Az ősszel harmincadik évadát kezdő, a Müpában idén az évad tánctársulatának választott Szegedi Kortárs Balett számos díjat magáénak tudó művészeti vezetője csak pár évvel ezelőtt merte kimondani önmaga előtt, hogy ért a szakmájához. Juronics Tamással arról beszélgettünk, elégedett-e a 30 év alatt bejárt úttal, miért tartja missziójának a minél szélesebb közönség megszólítását, miért fontos számára a társadalomkritikus fogalmazás, és ha ennyi energia befektetéssel egy üzleti vállalkozást vezetne, akkor az most hol tartana.
A 2016-17-es évadra négy bemutatót hirdettetek meg. Ez mennyire számít soknak a társulat életében?
Alapvetően mi két bemutatóra vagyunk berendezkedve, a három még ideális lehetne időbeosztás szempontjából. Igazából nekünk nem is ez a sok, a felkészülés ugyan egy nagyon intenzív, de kellemes új munka, hanem a repertoár szinten tartása fárasztó egy közösség számára. A mi repertoárunk 6-7 különböző teljes estés produkcióból áll, amiket a Müpában és Szegeden is játszunk. Az ezekre való felkészülés nagyon sok munkát ad amellett, hogy új dolgokra is készülnünk kell, ezért vannak a táncosaink nagyon megterhelve. Minden egyes produkciót, amit előveszünk, próbálunk is. Ebben az évadban ehhez társult a turnékra való felkészülés is, és mivel majdnem minden évben vannak új tagok, van egy kis betanító próba is, ami nagyon fárasztó dolog. Úgyhogy leginkább ezek őrlik fel az energiákat, nem az új bemutatók.
Évad elején két új taggal is bővült a társulat. Mennyire gyakori nálatok a tagfelvétel, mit keresel ilyenkor egy táncosban?
Minden évadban van egy kis mozgás, jövőre például három új tagunk lesz. Nagyjából lehet egyébként tudni, hány évig van nálunk egy fiatal táncos, ez általában 7-10 év. Én is szeretem, ha vérfrissítés van a társulaton belül, szeretek fiatalokkal dolgozni, figyelem a végzős osztályok növendékeit, kit lehet úgy elkapni, hogy nagyon hamar kész táncos legyen belőle. Évente tartok próbatáncot, és bár az ilyen 2-3 órás alkalmakon elég kevés benyomást tudok kapni, de azért hasznosak. Egyrészt van egy tánctechnikai felmérés, hiszen ez a minimális követelmény, és nálunk fontos, hogy valakinek klasszikus balett és modern alapjai is legyenek. Ezt természetesen egy végzős növendéknél nem lehet teljes mértékben számon kérni, hiszen nem kész táncos, de az alapokat és a készségeket azért nagyon jól lehet látni. A másik része pedig nyilvánvalóan nagyon szubjektív, hogy alkatilag, formailag illeszkedik-e ahhoz a világhoz, amit a társulat képvisel, és én személy szerint látok-e benne olyan színpadi, előadói, lelki képességet, ami vonz, ami mint alkotót inspirálhat a jövőben. Ebben természetesen néha tévedhetek, hiszen erre tényleg kevés az idő. Ez a munka során szokott kiderülni. De ezeket a kockázatokat vállalom. Volt, hogy kiderült, nem passzolunk egymáshoz. Most három új tagunk lesz, három hölgy. Nagyon izgalmas, hogy az újak milyen energiákat fognak hozni, hiszen három lány már egy olyan mértékű változás, ami megmozgatja a belső energiákat is.
A 2016-os A munka gyümölcse című produkciót a társulat két tagja koreografálta. Miért fontos számodra, hogy teret adj a fiataloknak?Úgy gondoltam, hátha van bennük ilyen energia, és azt nem kéne visszafojtani. Ha mondani akarnak valamit a világnak, vagy kipróbálnák magukat ilyesmiben, az hasznos a társulat számára. Jó, ha ők egymással is dolgoznak, és máshogy tekintenek egymásra, nem csak mint táncos kolléga, hanem egymás kreatív világát is megtapasztalják egy kicsit.
