A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Öt év alatt negyedszer látható Budapesten – a Trafóban – Jérôme Belnek, a francia kortárs tánc konceptualista forradalmárának előadása. Bel – aki huszonnyolc éve éppen Magyarországon debütált koreográfusként (e darabjának már nyoma sincs önéletrajzaiban) – alkotói világa összetéveszthetetlen és hasonlíthatatlan, utánozható, de utánozhatatlan.

Az 1964-es születésű Bel, mint azt oly gyakran és az elsők közt megállapítják darabjait elemezve, az előadóművészet legalapvetőbb toposzait bolygatja meg. Gyakorta és igen szellemes mozdulatokkal egymásba nyitja a való életet és a színpadot (pontosabban: kitárja előbbit az utóbbi előtt), összeolvasztja a játékos civil személyét az általa megformált karakterrel, elbontja a profi és amatőr közti „szent”, megcsontosodott határokat. Zavarba ejt és lecsupaszít, a hétköznapiságból épít ünnepet, emel katedrálist szemünk láttára, a puszta táncpadlón - belőlünk. A legutóbb, Budapesten játszott műveihez (Pichet Klunchun és én, Sérült színház, The Show Must Go On) képest nagy újítás, hogy Gala című előadásában magyar szereplőkkel dolgozott, azaz dolgoztak az azt színpadra állító asszisztensei. A – ha jól számoltam – nyolc ország intézményeinek-szervezeteinek koprodukciójában, 2015-ben létrejött előadás világszerte városról városra vándorol, szereplőit helyi castingokon válogatják ki (a fellelhető képek alapján meglehetősen kötött az egyes szereplők karaktere, küllemüket tekintve legalábbis).

gala bel csanyikrisztina


A műben mindig bátor civilek, bizonyos fokig tapasztalt műkedvelők és professzionális táncosok szerepelnek együtt. Hogy egy-egy adott Gala szereplőgárdájából ki, melyik csoportba tartozik, azt – a budapesti előadásból kiindulva – olykor nagyon nem egyszerű kibogozni. Ez pedig az egyik csoda, mutatvány, ami a produkcióban felmerül. 2013-ban láthatta a hazai közönség a Sérült színház (Disabled Theatre) című Bel-darabot, melyet a koreográfus a svájci Hora Színház tizenegy, fogyatékkal élő színészével hozott létre, majd, egy évvel később a The Show Must Go On első érzetre civilekből toborzott társulata rabolta el a szívünket. Öt évvel ezelőtt Bel a thaiföldi táncossal, Pichet Klunchunnal találkozott szóban és mozdulatokban egy rendkívüli előadáson. Alkotásainak ugyancsak fontos varázs-elemét adja az egyszeri és megismételhetetlen érzete, ami nyilvánvalóan téves, de elhessegethetetlen. Érdekes, hogy az igencsak rokon értelmű Gala és The Show Must Go On keletkezése közt közel másfél évtized telt el…
Roppant módon lebutítva: egy színpadi produkció nagyjából arról szól, hogy valaki, vagy valakik egy játéktérbe lépnek, előadnak valamit, amit – ideális esetben – arra kíváncsi érdeklődők, úgynevezett nézők követnek figyelemmel. A játékos lehet bárki, akinek mondanivalója-mutatnivalója van, néző pedig az, akit mindez érdekel. Hogy például játéktér/színház mi minden lehet, arról a Gala első percei szólnak szellemesen (hogy táncos-színész ki, arról pedig az egész további előadás). Fotósorozatot látunk nyitányként, hatalmas méretben kivetítve, különféle színpadokról. Köztük számos közismert, ismerős, ismerni vélt és soha nem látott akad. A több mint négyszáz éves vicenzai Teatro Olimpico csodálatos, utcaszerűen beépített, optikai csalással operáló színpada, ormótlan, szocreál „pompájú” hodályok, hangulatos kis pipere-teátrumok, egy – ha a fölébe festett, kopott címerből jól sejtem – szíriai, rommá ágyúzott városban lapuló, ügyetlen kis szabadtéri pódium, tenger fölé benyúló, elképesztően látványos környezetbe ékelt show-színpad. És az igazi ad-hoc játszóhelyek: farönk-nézőtérrel övezett erdei színpadocska, művházi odú, amire nagyjából négy, mozdulatlan ember, ha felfér, és egy füves kis liget, a gyepen félkörbe állított néhány műanyag székkel. Színpad? Igen. Ha csak néhány órára, ha csak öt embernek, tíznek, akkor is.
Hitvallás ez a fotósorozat: Bel előadói olyanok, mint e szett képei, melyek annyifélék, mint maga az ember. Az pedig egyértelmű, hogy a játéktér komolysága, a benne zajló előadás jelentősége és minősége egyáltalán nem függ össze a köré halmozott aranyozott stukkók, csillogó márvány és nehéz bársony mennyiségével. Sőt. Ami engem illet, az egyik kopár pódiumon árválkodó, csámpás kis szék látványa mélyebben megérintett, mint szinte bármi a „komoly játékterek” képei közül. Az analógia finom és világos.
Az intimitással meghitten mély kapcsolatot ápoló francia koreográfus e darabja (is) a nézés, befogadás egészen ősi rétegeibe kalauzol el. Az útiterv egyszerű, mint a pofon. „Hogy lehet az, hogy ez még senkinek sem jutott eszébe?” – kérdezte tőlem mellettem ülő, kedves barátom. Ez a kérdő mondat visszhangzik a fejemben sokadszorra is, a választ nem tudom.
Bel osztálykirándulások tábortűz melletti Ki mit tud?-jainak, beöltözős farsangoknak szívszorító emlékeit varázsolja elő. A(z) (élet)kort, amikor még nem akartunk „viselkedni”, nem száradtak ránk társadalmi szerepeink. Irigykedve bámuljuk a darab fesztelen, bátor játékosait és az emberben ott kering az óhajtás: bárcsak olyan, életre szóló, mindent megváltoztató élmény lenne számukra e közös kaland, mint azt elragadtatottan feltételezzük.
A hetvenes, fiúsan rövid hajú hölgy, a kosárlabdázó termetű travi, a harcsabajszú, örökifjú, galambősz úr, a lefegyverzően kedves mosolyú szőke lány tütüben, a Down-szindómás csodalány, a vagány kerekesszékes nő, a cigánytánccal a nézőteret felrobbantó asszony, a figurát laklira vevő, laikusan erdeti táncköltő, a szívrabló pillantással dolgozó vagány hipszter, az afrofrizurás energiabomba és a gimnasztika-virtuóz lány, a géppuskalábú kisfiú és a törékeny kicsi lányka és a két, szélesebb körben ismert hivatásos táncos: Dányi Viktória és Cserepes Gyula – randomnak látszó, tökéletes közösség.

