Az új regény, ezzel a francia új hullám egyik ikonjának tartott Marguerite Duras recsegőn archivált rádióinterjúja festi alá az előadás első strófáját. A magyar fordítás ugyan a nézőtéri széken lapul, de a beszéd zenéje, ha úgy tetszik, a beszédzene ennek ismerete nélkül, önmagában is hordozza Carlotta Ikeda előadásának velejét: az egymásba olvadó életet és elmúlást.
A hölgy Hiroshimát említi a felvételen. A megidézett szellem, Marguerite Duras munkája az 1959-ben készült Szerelmem, Hiroshima című film forgatókönyve. A mozi (és az új regény) sajátja, hogy felbontja a hagyományos mesemondó szerkezetet, és főszereplőjévé magát az elbeszélést teszi. A forma virtuóz módon kerekedik a történet fölébe, és a dimenzióváltások a bontakozó románc mellett az atombomba pusztító felhőjét is megmutatják. Nem véletlen hát, hogy Carlotta Ikeda olyan idézetet választott prológusul, amelyben Hiroshimáról és annak léleknyomorító pusztításáról szólnak. A butoh táncelőadásban hasonlóan kerül felszínre a forma, hogy láttassa a mélyet, mint a francia filmben. A mozgáskincset tekintve a végletesen lassú mozdulatok hordozzák az igazi filozófiát.
Ezek mellett Carlotta Ikeda produkciójában kevésbé élvezetes elemek is feltűnnek, amelyek olyasfajta monológ formájában kerülnek színpadra, amely nem talál (talán nem is keres) utat a nézőhöz. Carlotta Ikeda nem kívánja produkálni magát, lelke tiszta forrás, amelyből minden sallang nélkül tör elő a rettegés és a megingathatatlanság. Emberi ereje csodálnivaló, művészi ereje kopottabb. Bár érdemes megvizsgálni, hogy az általam bezárkózásnak, előadói elbizakodottságnak ítélt befelé fordulás nem a nyelvrendszer része-e, amellyel a felgyorsult és az individuumot megőrlő világ ellen tiltakozik a művész. A rendre visszatérő maszturbációs motívum és a hátulról szembefordulás ismétlődő aktusa mindenesetre nem rejt annyi tartalékot, ami sokadszori elsütésükkor is felfedezésre ingerlővé tenné őket. Az előadó korából is származó magasztosság a (szándékos) debilitással, a tartás a kiszolgáltatottsággal váltakozik, és igen nehezen eldönthető, hogy amin a cinikusabb néző kacag, azt tréfának szánta-e Carlotta Ikeda, vagy a jelenet technikai nehézségek miatt tűnik esetlennek. A művész arca maszkként torzul különböző szenvedésfintorokba, ez a letisztult japán ornamentikát kiválóan ötvözi a túláradó szenvedélyességgel, amely a butoh lényege is volna: attraktív és tiszta, mégis kifejező formát ad a formátlanul kerengő szenvedélyeknek.
A koreográfia önnön nagysága alatt roskadozik, bár filozófiailag kétségtelenül értékes: az emberélet stációi, az ezekhez kötődő szexualitás, a külső ártót kizáró belső vándorlás egyaránt megjelenik a produkcióban. Véleményem (és a tapasztaltak) szerint Carlotta Ikedát sokkal inkább csodálja a közönség múzeumi tárgyként, mint megrázóan érvényes gondolatokat tolmácsoló médiumként. Pontosabban: a gondolatok természetesen megrázóan érvényesek, a médium nem ragyog vakító fénnyel. A tisztelet még nem hoz magával katarzist. A fehérre mázolt arcú Carlotta Ikeda emellett rendkívül kifejező előadó. Más kérdés, hogy az ábrázolni kívánt rebbenékeny és lágy szépség megmutatásához már nincs meg a hamvassága. Így az erre irányuló jelenetek csak idézőjelesek lehetnek. Az elmúlásban rejlő bágyatag hangulat azonban kísérője a színpadon.
A koreográfia költői gyönyörűség, a képek között több emlékezetes is akad. A világító zöld háttér előtt a művész egy fa irányába indul, amely lassan, a mozdulatlanság illúzióját keltő lassú mozgással kiúszik a képből. Az élet is hasonló észrevétlenséggel suhan el: el sem kezdődik igazán, máris véget ér. Ha ez a megjegyzés közhely, hát az előadás gondolatai is azok, hiszen többnyire ilyenféléknek ad testet, adja saját testét Carlotta Ikeda. Messzire mutat az előbb említett fa: megidézi az Édent – amelyet eszerint nemigen érhetünk el, csak délibáb formájában lehet jelen az életünkben. És felidézheti Samuel Beckett semmibeli fáját is, amely mellett a két kivetett Godot-ra várakozik. Szép és groteszk, teremtő és pusztító így váltakoznak az előadásban. A kicsiny és tiszta játéktérbe kövek lógnak a magasból: ezek ingaként jelzik az örökkévalóságot. A szépségessé korhadt fa mellett ezek hívják a természetet a színpadra.
A könnyed és szellemes jazzre komponált tapsrend azonban utólag is elhelyez egy idézőjelet. A bohócdívaként vonuló Carlotta Ikeda nagyságát tehát éppen ő maga kérdőjelezi meg, és mosolyog nézőire. És ebben a szerepben már jóval rokonszenvesebb, mint a túlszenvedő váteszében, amely ezek szerint – torz tréfa volt csupán. Minden tükröződés kérdése, Carlotta Ikedának merev maszkja mögött így lehet ezer arca.
Szerző: Halász Glória
Fotó: Photo Lot