Góbi Rita szeret magának akadálypályát építeni, amelyen aztán végigmehet. Imádja, ha nincs meghatározva az ábécé, és már a klasszikus balett képzésen tudta, hogy nem akar hattyú lenni. Tíz éve vezeti saját, a táncot társművészetekkel házasító társulatát. Új előadása Budapestről szól, amelyben gyakran saját világába burkolózva sétál végig, mégis vágyik arra, hogy másokhoz kapcsolódjon.
Sziluett Cinema című legújabb bemutatód Budapestet helyezi fókuszba, egyfajta neki szóló szerelmi vallomás. Milyen a viszonyod a városhoz, miért döntöttél úgy, hogy előadást készítesz róla?
Nagyon egyszerű: az érdekelt, hogy mi van körülöttem, mi az a tér, amiben létezem. Azt próbáltam megvizsgálni, hogy hol vagyok, mi ez a terület, ami köztem és a tér között van, hogyan viszonyulok ahhoz a dologhoz, ami körülvesz.
Meghatározó lehetett a várossal való első találkozásod. A Vajdaságban, Újvidéken születtél – ez azt jelenti, hogy gyerekként, egyedül kerültél Budapestre, amikor is elkezdtél a Magyar Táncművészeti Főiskolára járni?
Tizennégy éves voltam, nagyon rosszul éltem meg a váltást. Falun nőttem fel egy családi házban, ahol óriási tér volt, szóval egyáltalán nem voltak pozitív gondolataim a városról. De megszerettem, illetve szeretem is, meg nem is, attól függ, hogy milyen periódusban vagyok. A darabban és az életben is úgy nézek a városra, mintha legelőször találkoznék a dolgokkal, olyan állapot ez, mint a lebegés, mint egy álom. Bárhol járok, az utcán mindig észreveszek valami újat. Ezt szeretem, nem lehet megunni. Érdekes a szemünk fókuszálási képessége: hol közelre, hol távolra látunk, attól függően, mikor milyen hangulatban vagyunk, annak megfelelően vesszük észre a dolgokat. Ahogy a belső hangulatod változik, úgy változik a térérzékelésed.
A Táncművészeti Főiskola klasszikus balett képzése előtt szabad, kreatív tánccal foglalkoztál. Miért váltottál?
Gyerekként, hét évesen kreatív táncra jártam, tíz évesen elkezdtem egy profi iskolát, ami lényegében ugyanolyan, mint a budapesti Táncművészeti Főiskola, csak nincs főiskolai szintje. A tanulás, fejlődés miatt jöttem.
Az nehézséget okozott, hogy megfelelj a kötöttségeknek, a balett szigorú formarendszerének?
Nem, mert tudtam, hogy megvan a miértje, hogy ez valahova vezet. De sokat kellett dolgoznom magamon ahhoz, hogy minden nap előrébb jussak.
Úgy érted, a testeden kellett dolgoznod?
Igazából mindenen kellett, illetve kell dolgozni. Folyamatosan fejleszteni kell a technikát, karbantartani az izomzatot, keresni azt, hogy hogyan is mozgok én igazából, felfedezni, hogy ki az a lény, aki mozog.
Ellentmondás, hogy pont egy ilyen szigorú rendszeren keresztül vezetett az út ahhoz, hogy visszatalálj önmagadhoz.
Igen, én belekerültem egy rendszerbe, ami rengeteg mindenre megtanított. Kapsz egy nagyon kemény technikát, amit utána tudsz alkalmazni, elemezni, lebontani, átalakítani vagy elfelejteni. Amikor megmozdulok, az ösztönösségre és a testtudatra fókuszálok.
Már 14 évesen ilyen tudatos voltál? Tudtad, hogy ez egy út, eszköz egy cél elérése érdekében, és nem a végállomás?
Nincs végállomás. Én soha nem akartam hattyú lenni, nem voltam az a karakter. Mindig mindent máshogy csináltam, mint ahogy azt kérték, egy ideig ez nagyon furcsának is hatott, aztán elfogadták, én pedig örültem.
A Táncművészeti Főiskola elvégzése után működtél aktív balett táncosként?
A Pécsi Balettnél táncoltam, de ott már nem kellett A hattyúk tavától tartanom. Amikor én odakerültem, balett alapú, modern, kortárs stílusban dolgozó alkotók koreografáltak ott, akiktől nagyon sokat tanultam.
