Harmadszorra jár nálunk: Saburo Teshigawara és folyamatosan alakuló társulata – voltaképp, szinte: alapítója álneve – a Karas először 1991-ben tette tiszteletét Budapesten. „A japán tánckultúra új üstököse, a nyugati technikák bátor ötvöse!” – hirdette róla a Tánc ’91 Fesztivál ingatagul költői szalagcíme a Petőfi Csarnok izgalmas, hőskori fesztiválján. Az 1953-ban született Teshigawara ekkor már harmincas évei végén járt, így – könnyű fejszámolással rájöhetünk – már ekkor sem volt kifejezetten a megszokott üstökösi korban: kortárs táncosi pályája fontos előzmények után, viszonylag későn indult el.
1991-es előadása, a DAH-DAH-SKO-DAH-DAH című hétszereplős produkció külön érdekessége volt, hogy abban – Shun Ito zongoraművész mellett – a kiváló magyar zenész, Dresch Mihály is közreműködött. Teshigawara második eljövetelére közel másfél évtizedig kellett várnunk: 2004-ben Bones in Pages című háromszereplős művével lépett fel a Trafóban. Az Edgar Alan Poe ihlette mű monumentális, nyitott könyvekből rakott falaira, a színpadot beborító cipőtengerre, s a mívesen faragott karosszék támláján üldögélő, hatalmas hollóra emlékezhetünk sokan. Akárcsak az ekkor már az ötven túllépett táncos-koreográfus táncának kivételes dinamikájára, a művet belengő avantgard-retró hangulatra, mely legalább egy évtizeddel korábbra reptette vissza nézőjét, aki azért ezt cseppet sem bánhatta, sőt.
Nem váratlan hát, hogy Teshigawara mostani vendégjátéka, az Obsession (Megszállott) című, 2009-es alkotás is ezt az izgalmas, mégis, különösképp ódon hangulatot árasztotta magából. A mai Teshigawara maga a biológiai csoda: az ember egészen egyszerűen nem hiszi el, hogy a kopasz, alacsony, mokány figura, akinek villámsebes mozdulatait, fáradhatatlan játékát figyeli, hatvankét éves. Az idők folyamán változó neveken (például a kifejező: Az életkor ereje, 2009-ben) jelentkező budapesti butoh-fesztiválok számos fellépőjét figyelve is jól tudjuk, Japánban, a japán táncban már maga a múló idő fogalma is önmagában mágia, megfejthetetlen rejtély. A pompás karban, évtizedek óta erejük teljében lévő és maradó japán táncosok mégis újra meg újra elkápráztatják a hazai nézőt.
A világhírű spanyol rendező, Luis Buñuel némafilmes klasszikusa, Az andalúziai kutya (Un Chien Andalou, 1929) ihletésében fogant produkció nem szándékozik visszhangozni a szürrealista mozi nevezetes kulcsjeleneteit, melyek közül számosat azok is ismernek innen-onnan, képi idézetekből, akik soha életükben nem hallották még a film hírét. A borotvával elmetszett szemgolyó, a bicikliző férfi-szobalány, a tenyér hasadékából elősereglő hangyák, a zongorákban heverő, oszló lótetemek, a tapétán pihenő halálfejes lepke és a többi, ma is felkavaró, bizarrságában röhögtető (mert annak szánt) látványelemet nyomokban is hiába keressük Teshigawara puritán színpadán. A mozgókép atmoszféráját, a szereplők közti különös, hűvös, mégis eltéphetetlen vonzalmat akár meg is lelhetjük, de őszintén, „ha nem lenne odaírva”…
Az Obsessions a szerző és ugyancsak pompázatosan dolgozó, negyvenes éveiben járó partnere, Rihoko Sato jelenlététől lesz izgalmassá, kettejük táncának tüze és a játéktérben végbemenő, apró csodák adják erejét. A nyugati iskolázottságú Sato, aki közel két évtizede a Karas táncosa, finom, érett eleganciát vegyít a kiszámíthatalanság veszélyesen vonzó lobogásával, koncentrációt és kifinomultságot az önkívülettel. Különösen karmunkája pompás: halvány, zöldes dresszbe bújtatott, vékony, fiús alakja, illetve – a koreográfuséhoz hasonlóan – rezdületlen, maszkszerű arca rabul ejti a tekintetet. Különös mimikus szenvtelenség az, amivel Teshigawara kontrasztot képez alkotásában annak „cselekményével”. A két táncos nagyjából egyetlen, maszkszerű arccal játssza végig az előadást. Tekintetüket kár keresni, vonásaik pedig egyáltalán nem játszanak: a férfi csillogóan kopasz koponyája, a nő maszatosan összekent, matt-őszes haja stílusosan „tetézi” a kikapcsolt mimikát.
Teshigawara alkotásának terében nyolc szék és egy asztal található mindösszesen. Ami a játékteret meghatározza és berendezi, az a remekül használt fénytechnika, mely baljós-szellemes árnyakat fest a falakra, intim tereket varázsol a színre, tágít és szűkít, a végtelenbe vet, vagy közel hoz. A székek aljába szerelt égők apró kis színpadokká varázsolják a bútorok lábai közti tereket. A mélybe engedett, a játék végén meglengetett, csupasz villanykörték játékos óriásokká teszik a táncosokat. Egy megkapó képen az asztal alatt, a hátán, tárt combokkal fekvő Sato hatalmas árnyékának öléből születik meg férfipartnere.
A morajló-gomolygó hanganyagból kétszer „lép elő” a belga zeneszerző, Eugene Ysaÿe 1922-ben született szóló-hegedűszonátájának egy-egy tétele. Teshigawara már jellegzetes, fekete színi öltözetével, fizimiskájával is Az andalúziai kutya születése időszakában bemutatott, más legendás mozgóképek alakjait idézi olykor: Wiene Dr. Caligarijának, vagy Murnau Nosferatujának baljós, hosszú árnyékait, az 1920-as évekből.
Az Obsessions fény-árnyék játékai, klasszikus és premodern zenével elegy zörej-hangzása, atmoszférája, ötletei és megoldásai a közelmúltba visznek, emlékeket ébresztenek úgy, hogy mégis újat adnak. E jegyek nehezen hasonlíthatók, legfeljebb önmagukhoz. A japán mester némelyes pátoszt sem nélkülöző, különös vonzalmat megörökítő alkotása nem kövület, eredetisége miatt egy pillanatig sem nevezhető annak. A(z) (el)múltat idézi: magas művészi-előadói színvonalon, tanulságosan, olykor lebilincselőn. A szobrász- és balettnövendékként induló, együttesét harmincegy éve vezető Teshigawara és partnere játéka nem révedezik, hanem csak el-elpillant a tegnapba, melynek biztos talapzatán áll. Rezzenéstelenül, hatvankét évesen is.
Szerző: Halász Tamás
Fotó: Emmanuel Valette