Nézőpontokat váltogató, grandiózus „tájleírást” olvashatunk a TranzDanz legújabb előadásának ismertetőjében. Kovács Gerzson Péter, a társulat koreográfusa mestere az izgalmas, talányos, messzi végpontokat sokrétű intellektussal összekötő szövegeknek. Ami megkülönbözteti őt olyan alkotók sorától, akik szintén jól forgatott tollal keltik fel érdeklődésünket színpadi művük felé, az az, hogy ő a felvezetésben megfogalmazottakat nem csupán megmutatja és beváltja, de bőven túl, tovább is visz, lök, hív, csalogat, ránt…

A Menetfény – legjobb emlékeim szerint – a TranzDanz első, teljesen körbeülhető, körbeülendő produkciója. Terébe – a MOM Kulturális Központ színháztermébe – lépve már érkeztében is megilletődik az ember. A Bauhaus jegyeit viselő, 1951-ben felavatott (s ennek dacára: pompás elemekben gazdag) épület és terem lefedett nézőterén a megszokott széksorok sehol, a „hagyományos” színpad eltakarva. A sötétbarna parketta közepén négyzetes hófehér táncszőnyeg, körötte keskeny járás, majd a mobil nézőtér pár sor széke következik (látványterv: Kovács Gerzson Péter).

Az előadás nyitányában, a fehér síkon egyszerre áll előttünk valahány táncos. A társulat előadásaira nem jellemző térben (de a nem jellemző terek sokszor önmagukban is jellemzik a TranzDanz produkcióit): Bora Gábor, Gál-Horváth Bernadett, Gera Anita, Tókos Attila és Vida Gábor.

Az ötök öltözékét azonban már nevezhetjük jellegzetesnek. A mindenkori napjaink által gyakran megérintett, arra fanyarul, lényeglátón, kaján fantáziával reflektáló koreográfus szettjében most is ott a jelen perc divatja. Citromsárga és ultramarinkék edzőcipők, fekete-fehér ingek és pólók és meghatározhatatlan, térdig érő, vállról omló, trendi, pikkelyes, flitteres, rojtos, a színpadon kivált komikusnak ható darabok a táncosokon. Korunk hőseit látjuk, a TranzDanz számos, korábbi darabjának alakjait, készen a létbevetettségre. Figurájukra vetül az elmúlt évek számos produkciójának emléke, árnyképe: a Bankett, a Tranzit, a RE-DNS izgágái, smukkos tombolói, percemberek, a divat tajtékán önmeghatározással próbálkozó korszerűek, az egy cipő, egy felső, egy termék segítségével személyiséget kifejezni próbálók, ön-összegzők szomorkás panoptikuma. Ide kívánkozik, több mint illusztratív jelleggel egy 2008-as TanzDanz produkció címe és persze emléke: Örök élet termékek. Kovács Gerzson Péter színpadának korszerű hősein soha nem gúnyolódik: külcsínükkel – azt némiképp karikírozva – a pillanatnyi jelent, annak alakjait definiálja, hogy aztán kalandba vigye őket. Más kérdés, hogy a néző, elnézvén a szellemesen tálalt, remek táncosok adta, percemberi figurákat, persze: röhög.

„De váltsunk perspektívát »a mindennapi élet és a sors/lét tartományai között«, tekintsünk e mintákra végtelen közelről és távolból, lépjünk ki a történeti időből, hogy megláthassuk az egzisztenciális pillanatot, és vissza, hogy érzékeljük az örök áradást, az »épp most« cseppfolyósságát, a hömpölygő, gomolygó, sodró létet.” – olvassuk a színlapon. A perspektívaváltás maga a darabalkotási gesztus. Korunk jellegzetes, kissé (akár a szó legszorosabb értelmében) túlfestett alakjait beszippantja a kozmikus centrifuga. Az alkotás kiváló zenéje (melyet Wondawulf jegyez) az – erős leegyszerűsítéssel – modern és archaikus hangzást váltogatja. Hasonlatosan a koreográfus megtervezte mozgásanyaghoz, melyben a kortárs és az archaikus követi egymást strukturált rendben, mosódik össze, vagy éppen feszül egymásnak.

A térbe írt fények alapjaiban meghatározzák a cselekményt. A játékteret érő telifény, vagy az annak központját világító négyzet, a fehér térséget bekeretező, vetített perem, a kozmikus, a csillagos eget idéző, a finom füstbe látványos pászmákat rajzoló fénysátor hatásos és izgalmasan kifejező, mozgással, hangzással egyenrangú elemek.