Mikor éreztél először vágyat arra, hogy koreografálj?
Már gyerekkoromban imádtam improvizálni. Bent maradtam egyedül a teremben, csak táncoltam a sötétben. Ahova először jártam táncolni, nagyon kreatív hely volt, szerintem ez a későbbi pályámra is hatással volt.
Vissza tudsz emlékezni arra, hogy miket csináltál ott?
Imádtam a szabadságot, hogy nincs meghatározva az ábécé. Az is nagyon fontos volt, hogy nincs nyelvhez kötve, mert a magyar kisebbség meghatározó volt a környezetemben, és ez egy olyan dolog volt, amihez nem kellett nyelv és nem derült ki egyből, hogy magyar vagyok. Ez szerintem fontos pont volt, hogy megtapasztaltam, hogy a non-verbalitással is ki tudom fejezni önmagamat.
Ez a nyelv végül nem is korlátozódott a mozgásra, különböző társművészeteket is integrálsz a darabjaidba.
Gyerekként nagyon szerettem rajzolni, igazából minden olyan művészeti ágat szerettem, amelyek képviselőit most közös munkára kérem fel. Több társművészetben is szerettem volna otthonra lelni, és sokat kipróbáltam: zenéltem, zongoráztam, rajzoltam, grafikát készítettem, fotóztam, szeretet volt bennem minden iránt. Csak valamit ki kellett választani. És valóban ezek a művészeti ágak köszönnek vissza a munkáimban is.
Melyik munkád volt az első, amit már valóban koreográfiának lehet nevezni?
A főiskolán készítettem, 18-19 éves koromban. Egy nagyon vidám szóló volt, pozitív érzéseket, örömet, boldogságot fogalmaztam meg. Pont egy olyan dolog jött ki belőlem, ami nem jellemezte az ottlétemet, mert nagyon küzdöttem mindennel.
Küzdöttél, mégis végigcsináltad.
Nem szoktam félbehagyni a dolgokat és nem szoktam könnyű célokat kitűzni magamnak. A koreográfiára is jellemző, hogy olyan dolgokat találok ki, amiket nem tudok egykönnyen kivitelezni, sokat kell gyakorolnom. Akadálypályákat építek magamnak, aztán végigmegyek rajtuk.
Előfordul, hogy nem jutsz egy ilyen akadálypálya végére?
Igazából az szomorít el, hogy folyton elégedetlen vagyok.
És ha negatív a fogadtatása annak, amit csináltál?
Mindig nehéz, mert olyan, mintha a darab a gyermekem lenne. Arról mondanak véleményt, ami egy belső kivetülés, és ez egy „művésznek” mindig nagyon nehéz.
A balettel való szakítás és a saját társulat ötlete mikor jött?
Semmit nem terveztem, minden jött magától. Ahogy eljöttem a Pécsi Balettől, elkezdtek nyílni a kapuk. Pécsi Balettnél töltött három évemet nagyon fontosnak tartom, mert már ott is kaptam lehetőséget a koreografálásra, tapasztalatokat gyűjtöttem, jó tanulóút volt. De utána minden kinyílt, be tudtam vonzani olyan embereket, akikkel barátok lettünk. Ezzel megszületett a társulat, a csapat.
Lehet a te esetedben olyan állandó társulatról beszélni, aminek a tagjai tíz éve kitartanak melletted, vagy ezek inkább projektmunkák?
Szerencsére vannak olyanok, akikkel 10 éve megvan az összhang. Kevés a táncos, inkább más művészeti ágak képviselői vannak jelen, zenészek, képzőművészek. De ma már van rá példa, hogy visszatévednek hozzám olyan táncosok, akikkel a kezdetekben dolgoztam, és ennek nagyon örülök.
A társulat fenntartásával kapcsolatos gyakorlati dolgok nem riasztottak el?
Meg kellett ezeket tanulnom, mindenesként működöm, de szerencsére mindig voltak, vannak, akik segítettek, segítenek, ilyen például Bakk Ágnes kollégám.
Ha a szakmában valamihez hozzá kell szólni, megteszed?
Ha valami fontos van, akkor ott vagyok.
Szoktál találkozni nézői élményekkel, véleményekkel?
Szeretek a nézőkkel kommunikálni, beszélgetni velük, mert nagyon sokat tanulok tőlük. Amikor van rá lehetőség, próbálom is kérni, hogy legyen az előadás után beszélgetés.