Előfordul, hogy a társulat tagjai, mivel más generációból, képzésből kerülnek ki, más impulzusok érik őket, mint téged, előállnak valamivel, amin meglepődsz?
Figyelem őket. Már jó pár éve rájöttem arra, hogy tényleg más generáció vagyunk. Nálunk nagyon családias a hangulat, 14 táncosunk van, kis stábbal dolgozunk, mégiscsak egy közösség vagyunk, Pataki András és én is befogadó, gondoskodó vezetők vagyunk. Ez a családi hangulat kibontja közöttünk az emberi, baráti szálakat is. De az alapvető vezetői, bizalmi helyzet mégiscsak más már, hiszen lassan az apjuk lehetnék.
A próbákon mennyire vagy nyitott az elképzeléseikre, ötleteikre?
Az alkotói folyamatokban nagyon sokszor számítok rájuk, de ezt darabja válogatja. Az eARTh például úgy született, hogy mindent én koreografáltam meg, ők pedig megcsinálták. Minden lépés ott született, nagyon intenzív pillanatok voltak ezek számomra. De van olyan darab, ami azt kívánja, hogy ők legyenek kreatívabbak. Most például így dolgozunk az új bemutatónkon, amelyiknek az egyik része a Don Juan, a másik pedig a A négy évszak lesz. Az utóbbit megkoreografáltam, mert az jött belőlem. A Don Juan viszont olyan típusú mozgásokat és együttmozgásokat kíván, hogy abba az ő kreativitásuk is kell. Most úgy haladunk, hogy átbeszéljük az adott szituációt, az egymással való viszonyokat és a karakterek mibenlétét, ők pedig ezek alapján kezdenek el egymással kontaktálni, és nagyon bonyolult triókat és kvartetteket kitalálni. Egy kvartettet megcsinálni amúgy is bonyolult koreográfiai matéria, abban mindenki reagál a másik koreográfiai mozdulatára. Ebben nagyon kreatívak. Volt olyan darabunk is, amit gyakorlatilag ők koreografáltak meg.
A mostani a Szegedi Kortárs Balett 29. évada, a következő lesz tehát a harmincadik. Az alakulástól, 1987-től vagy a társulat tagja, 1993 óta, lassan 25 éve pedig művészeti vezetője. Elégedett vagy azzal az úttal, amit a társulat a három évtized alatt bejárt, és ahol most tart?
Kettős a megítélésem. Az egyik oldalról nagyon örülök, mert az a fajta kontinuitás, amit képesek vagyunk megvalósítani, ritka. A társulat 30 éve magas nívón működik, ami sokszor még emelkedik is. Nyilván vannak hullámvölgyek, akár a társulat belső életében, akár a produkciók szintjén, de alapvetően nagyon megbízható szakmai színvonalon létezünk, és ez nagyon jó. Az is, hogy létezünk egyáltalán ebben a mai kulturális közegben, aminek szerintem a táncművészet még mindig nem igazán megbecsült része. Ugyanakkor az is igaz, hogy amennyiben egy vállalkozást csinálnék, ilyen energiákkal, ilyen szakmai sikerrel, akkor az a vállalkozás bővülne. Ez érdekes dolog. Akkor már nyitottam volna még egy és még egy és egy harmadik üzletet, és akkor az egyszer csak több lenne. Nagyobb hatása lenne a világra. És mi ezt ugye nem tudjuk megtenni, bármennyire is szakmai díjak özöne jött hozzánk az elmúlt 30 évben. Személyesen én is rengeteg elismerést kaptam, amik mind jól esnek, de a szerkezeti, strukturális előrelépés valahogy nem tud megtörténni. Nem tud több táncosom lenni, nem tudok nagyobb együttest felépíteni, nagyobb lélegzetvételű ügyeket létrehozni. Ha erről