A Broadway nagysikerű zenés darabjaink látszólag egyszerű a receptje; magávalragadó zene, profi művészek, túlzó díszletek. Mielőtt készpénznek vennénk a fenti állításokat és legyintenénk egyet, nézzük meg a Madách Színház legújabb előadását. A Contact az éneklésen kívül mindenféle műfajt felvonultató Tony díjas produkció, mely kétség kívül megosztja majd közönségét.
Az 1999-es New York-i premiert követően a tengerentúlon futótűzként terjedt az előadás híre, aki csak számít jegyet váltott rá,. Nem elég, hogy a színházi világ Oscar-jaként is emlegetett Tony Díjat besöpörte, a gála történetében először külön kategóriát hoztak létre kifejezetten a Contact kedvéért, mivel sem a musical-ek, sem a táncos darabok közé nem fért be az itthon musical fantáziaként aposztrofált mű. Így nyerte el a trófeát a speciális színházi produkcióként 2000-ben. Ráadásul koreográfusa az a Susan Stroman, aki a Producerek rendezőjeként beírta magát a Broadway történelemkönyvébe. Stroman a premier előtt Budapesten nézett bele a próbákba, és közben sok minden kiderült a kivételes tehetségű hölgyről. Bob Fosse különleges technikáját, és zsenialitását példaértéknek tartja, munkáiba mindig belecsempészi a nagy előd mozdulatait, emellett Liza Minelli kedvenc koreográfusa és lelkes Gerswin rajongó.
Az éneklésmentes, táncos darabra meghallgatást írtak ki itthon, így feltételezzük, hogy a legjobbak kerültek be a produkcióba. A Madách Színház táncosai mellett a Magyar Nemzeti Balett és a KFKI Kamarabalett művészei közül szerencsére sokan színesítik a jazz és varieték világát felidéző Contactot. Azt gondolnánk, hogy egy amerikai musical-en csak a szemünket használjuk majd, de a rendező és koreográfusnő, John Weidman-al karöltve - mindennapi életünkből vett, általános emberi vágyaktól tűzdelt – elgondolkodtató sztorit írt a zenés, eredetileg két felvonásos musical-nek készülő műhöz. A férfi női érintkezések sokféleségét felvonultató három történet komoly feladatot ad táncosoknak és színészeknek egyaránt. Replikaként vette át a teátrum a darabot (azaz ugyanúgy láthatjuk, mint New Yorkban), de Stroman szerint itt Magyarországon szintén erős a mondanivalója; a személyes kommunikáció hiánya, a rohanó világban érzett magány és kilátástalanság számunkra is ismerős érzések.
Tehát mindegy, hogy a Nagy Almában, vagy a körúton gördül fel a függöny, biztos, hogy az első etapban – mely a Hinta címet kapta – visszarepülünk az időben, a francia festő, Fragonard azonos című képe ihlette 10 perces felvonásban a nehéz drapériák között egy úr és egy szolga keresi az úrnő kegyeit. Klasszikus balettre fogkény nézőkén lelkesen dörzsöltem tenyeremet, de a varázs szertefoszlott. Bajári Levente szolgaként is remek, akrobatikus, komoly fizikai erőnlétet követelő mozdulatai ellenére ekkor még nem derül ki, miért is ő az egyik legjobb táncosunk. Pazár Krisztinát is kiemelkedő tehetségű balerinaként tartjuk számon, ám ezúttal inkább színészi játékával ragadja magával azokat, akiktől messze távol áll a prüdéria. Az erotikus jelenetekkel, modern koreográfiába öltöztetett csábítással átitatott előadás inkább egy kedves matiné hangulatát idézi.
Szerencsére a második rész egy egészen más atmoszférájú előadást hoz. 1954-ben járunk, Queens-ben, a helyszín egy olasz étterem, az itt vacsorázó maffiózóval és kissé félszeg feleségével. A Nem mozog című történet a nők kiszolgáltatottságát elemzi, ezúttal már prózával kiegészülve. Meglepetés Ladinek Judit kirobbanó energiája, aki álmodozó, magát prímabalerinának képzelő asszonyként táncol végig fél órát, és bár tecnikailag nem mindig pontos, ám a színésznőből áradó lelkesedés mindenképp visz magával. Az már csak hab a tortán, hogy a Nemzeti Balett tagja, Apáti Bence pincérként és színészként remekel, hiszen beszélni eddig még nem hallottuk színpadon. A műfajok ezúttal szerencsésen találkoznak, a boldogtalan feleség álomképében együtt mozognak vendégek, pincérek és szakácsok Bizet, Grieg és Csajkovszkij zenéjére. A történet szomorú véget ér, de a szünet előtt még is bizakodó vagyok.
A második felvonás valós eseményeken alapul. Susan Stroman betért egyszer egy táncos helyre, ahol „mozizott”. A bár nappal billiárd szalonként, este pedig lokálként funkcionált, ide robbant be egyszer egy sárga ruhás lány, akit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A darab azonban másról is mesél, az egymásról tudomást sem vevő, kiüresedett, New York-i lakókról. Főszereplője az öngyilkosságra készülő, alsó szomszédját gyűlölő 34 év körüli Michael Wiley reklámszakember, akit Csórics Balázs kelt életre több kevesebb sikerrel. Utolsó ugrása előtt abban a bizonyos swing bárban találja magát. A helyszín adja a táncos lehetőségeket, még is hiányzik az a plusz, amitől a néző nem figyeli az óráját. Pedig a Magyar Nemzeti Balett és színház művészei beleadnak mindent, ezúttal is kiderül, hogy Bajári Levente egyben remek színész, a modern műfajban is otthonosan mozog. Ádok Zoli játéka a Kontakt című harmadik részben végre kiteljesedik, a bohókás, könnyed koreográfia mindenkinek jól áll. A bár élettel teli, a remek zenék - Benny Goodman, The Beach Boys, Robert Palmer, Dion és a The Squirrel Nut Zippers – megalapozzák a hangulatot. A sárga ruhás lány felbukkanása okozza a feszültséget, Keveházi Krisztina tökéletes hódító külsejét tekintve, de kissé bizonytalan tánca nehezen győz meg arról, hogy ő a nő, akiért minden férfi meghalna. Az álomképek között őrlődő főhős végül leszakad a kötélről és arra is fény derül ki is a valóságban láthatatlanságba burkolózó sárga ruhás démon. Csattanóval végződő profi előadásra válthatunk belépőt, de a mindent elsöprő tengerentúli, habkönnyű érzés hiányzik.
Szerző: Vass Kata
Fotó: Csibi Szilvia / MŰPA