gala bel monusmarton


Jérôme Bel asszisztensei belőlük formáltak egyszeri és megismételhetetlen társulatot három estére a Trafó színpadára, egy olyan nagyszabású produkció erejéig, aminek végigtáncolása, szerény érzésem szerint a legkeményebb profiknak is dicsőségére válik.
A Gala nálunk bátrabbakból megalkotott tükör, melybe boldogság belenézni. Az egymást követő „menüpontok” mentén zajló megmutatkozás a legkülönbözőbb érzéseket válthatja ki a szemlélőből, de ami egyként összeköt, betakar mindent, az az azonosulás, a lankadatlan figyelem. Nincs történet, azt ki-ki magának rakosgatja össze, ha kedve tartja. Nincs bemutatkozás – milyen fantasztikus volt a Sérült színház játékosaié – a látvány van, a mozdulat, a villanó tekintet, az emberi közösség képe, amiből felépíthetjük képzetünket az elénk lépőket illetően.
„Balett”, „Michael Jackson”, „Meghajlás”, „Szóló”, „Társulat, társulat”, „Improvizáció csendben, mindenki 3 perc” – e feliratokat olvashatjuk az est tagozásaként egy spirálkötésű jókora falinaptár lapjain, melyet a szín bal sarkára állítottak, s oldalait a fellépők maguk forgatják. A másod-felhasználású naptár (mikor lapozzák, megpillanthatók a lapok eredeti ábrái, absztrakt festmények: a lapok versóira írta fel valaki fekete filctollal a tételcímeket) az egyetlen díszletelem, már amennyiben...
Szólók és össztáncok sorakoznak, az ember jobban izgul, mint valami tánc-szupersztárokkal ékes világklasszis együttes előadásán. Az ilyen-olyan Got Talentek és Idolok korában Bel esztrádja a székbe szögez. Kicsit olyan az élmény, mint amikor az ember valami banális élethelyzetben (áramszünet, elfogyott a cukor etc.) áttéved látásból régóta ismert szomszédjához, és egyszerre kiderül, hogy az illető lenyűgöző. Befordult, morcos, hisztis, figyelmetlen világunkban páratlan tanítást kapunk Jérôme Beltől és tizenöt hősétől: szolidaritás, összehangoltság, alázat, figyelem, összetartozás gyönyörű tanmeséje a Gala. Hősei az egyes jelenetekben újra és újra szerepet cserélnek. Tanítvány lesz a mester, segítő a segítségre szoruló, korlátlan képességű a korlátozottsággal élő, erős a gyenge: mindenki megmutatkozik úgy és abban a helyzetben és szerepben, amelyben ő a legjobb, amit csak ő tud tökéletesen, amiben senki mással nem felcserélhető, ami az övé, de megosztja azt. Szinte a szemünk előtt szabadulnak fel a rejtett képességek (holott sejthető és tudható, hogy a csapat roppant kemény próbák során érlelte a darabot), de a spontaneitás élménye tapintható, megőriztetett, mint egy törékeny, ősrégi szirom a borostyánba zárva.
Pofonegyszerű struktúrát épít elénk Jérôme Bel, melynek percről percre érezzük meg újabb és újabb, olykor szinte szédítő mélységeit: tudálékos mellébeszéléstől, bonyolult szimbólumoktól mentesen, közérthetően, karneváli vidámságban tanulunk magunkról, egymásról, egyenlőségről, demokráciáról, szabadságról úgy, hogy közben folyamatosan fülig ér a szánk. Az okosodás boldogsága ez, melyen úgy csillog a jókedv, mint a szédítően flitteres jelmezek a honi flaszter hősein, a Trafó színpadán. A játék végén felcsendül Liza Minnelli New York, New Yorkja, a refrénben saját hangján szól a színpadon a kórus: „Budapest, Budapest”. A csapat élén Tina Colada, az atletikus termetű, nőimitátorként hétpróbás profi előadó, aki a fináléban eldobja melltömését és hosszú, démoni parókáját – a színpad robban, a közönség állva ünnepel. Kísérjen el minket, maradjon velünk ez az este, mondjuk egy szottyos hétfő reggel is, valami zsúfolt pótlóbuszon…
Kedves Bakó Lea, Bartók Jolu, Cserepes Gyula, Dányi Viktória, Farkas Ádám, Janzsó Cecília, Kankovszky Cili, Ládi-Erlauer Aldó, Nagy Zomilla, Németh Kálmán, Novák Evelin, Setzka Dávid, Tina Colada, Varga Gyöngyi, Vitárius Orsolya: hála és köszönet.

 

Szerző: Halász Tamás

Fotók: Csányi Krisztina, Mónus Márton