filozofálgatok, akkor zavarni szokott, hogy a körülmények alapvetően mindig a küzdésről szólnak egy társulat életében, soha nincs könnyedség. Ennyi idősen, ennyi szakmai múlttal a hátam mögött sem tudok a jövőre könnyedén gondolva, a jövő biztonságával létezni. Mindig ugyanazok a harcok, ugyanazokkal vagy újabb közreműködőkkel, állandó feszültség, hogy jövőre lesz-e újra támogatásunk, vagy sem, összejön-e valami. Ennek a bizonytalanságnak a jelenléte az, ami zavaró. Közben pedig ez nyilván egy strukturális bizonytalanság, alapvetően láthatjuk, hogy még mindig működünk, mégsem történik semmilyen nagy baj. Ezt összemérve a másik oldalon lévő művészeti teljesítménnyel, stabilitással és tisztességgel, utóbbi szerintem nagyon fontos szó a szakmában – nincs arányban. Nem szoktam panaszkodni, fantasztikusan jó táncosok és motivált művészek voltak és vannak nálunk, sikeresek a produkcióink. Ez azért nagyon nagy és fontos dolog, a Nemzeti Táncszínház partneri vonatkozásában is. Lehet, hogy valaki pejoratívnak tartja a sikert, én nem. Az, hogy egy kortárs balett előadás vagy egy társulat ilyen nagy közönségbázist tud mozgatni, az egyedülálló Magyarországon.
Előfordult valamilyen kritikus helyzet a 30 év alatt?
2000-ben volt a nagy struktúraváltás, amikor kikerültünk a Szegedi Nemzeti Színház berkeiből. Korábban színházi tagozatként működtünk, és akkor váltunk ki, lettünk önállóak. Ezt akkor traumaként éltük meg, de egy fantasztikusan vágyott és jó döntés volt. Csak a financiális háttérnek kellett bővülnie ahhoz, hogy ebben létezni tudjunk.
21 éves korod óta koreografálsz. A te alkotói, koreográfusi gondolkodásod mennyit változott az évtizedek alatt? Említetted, hogy fontos számodra a siker, a közönségről hogyan gondolkodtál régen és most?
Bennem soha nem volt kérdés, hogy a műveinket a közönségnek hozzuk létre, sosem volt probléma, hogy jóban legyek a közönséggel. Fiatal koromban is az volt a cél, hogy hassak rájuk. Úgy gondolok a színházra, hogy különféle hatást kell kiváltani a nézőben. És én erre törekedtem, a szakmaiság mellett ugyanolyan fontos, hogy megnyerjem a nézőket is. Vidéki társulatként, de a Müpában sem tudjuk szegmentálni a közönséget, hogy csak azok legyenek jelen, akik kifejezetten rohannak azért, hogy kortárs táncos láthassanak. A közönség nagyon széles rétegét kell megszólítani, ezt a missziót mi nagyon erősen a magunkénak gondoljuk. Szegeden generációk nőttek úgy fel, hogy ma már a gyerekeiket is hozzák az előadásokra. Megszokták, hogy a balett egy jó dolog. Ez is egy óriási eredmény. A Carmina Burana például 16 éve folyamatosan jelen van a kulturális piacon, ez persze Carl Orffnak is köszönhető, de annak is, hogy az előadásnak az a híre, hogy ezt meg kell nézni, ez jó. A mai napig játsszuk a Müpában, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon vagy a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Olyan mennyiségű közönséget vonz, ami engem is meglep, és a mai napig lenyűgöz. 300 előadás körül járunk, és idén is több ezer embert fogunk megszólítani egyetlen előadással.
És az miben változott, ahogy az alkotásról, a színházcsinálásról gondolkodsz?