Sokszor szomorú vagyok az előadások után, így ilyenkor érdekes meghallgatni mások gondolatait, véleményét, vagy bármit, amit kaptak. Ez olyan, mint hogy főztem valamit, és megkérdezem, hogy ízlett neked? A másik esetleg tett volna még bele egy kis borsot – meg lehet beszélni a dolgokat. Kicsit olyan ez, mint egy főzés, nagyon fontos, hogy nekik csinálom.
Pontosan miért vagy szomorú és egyedül előadás után?
Még azt is hozzátenném, hogy üres. Mindent odaadok, ami akkor ki tud jönni belőlem.
Az alapján választasz alapgondolatot, témát is, hogy merrefelé szeretnél éppen „utazni”?
Ez változó, van úgy, hogy egyszerűen csak elkezdünk dolgozni, aztán lesz belőle valami, ami nagyon izgalmas tud lenni. És van, amikor eldöntöm az irányt. A Sziluett Cinemánál megvolt a téma. De persze a végén ez átalakul, több annál, mert minden alkotótárs hozzáadja a saját személyiségét.
Van egy saját társulatod, rendszeresen színpadra is lépsz az előadásokban, miért fontos neked, hogy más alkotók darabjaiban is szerepelj?
Az elmúlt tíz évben nagyon sokat dolgoztam másokkal, és imádtam. Ez megint csak a tanulási vágy és kíváncsiság, amit mások iránt érzek. Nem tudok egy olyan munkát sem mondani, amit nem szerettem volna. De úgy érzem, ennek a szakasznak már vége van az életemben.
Nem hívnak téged, vagy nem szeretnél menni?
Mind a kettő. Biztos nem sugárzom, és akkor nem jön. Nem lehet mindent egyszerre.
Van olyan emlékezetes szereplésed az elmúlt 10 évből, ami valamiért nagy élmény, fontos találkozás volt önmagaddal?
Nagyon fontos volt az eleje, amikor elkezdtem. A Pécsi Balett az iskola után nagy váltás, újdonság volt, sokat tanultam ott. Utána nagy lépés volt a Bozsik Yvette fémjelezte periódus, nagyon sokat dolgoztam vele. Rengeteg kis projektben voltam benne, amelyek a független koreográfusok palettájához tartoztak. A Tünet Együttes kinyitott egy színházibb vonalat, utána fontos volt az Árvai Györggyel és a Természetes Vészek Kollektívával, illetve a Zsalakovics Anikóval és Andaxínházzal való közös munka. Soha nem volt olyan időszak, hogy csak egy projekten dolgoztam, mindig több párhuzamos dolog futott egyszerre. Igazából egész nap táncoltam és nagyon boldog voltam. Nem volt más célom.
Közben működött a saját társulat is?
Igen, plusz még az is. Mindig azt mondom, hogy minél többet mozogsz, annál több energiád van. Ha nem mozogsz, akkor nem termeled az energiát és nagyon fáradt vagy. Érzem ezeket a napokat, teljesen depresszióba tudok esni. Először persze nem tudom, hogy miért, aztán rájövök, hogy persze, számítógép előtt kellett ülnöm egész nap.
Miért fontos neked, hogy szerepelj a saját előadásaidban?
Soha nem akartam, hogy így legyen. Volt egy időszak, amikor elhatároztam, hogy nem leszek a színpadon. Az nagyon jó volt, megtanultam a külső szem kezelését, mások instruálását. Nagyon érdekeltek az emberek, igazából velük akartam foglalkozni, és nekik csinálni dolgokat. Aztán úgy alakult, hogy most megint benne vagyok. De persze most is nagyon nehéz egyszerre bent és kint lenni…
Azért vagy benne, mert most személyesebb a gondolat, amit át szeretnél adni?
Az élet hozta így. Amikor táncosokkal dolgoztam, akkor mindig egy-egy periódusban dolgoztam velük. Ha hozzám kerül egy táncos, akkor nagyon sokat kell foglalkoznunk egymással, hogy összehangolódjunk, és ez nem csak szellemi, hanem nagyon kemény technikai dolog, stílusérzet. Arra vágyom, hogy legyen egy homogén csapat, de ez még messze van.
Miért van messze? Nincsenek megfelelő emberek, kellő idő? Vagy mindig lesz egy fal, hiszen az a másik ember nem te vagy?
