de még nem kész a felnőtt előadásokra, tehát különösen fontos olyan témakörben megközelíteni, amelyben érintett, mint például a csonka családok problémája.

Mennyi a szó, és mennyi a mozgás egy ilyen programban?

Ebben az újban több a szöveg, de a drámatanár is táncol, a táncos pedig drámapedagógusként megszólal. Teljesen új perspektíva ez a táncos életpályamodellben. Ebben látom a táncszakma egy fontos részterületének előmenetelét.

ertlinterju3

Én is, hiszen épp e szemléletváltás érdekében szerveztem előadást a Magyar Táncművészeti Főiskola legutóbbi Tudományos Konferenciáján, ahol (2015. nov. 14.-én) nagy sikerrel ismertetted ezt a programot. Szemléleti áttörést kívántunk ott is elérni. De hogyan jutottál el Te, az MTF néptánc tagozatán 1987-ben végzett táncos, egy nemzeti intézmény igazgatója ehhez a nyitottsághoz? És akkor most végre Rólad, a személyes utadról lesz szó…

Igaz, hogy kisgyermekként már néptáncoltam, de még gyerekkoromban ért az első olyan impulzus is, ami más irányba is nyitott: győri rokonlátogatásaim során láttam a Győri Balett induló korszakának néhány emblematikus előadását. Emlékszem, milyen elemi hatással volt rám akkor a „Tabuk és fétisek”. Majd röviddel ezután, 1983-ban a MTF néptánc tagozatán (osztályunkban Juronics, Horváth Csaba, és a többiek: nagy csapat volt), olyan nyitott szellemű személyiségek lettek az osztályvezető tanáraink, mint Zórándy Marika és persze: Janek „Jocó”, aki például megmutatta nekünk Pink Floyd: „A fal Film”-jét (1982), ami azért addig és ott szokatlan nyitottságra vallott…(Ez nekem, egy 2000 fős kis faluból, Litérből érkezve óriási volt…)
És továbbra is inspirált, hogy láttam a Honvédosokat a Győri Balett produkcióiban, - bár pont mire én a Honvédba szerződtem (1987-ben), ennek a szép sorozatnak vége szakadt. De aztán ott is a Novák „Tata”-féle nyitott táncszínházi szemlélet keretei között dolgozhattam 2006-ig. Közben tanítani is jártam Kanadába: a gyerekekkel való foglalkozás például itt került először a látóterembe. Persze annyi „könnyebbségem” van, hogy édesanyámtól, aki pedagógus volt, talán mégiscsak „kaptam” valamennyit.
És aztán az újabb impulzus: a TranzDanz: „Ideiglenes cím”. Kovács Gerzsonnal is sok mindent megtapasztaltam. Igaz ugyan, hogy az nekem akkor nagyon az elején volt még, nem voltam még elég nyitott, de hatással mindenképpen volt rám. Később viszont, mikor Bozsik Yvette hívott a Katona József Színházba „honvédos” táncosokat, köztük engem is, abban már nagyon „benne” éreztem magam. Óriási volt megélni olyasmit, hogy például ott próbáljuk a Sacre du Printemps-t, bejön Ascher Tamás a próbára, és elmondja, amit gondol… És végül – szintén Tata révén - Pina Bausch magyarországi projektjében is dolgoztam: tanítottam táncot a társulata tagjainak, léteztünk velük egy légtérben: mindenesetre óriási találkozás volt ez is. Azt még nem is mondtam, hogy én még a nagy mozdulatművész/néptáncos legenda: Molnár István óráján is voltam, még tőle Magától tanulhattam. Szóval: szerencsésen összehozott a sors néhány meghatározó személyiséggel. Ami meg a felnőttkori képzésemet illeti, ugyanúgy megszereztem a balett-, valamint néptáncmesteri végzettséget 1996-ban, mint – utána - a kulturális menedzser diplomát.

A táncnak ezzel vége lett?
Persze, eljött az idő, amikor úgy éreztem, ezt most már tényleg a fiataloknak kéne…
Talán jelképes is lehet, hogy 1984-ben én néptánc tagozatos iskolásként a Várszínház „Magyar Elektra” előadás (Kerényi Imre – Novák Ferenc: első rész színház, második rész tánc) főpróbáját láthattam; - az aktív pályámnak pedig gyakorlatilag akkor lett vége, amikor 2005-ben a Magyar Elektra előadáson Ertl Zsombor, az egyik fiam táncolta – 10 évesen – a kis Oresztészt.
Ez így volt szép és kerek, mint lezárás. Tovább kell menni másként; az út nyitva.


Az interjút készítette: Lőrinc Katalin
Fotó: Homoki László /Nemzeti Táncszínház