Valamikor pár évvel ezelőtt volt egy áttörés magamban, amikor elengedtem valamit a stresszből, ami az alkotással jár. Akkor arra gondoltam, nekem ez a szakmám, és annyira régóta csinálom, és azt mondják, jól, hogy ki kellett mondanom, értek hozzá. Adott egyfajta nyugalmat, hogy azt is kimondtam, mindig pont annyit fogok tudni kezdeni ezzel a tudással az adott pillanatban, amennyi épp akkor kijön belőlem. Nem tudok többet adni, mint ami tartalékként éppen bennem van, nem tudom büntetni magam, ha nem vagyok adott pillanatban éppen a tehetségesebb. Így ebben is megnyugodtam, hogy amikor egy mű létrejön, éppen annyit tudtam akkor. Ez egy belső monológ, amit kivetítek, hogy ne stresszeljem magam azon, hogy ez zseniális vagy jó vagy rossz vagy bármilyen. Olyan, amilyen most én vagyok. Ez a fajta nyugalom látszólag segít abban, hogy ne kapjak 60 évesen infarktust, fel tudjam nevelni a gyerekemet. A munkamódszerem nem változott, a metódus ugyanaz, a vonzódásom a zenéhez ugyanannyira meghatározó. Azt érzem, ez a nagyon erős muzikalitás néha még zavaró is. Én egyszerűen minden zenét nagyon átérzek, értékelek, nagyon hat rám, mindig abból dolgozom. Zenére koreografálok, minden esetben meghatározza az adott mű dinamikáját, szerkezetét, dramaturgiáját.
Mitől jött el ez a megnyugvást hozó pillanat? Volt egy darab, ami nagyon átfedésbe került önmagaddal, vagy ennyire pozitívak voltak a visszajelzések?
Egyszerűen nem tudtam egy darabbal elég messzire jutni, vagy nem voltam állapotban, nem tudom. Bementem a terembe, és azt mondtam, tessék, most mi jön? Most akkor nézzük meg, mire vagyok képes. És jó lett. Jobb lett, mint máskor. Egyszer csak kiengedtem, eltűnt a görcs. Azt mondtam a balett teremben, hogy nézzük meg, mi jön az ujjaimból, mi jön a lábamból, és ez hogyan inspirálja visszafelé az agyamat. Egy kicsit visszafelé hatottam, meg akartam nézni, mi jön vissza a mozdulaton keresztül, ami hat a fejemre. Jó érzés volt.
Ma érzékelhető valami abból az irányból, ami felé Imre Zoltán 30 éve elindította a társulatot, vagy amikor átvettétek a vezetést, radikális változások voltak?
Ez már akkor is egy folytatásos út volt. Imre Zoltán nálunk 25 évvel idősebb volt, más volt a gondolkodása és a mozgásvilága, pont ezért éreztük, hogy nekünk újat kell csinálni, megújulást akartunk a mozgásrendszerben. Tulajdonképpen megmaradt az a fajta nyitottság, befogadó szellemiség, teátrális gondolkodás, amit ő képviselt. Utóbbit a látvány, a díszlet és a jelmez szempontjából én is folytattam. Ennek persze megint csak voltak állomásai, amikor letisztultabb lett, mert nem volt díszlet, mivel nem volt rá pénz. Persze ez olyan, mintha az alkotó ezt szándékoltan csinálná, aztán egy ilyen ok áll mögötte, hogy nincs pénz díszletre. Olyan is előfordult, hogy jelmezre sem volt, akkor egy pólót viseltek a táncosok. Különböző helyzetek vannak, amiket az embernek meg kell oldania, a művészet sokszor kompromisszum.
Mi inspirál, amikor hozzákezdesz egy új produkcióhoz? A téma adott, amihez zenét keresel, vagy a zene, amihez témát? Május 9-én a Gluck: Don Juan / Vivaldi: A négy évszak című előadással zárjátok az évadot, az első darabnál a téma, a másodiknál a zene tűnik egyértelműbb választásnak.