Én nagyon szeretném, ha nem lenne az a fal.
Arra vágysz, hogy legyenek körülötted állandó előadó társak?
Nagyon szerettem volna, és szeretném ma is, hogy legyenek emberek, akikkel egy szálon perdülünk.
Újabb tíz év múlva úgy látod a társulatod, hogy fix tagok vannak benne?
Szeretném, ha így lenne, szeretem a csapatmunkát, mert nagyon jó energia, jó együtt lenni, de ez a jövő zenéje, nem tudom, hogy hová fogunk fejlődni.
A társművészetekkel, a mozgóképpel, képzőművészettel, dizájnnal miért ilyen szoros a kapcsolatod?
Szerintem azért, mert nagyon sok alkotó kért fel engem, hogy velük együtt dolgozzak. Amikor Pécsett éltem, folyamatosan látogattam a képzőművész hallgatókat, rendszeresen találtunk ki projekteket együtt, amelyeknek része volt a mozgás. A szabadidőmet, nyári szüneteket képzőművészeti táborokban töltöttem, jó volt velük beszélgetni. Azt éreztem, hogy ugyanazt csinálják, mint én, csak kicsit máshogy. Nagyon jó volt az összhang.
Te hogyan tudod ezt beépíteni a munkádba?
Mindig az volt a célom, hogy összeérjenek a területek. Sziluett Cinemában is azzal küzdök, hogy ez az egész, ami a darabban megjelenik, ne csak önmagában jelenjen meg, hanem hogy összehangolódjunk. Úgy kell kezelnem őket, mintha a táncpartnereim lennének.
Zenészekkel is több alkalommal dolgoztál együtt, például dobossal a Ne hisztizz! vagy barokk zenésszel a Szemünk fénye című előadásokban.
Velük is ugyanaz a helyzet, azt képzelem el, amikor táncolok, hogy én is egy hangszer vagyok. A zenész sem csupán egy hangszer, ők is emberek, karakterek, szeretem a zenész kollégákat is színpadi szerepbe helyezni. Nekem nagyon fontos, hogy ezekben a darabokban a zene élőben szólaljon meg, ugyanabban a pillanatban, amikor a mozdulat történik.
A film is visszatérő műfaj az életedben, több táncfilmet is készítettél. Ezzel hogyan találkoztál?
Jancsó Miklós révén, Miki bácsi jól megfertőzött.
Hogyan ismerkedtetek meg?
Látott egy előadást, amelyben táncoltam. Nagyon nagy élmény volt nekem a vele való közös munka. Megértettem, hogy a kamera is egy mozgás, ugyanaz a dolog, amit én mozdulatokkal csinálok. A kép is mozog, kiemel, és mesél.
A Sziluett Cinemában milyen technikát használsz?
Ami számomra ott fontos, hogy rajzról, képzőművészetről beszélünk, van egy fekete-fehér, analóg jellege: nagyon egyszerű, csak kontúrok vannak benne. Először a szemünk a kontúrokat látja, utána nézzük meg, hogy mi van beljebb, a szem később fókuszál a részletekre. Az előadásban használt homokrajznál (Sz. Nagy Mari), zenénél (Sütő Márton) és mozgásnál azt szerettem volna elérni, hogy mindez összeolvadjon. És van a város, a programozott világ (Csík-Kovács Zoltán, Hajdu Gáspár, Papp Gábor), amibe belekerülök – hogyan olvad ez össze, mikor vagyunk együtt, hogyan hat rám, hogyan hatok rá én, hogyan változtatjuk meg egymást. Egyedül sétálok a városban, nincs körülöttem senki, egy bizonyos idő után egy utcazenésszel találkozom, vele alakul ki egy viszony.
Megint előkerült, hogy egyedül járod az utad. Mintha jellemző lenne rád egyfajta termékeny szakmai magányosság.
Valószínűleg így van. Vagyunk mi emberek, de mindenkinek van egy saját világa. Én nagyon sokszor érzem azt, hogy megyek a városban, és hiába van tömeg, nem érzékelem azt. Nézem azokat a dolgokat, amik nem tudnak elmenni, az épületeket, a hidakat, a Dunát és a felhőket a folyó fölött. Szerintem ezzel sokan így lehetünk, mindenkinek van egy saját élete és van a másik nagy vágy, hogy kapcsolódjon valakihez.
Az interjút készítette: Halász Glória
Fotók: Lékó Tamás