Egyetlen, markánsabb elemmel díszített, letisztult térben játssza három tételes bemutató előadását a Duna Művészegyüttes. A szikár látvány és Lendvai Károly gyönyörű, sokszínű fényterve összefogta és megkülönböztette tételeket három meghívott, női koreográfus alkotta a társulat számára.
A játéktér magasában egy lépcsőzetesen ereszkedő, hosszú, törtfehér csipkeanyag látható. A finom, ornamentikus díszítésű szövet – felezve a felső térrészt – egyfajta tengely, lépcsőzetessége utalhat a múló időre, épülésre, fejlődésre, életszakaszokra, ha úgy nézzük, felfelé halad, ha visszájára: komótosan ereszkedik. Kocsis Enikő, Horváth Zsófia és Furik Rita, három különböző korú, koreográfusi pályáját tekintve más és más szakaszban járó koreográfus, vendégalkotó az együttesnél. Darabjaik felfogásban, „nettó autentikum-tartalomban” ugyanúgy különböznek, mint témaválasztásukban, látványviláguk eltérő – Kocsis művének Petri-Kiss Borbála, Horváthénak Nedermann Magdó, Furikénak pedig maga a koreográfus volt jelmeztervezője. Mégis, a leleményesen egymástól – az átállási időben – elválasztott művek egységesen, egységben hatnak, triptichont alkotnak. Ha tempójukban érezhetünk is olykor bizonytalanságot, az a teljes szövetre vetítetten értelmezhető, s valamiképpen még ez is az egységesség élményét adja.
Kocsis Enikő Fehérnépek című darabja (a koreográfus munkatársa: Fitos Dezső) az est nyitánya: a feltáruló nyitókép megejtő szépségű, hosszan bogarászandó, s szerencsére hosszan bogarászható. Anyaggal takart emberhalmot látni, erre a színpadon terpeszkedő, amorf forma apró moccanásaiból következtethetünk. A derengő, alig világított teret tarka fénymaszatkák pasztellporszerű mintázata pettyezi – a mágikus hangulatot felvételről bejátszott tuvai torokének fokozza. A szín közepét elfoglaló „lény”, mint egy hatalmas, zárt kelyhű virág, sosevolt, mélytengeri jószág rejlik, mocorog a finom homályban. Megnyílik aztán, s az élet nagy lányszobája lesz belőle: zsenge fehérnépek nyughatatlan hadát rejtette a bűvös bimbó.
Megannyi menyecske a színen, kik egyetlen érettebb karaktert, főkötős anyafigurát (Bonifert Katalin) dongnak, zsongnak körül. Van itt minden, ami kollektív: játék és dac, szövetkezés és kíváncsiság, pajkosság és hiszti, villogás egymás előtt és vetélkedés. A lányok az anya-alak derekára erősített, fehér vásznakkal járnak szalagos körtáncot, akit később vászonhalom alá temetnek. Hófehér mindenki, Lendvai gyönyörű fényei váltakozva emelik ki a kisebb és tágabb csoportokat, váltogatják a mutatás fókuszait. Az összetartó lánycsapat a férfi, mint olyan felbukkanásával bomlik meg. Férfit egy cseppet látunk csak többet, mint a Bernarda Alba házában: a férfi a harsány, a csalogató, az évődő fütty a színfalak mögül, a távolból. Testi valójában legény alig bukkan. A lánycsapat elfogy, mókás, villanásnyi jelenetekben szólítja el ösztöne a fehérnépet egyenként a szemünk elől, az utolsó szálig.
A tánc után leereszkedő csöndet és sötétet Enyedi Ágnes éneke töri meg: a nézőtéren ülve vetül rá a fejgép fénye, s ő énekelve megy a színpadra, a Göncöl Zenekar muzsikusaihoz csatlakozni. Enyedi alakjából, lényéből, öltözékéből süt az elegancia, a szépség: a népdalénekes városias, de jól eltaláltan nem tisztán alkalmi ruhában. Mozdulatai is talányosak: ahogy érzéki finomsággal (mint sanzonénekes egy füstös bárban) megfogja, nekitámaszkodik a cimbalomnak: emlékezetes pillanat.
Horváth Zsófia izgalmasan vibráló Göröngyös meséjében valóban mese, egy asszony élettörténetének egy-egy töredéke bontakozik ki. A koreográfus remekül játszik a beszéddel, a mozgáskórusra vokálisat simít, táncosai tehetséggel állnak helyt nehéz feladatban. „Az úgy volt… volt egyszer egy kurta farkú malac…” halljuk számos mese nyitányát. A történet tényleg göröngyös, szakadozott, beszéd, rigmusok, mondókák, szószilánkok feleselnek Horváth Zsófia művében a sokarcú, szellemes mozgásanyaggal, adogatják egymásnak a figyelem labdáját egy jó tempójú meccsen. A fiatalok közt két, érettebb ember – a kar olykor mintha az ő történetüket mesélné, máskor mintha mozgatná, cselekvésre késztetné őket. „Egyedem-begyedem…”, „Áspis, kerekes, úti füves, leveles…”, „Sósat, sósat, jó ropogósat…”: gyerekkorunk mondókái sorjáznak üdeséggel, a Göröngyös mese azonban csak olykor üde és játékos. A felnőttkor játékai, az emlékezés finom jegyei mutatkoznak benne hatásosan, súllyal.
Furik Rita (munkatársa: Richtarcik Mihály) Esküje egyes jegyeiben a legdrámaibb és – nem csak látvány-, de mozgásvilágában is – leginkább az autentikumhoz közelítő, kötődő. Nyitóképében pompás, a koraőszi levelek színeit hordozó viseletekben színre lépő nők, és férfiak kalappal, csizmával, feketében. Rideg, horizontális fényekben – sietnek. Sietnek, mint a városi ember a metróperonon, a körúton. Ilyen ruhákban nem szokás sietni, színpadon sem. Furik nyitóképe zavarba ejt, meglep, erős és emlékezetes. A játék során élőben játszik a Göncöl, a táncosok közt járva, meg-megtorpanva pedig Enyedi Ágnes énekel. A sietős falanszter bálba rendeződik: az állandó, intenzív helyváltoztatás miatt valóságos tömegnek érzékeljük a táncosokat. Gyorsan egyértelmű lesz: az élet bálján vagyunk. A táncalkalmon, annak keretében, anyagában kisebb-nagyobb emberi drámák rajzolódnak ki. A keresés, elkötődés, kiszakadás, a tömegben lét, megfelelés finom, jelzésszerű motívumai, öltései a hagyomány bársonyalapján. Az összetartozás előszobájában járunk. Az Eskü az est azon darabja, melyben a Duna táncosai közismert virtuozitásukat is teljes pompájában megmutathatják. Furik Rita darabját azonban érzékenyen szövik át az emberi lét kérdései, kételyei. A dinamikus játék a rideg sietés képébe torkollik vissza. A fel-le rohanók tömege közé, a padlóra fénysáv vetül. Egy női alak lépdel azon, lassan, mint egy butó-táncos. Körülötte elmosódó alakok, bele-beletakarva látványába, de csak még inkább kiemelve azt.
Szerző: Halász Tamás
Fotók: Dusa Gábor
Képek az előadásból>>
Halász Tamás: Életállomások
- Részletek