Ez ennyi darab után már változó, mind a két irány igaz. Jelen esetben volt egy olyan gondolat, hogy Glucktól legyen a Don Juan, a téma miatt akár, és akkor legyen barokk zene. Az első elképzelés az volt, hogy élő zene legyen, és ez fért volna be a zenekari árokba. A négy évszakhoz pedig visszatértem. Gyerekkori vágyam volt, hogy arra koreografáljak, aztán elvetettem, mert túl populárisnak gondoltam. De most ismét elém került, és megváltozott róla a véleményem. Amikor témát kerestem hozzá, akkor azt gondoltam, szerencsés, ha párba kerül a két darab, és legyen akkor egy extrém férfi téma mellett egy női sors. Nagyon izgalmas, hogy pont találkoztam Nagy Kriszta Tereskova írásával, amit tulajdonképpen egy balett szüzsé, és nekem írta. Egy feminista történet, egy nő sorsa, ahogy a férfitársadalomba érvényesül, előrejut a küzdelmeiben. Nagyon szép történet. És akkor ez annyira kapóra jött, hogy ez kapcsolódik A négy évszak szép ívéhez, ahogy egy serdülő állapotból eljut az elmúlásig.
Más műfajok is meg szoktál fordulni, ilyen volt az elmúlt években a Chicago vagy az Evita, vagy a Turandot című prózai előadás. Hogyan közelítesz egy musical vagy egy prózai darab felé?
Rendezőként mindig elmondom, hogy én máshogy dolgozom, mint egy rendező. Sokat dolgoztam színészekkel, operaénekesekkel, ez mind más műfaj. Más metódussal dolgoznak. Alapvetően formákban, helyzetekben gondolkodom inkább, olyan, mintha komponálnék. Megadok nekik kereteket, és az ezeken belüli létüket instruálom, azokon belül kell megtanulniuk létezni. Ez leginkább a színészeknek nem fekszik, más irányból jönnek. De ha beletalálnak, megtalálják magukat benne, akkor az nagyon jó. Azt gondolom, a komponálás részében pontos vagyok. A színészek nem szokták meg, amit a táncos és az operaénekes tud, hogy van egy nagyon objektív feladat, amit végre kell hajtani. Nagyon szűk keretek mögött mégiscsak meg kell találniuk önmagukat, át kell élniük a szerepet. A színészek nem innen indulnak, közelítenek. Pedig nem lenne baj, ha ebben is lenne gyakorlatuk, nagyon hasznos számukra. Adott egy kötött forma, és azon belül kell megtalálniuk a szabadságukat. Én magam és ahogy gondolkodom, az nyilván nem változik. Mindig valamilyen erős vízióval érkezem ezekre a munkákra, az a kérdés, hogyan tudom beléjük átültetni a vágyamat és az akaratomat. Egyébként jobban szeretek zenéset csinálni, az az igazi szerelmem. Ezért szeretek a legjobban operát rendezni. Ott a zenében meg van fogalmazva az érzelem, a ritmus, a hangerő.
Ezek mind felkérések, vagy vannak olyan szöveges darabok, amik foglalkoztatnak?
Ezek részben felkérések voltak, részben volt, amit én tűztem ki művészeti vezetőként, mert szerettem volna megcsinálni. Szeretem, ha felkérés van, mert akkor odateszik az ember elé a feladatot, és meg kell csinálni, körbe kell járni, ki kell találni. Épp elég, hogy egy balett esetében én magam keresem a témát és a zenét. Bár nem vagyok különösebben musical párti, de az Evitát például nagyon szerettem, nagyon élvezetes munka volt. Gondolkodom még ebben a műfajban is.
Készítesz alkalmazott koreográfiákat is. Ennyi önálló munka mellett, egy alkalmazott koreográfiában mi az, ami még vonzó lehet számodra?
Én nagyon szeretek teamben dolgozni, megtalálni más gondolatait valamiben, és hozzátenni a sajátomat. A kreativitásomban szerencsére már rutin is van, tudom, hogy hívjak elő bizonyos kreatív igényeket, és ezt szeretik a rendezők. Néha kifejezetten élvezem, hogy nem nekem kell kitalálni, mi legyen a keret, csak hozzá kell tennem valamit a dologhoz, amihez értek. A napokban éppen Walpurgis-éjt koreografálok Gounod Faustjába. Azért ez egy 18 perces önálló balett az adott művön belül, adott témán belül. Ebben is alkalmazkodni kell, de közben meg egy teljesen önálló dolgot kell kitalálni. Nagyon nagy szabad kezet kaptam, arra törekedtem, játékos legyen, mint maga a zene.