A Menetfény örvénylése a játék elején még alig érezhető. A Kovács Gerzson Péter koreográfiáiban évtizedek óta mesterjegyként megfigyelhető, darabos, katatón mozdulatok: a könyökben megtört, kaszáló karok, a rogyasztott térd, a lendülettel kiegyenesedő, majd összeeső testek látványát ismerősként figyeljük. A táncosok közbeszúrt, instruáló mozdulatai mintha a magasban ügyködő láthatatlan fénytechnikai személyzetnek, vagy akár magának a Gondviselésnek szólnának. Talányos gesztusokat látunk, szabad az asszociáció. Az örvény a játék közepe táján kezd kialakulni, akkor ránt magával. Az ismétlődő körök, szakaszok, a mozgalmas struktúrát kiadó szekvenciák cserepeiből építkező, szenvedélyes játék hirtelen kifényesedik, üzenete, ereje áradni kezd a négy, nézői oldal felé. Egészen konkrét és megrendítő az, amikor a mind magasabb fordulatszámra kapcsoló táncosok mozdulatai keltette „menetszél” szó szerint megcsapja a széksorokban ülő néző arcát. Az öt játékos nem azonos intenzitással játssza Kovács Gerzson Péter munkáját: a múló idő során lassan kikristályosodó, pár, lendületes vonallal felvázolt, töredékes jellemrajzokat kapunk. Előttünk sorakoznak a magakelletés, az agresszió, az önfeledtség, a lelazultság képei – mintha egy szórakozóhely vendégeit figyelnénk. A Menetfényben a koreográfus különböző „távlatú” társakkal dolgozik: Gál-Horváth Bernadett és Vida Gábor először szerepelnek előadásában. Gera Anita és Tókos Attila a – TranzDanz történeti távlatait tekintve – szinte csak a közelmúltban lett darabjainak szinte védjegyévé. Bora Gábor pedig a társulat – kora ellenére – veterán alakja. Mindez nem befolyásolja különösebben, mennyire állnak helyt Kovács Gerzson Péter új produkciójában. Szerepük és karakterük szerint más és más módon, de remekül.

Az izgalmasan felépített erővonalak és formák: a négyzetbe írt kör, az átlók és tengelyek, a szimmetria és instabilitást sugárzó asszimetria mentén építkező, puritán produkcióban a nyugtalanító pillanat és a „tömeg” számára gyakran teljességgel láthatatlannak maradó állandóság hatalmas folyama ütközik össze. A bevezetőben így ír az alkotó: „a vulkán oldalán leáramló, minden útjába kerülőt magába olvasztó, száguldó hamuár távolról egy látszólag mozdulatlan, puha felhő, hívogató, barátságos cumulus”. A váltogatott perspektívával kitapasztalható természetű, hatalmas folyam maga az idő, a folyamatos jelenből épülő múlt, mely a lassan előre nyomuló lávához hasonlatosan kebelezi be magába a pillanatot. A leggyorsabb mozdulat kezdete is, annak befejezése pillanatában már a múlt birodalmához tartozik. Az új, a friss néhány pillanat múlva már elavult és meghaladott. A Menetfény a szinte ábrázolhatatlant igyekszik megragadni. Sikert természetesen nem mozgásanyagával arat, hiszen az idő múlása önmagában eltáncolhatatlan. A tánc, a maga illékonyságában ábrázolja és elszenvedi azt.

Az izgatott, izgága „korszerű” és az éteri, emelkedett „örök”kontrasztjából építkező előadásban a keresgélő embert látjuk: a választott magányában láthatatlan könyvet olvasók alakját, az archaikus körtáncban egyesülő és boldogságot találó közösséget (pazar élc a pillanatra felcsendülő Zorba-szirtaki, mintegy viszonyításként), a szétrebbenő, vetélkedő, kényszeredetten felszabadulni vágyó megszállottakat. A kakaskodást, a csúcsra járó hormonok mozgatta kötözködőket, a pillarebegtető magakelletést, a tehetetlen agressziót, toporzékoló dühöt. Mindennek kontrasztjaként az éterit, a játékosat, a felszabadultságot, elmélyülést. A Menetfény mindezt a sokrétű humánetológiai leletanyagot, éles szemű megfigyelést egyesíti elgondolkodtató és egyes pontjain szinte hipnotikus struktúrává.

Szerző: Halász Tamás
Fotó: Lékó Tamás