Idén februárban mutattátok be az Abszurdia című előadást. Abszurdia, ez a képzeletbeli ország, mennyire azonos korunk Magyarországával?
Ha erről akarnék így beszélni, akkor nyilván leírnám a gondolataimat. De azért fogalmazok táncban, mert az az én nyelvezetem. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az engem körülvevő világról beszélek, mert azt tapasztalom, abban élek, annak az ízeit és energiáit fogom színpadra tenni. Persze magunkra ismerünk, de ha ezt a darabot eljátszanánk mondjuk Oroszországban, ahol nyáron elő is fogjuk adni, vagy Amerikában, akkor ugyanúgy mindenki tudná, hogy mit jelent. Ennek az adott korokban és helyzetekben mindig van igazsága. Vannak benne nagyon konkrét részek is, például magyar néptánc, aktuális, ide vonatkozó üzenetei, de ettől függetlenül egyetemes az ügy, ahogy Alfred Schnittke zenéje is az.
Jellemző rád és nem is annyira gyakori itthon a kortárs táncban, hogy sokszor fogalmazol meg társadalomkritikát a darabjaidban.
Szeretek filozofálgatni, társadalmi ügyekkel foglalkozni. Az egész fiatalkori alkotói korszakom az egyén kontra társadalom viszonyáról szólt. Ha megnézzük a régi darabokat, valahol mind ezzel került kapcsolatba. Ez az évad is nagyon érdekes ilyen szempontból, az eARTh, a Chicago, az Abszurdia mind nagyon mai dolgok, erősen foglalkoznak aktuális ügyekkel. Szerintem ez egy jelentős feladat, hogy kortárs témákkal is foglalkozzunk. Az eARTh a környezetszennyezés problémájával, egy nagyon erős vízióval, segélykiáltással jelenik meg. A zene is mai, hiszen ez Góreczki legutolsó, 21. századi műve. A Chicago című musicalt pedig teljesen átültettem egy mai valóságshow és a tehetségkutatók világába. És az új bemutató kapcsán azt gondolom, a feminizmus ügye legalább ennyire aktuális és érdekes.
Idén a Szegedi Kortárs Balett az évad társulata a Művészetek Palotájában. Mivel jár ez a cím?
Ez a partnerség már nagyon régóta és pozitívan alakul, ott voltunk már, amikor a Müpa nyitott. Az elmúlt 3-4 évben rengeteg nagy bemutatónk volt ott többek között Kocsis Zoltánnak köszönhetően, A fából faragott királyfi, a Daphnis és Chloé, a József‑legenda, Stravinsky Orfeusza. Ezek nagy szabású és élő zenével létrejött produkciók. Ez egy nagyon jó kapcsolat, ezért is lehet, hogy mi vagyunk az első tánctársulat, akiket ezzel a címmel illettek. Ebben az évadban három jelentős aktivitásunk volt. A Góreczki-bemutató október elején, a József-legenda felújítása a Nemzeti Filharmonikusokkal és most az új bemutató. Három önálló produkció a Müpa szervezésében, amik szerencsére tovább is élnek, nem egyszeri alkalmak.
Mivel készültök a következő, harmincadik évadra?
Sok aktivitással készülünk. Szegeden is, hiszen mégiscsak Szeged a fő helyünk. A Müpában már le van foglalva november 8-a, ami Imre Zoltán születésnapja, akkorra időzítettünk egy gálaestet, emlékezve a 30 év szereplőire, produkcióira és Imre Zoltánra. Aki ugyan a 30 évből hatot jelent, de mégis mint alapító tisztelgünk előtte. És azzal is, hogy a Szegedi Balett és nem a Szegedi Kortárs Balett alapítását számítjuk kezdetnek. Bár az is lassan a huszonötödik évéhez közeledik. 2018-ban meg is ünnepeljük majd Pataki Andrással.
Az interjút készítette: Halász Glória