Wim Vandekeybus társulatának In Spite of Wishing and Wanting című péntek esti produkciója komoly kihívást jelentett mind a táncművészek, mind a befogadók számára. A több, mint két órás produkció tobzódott virtuóz mozdulatokban és kreatív koreográfusi megoldásokban, de a darab dramaturgiájának spontanaitása, az alapkoncepció szerint logikus, de mégis nehezen befogadható váltások, abszurd jelenetek és végletes fokozások komoly kitartást kívántak meg a befogadótól. Ennek ellenére nem ment haza üres kézzel, akik végig bírta követni a produkciót.

Üvegcsörömpölés, dobogás, láncrázás hangjai kísérik a nézők érkezését. A színpad homályos sarkaiban furcsa élőlények rugdossák a lábuk elé kerülő tárgyakat. Nem vesznek tudomást rólunk vagy egymásról, zaklatott lelkiállapotuk mégis érezhetően átragad a nézőtérre. A fokozatosan kibontakozó produkcióban a dobogó-prüszkölő lények vadlovak módjára özönlik el a színpadot, rajzásuk közben zabolátlan energiákat sűrítenek vagy szórnak szét a tér különböző pontjain. Egy porondmester félig közömbös, félig cinikus pálcasuhogtatással terelgeti a jószágokat: mintha egy rakás tudatalatti ösztönkitörés között próbálna a tudatos gondolat rendet tenni, hogy kapcsolatot teremthessen a külvilággal.

A számos értelmezés közül, melyek potenciálisan kulcsot adhatnak a darab befogadásához, és melyek közül minden bizonnyal egyik sem fedheti le a teljes produkciót, a tudattalan és a tudatos gondolati rétegek összefeszülése kínálja a legtöbb kapaszkodót. A tudatos réteget képviselő szereplő - aki hol porondmesterként, hol mesélőként, hol trónoló autoritásként tűnik fel - unott cinizmussal kíséri figyelemmel a tudatalatti szegmens lényeinek tajtékzó megnyilvánulásait. Ez a hierarchiai különbség az egész darab során megmarad, és számos alkalommal bizonyul a cselekmény (vagy a jelenetek spontán létrejöttét kiváltó asszociáció) szervező erejének.

Mivel mindkét fél ugyanannak az agynak a lakója, sem elszakadni nem tudnak egymástól, sem leuralni egymást. Önreflexióra való képessége felruházza a tudat képviselőjét bizonyos lehetőségekkel, melyeket kihasználva elnyeri a tudatalatti lényeinek csodálatát. Mesét mond nekik, melyben mindenkit valamilyen különleges lényként (feketepárducként, óriásként, majomként) nevez meg, majd következő gesztusában minden teremtményét kisajátítja magának.

A tudatos és tudatalatti viszonyának hullámzása az egész darab szerkezetét meghatározza: ahol a tudatos teremt, ott a tudatalatti reagál. Ahol a tudatos cinikus, ott a tudatalatti retteg. Ahol a tudatos unott, ott a tudatalatti extatikus. El nem kiáltott ijedelmek, ki nem engedett energiák, fel nem szabadított nevetések özönlik el a színpadot zabolátlan összevisszaságban, rendszertelen asszociációs láncolatra fűzve. Inkább nyomasztó, mint felszabadító utazás ez, amely távolról sem hasonlít az álmok klisés, szentimentális ábrázolásmódjához. Fortyogó, bugyborékoló koreográfiában törnek utat maguknak az indulatok: a mozdulatok hatalmas energiamezőket mozgatnak meg, de megmaradnak gömbölyűnek és áramlónak, sosem lesznek élesek, töredezők vagy koppanóan kemények. A táncművészek egyaránt otthonosan mozognak a talaj felett húzódó két méter vastag levegőréteg bármely pontján, nem húzza lefele őket a gravitáció, de nem is idegenkednek a talajtól. A koreográfia demokratikusan betölti a teret, nem hagy kihasználatlan felületet sem a talajon, sem a levegőben.

Számtalan spanyol és angol nyelvű monológ hangzik el a darabban, de kettő - mintegy átívelve a létrehozott kaotikus rendszert - feszültséget teremt az előadás kezdete és vége között. Az első a tudatos szereplő teremtő meséje, melyben elnevezi és tulajdonságokkal ruházza fel a többi szereplőt. A másodikat az egyik tudattalanhoz tartozó lény meséli el, mégpedig a halálról. A konfliktus okozója, hogy a tudat plágiummal vádolja a tudattalant, mondván, hogy ezek az ő szavai, tőle lopta el a másik. Bonyolult, és meglehetősen meddő szerzői vitába keverednek, miközben a társulat többi tagja lelkesen pofozza az éppen beszélni próbáló felet. Tanulságot - ha van egyáltalán - valahol a szavak eredete és a pusztulásból újjászerveződő jelentésrétegek környékén kereshetünk, ha kísérletünk közben nem zavarnak össze a darab szereplői, akik lelkesen rombolják a saját maguk által épp az imént felépített színpadi helyzeteket (“Hé, te ne szólj bele, te halott vagy, oké?!”).

A halálfélelem, a megmagyarázhatatlan rettegés és a belőle születő eksztatikus és indokolatlan lelkesedés köti össze a két mesét, és a köztük sorakozó abszurd jelenetsorozatot, melyben főszerepet játszik az érzékszervek kiélesedése vagy túlműködése. Noha igencsak nagyítóval kell keresni a logikát a dramaturgiában, a virtuóz mozgásanyag ellenére is inkább ad értelmezési alapot a darab irodalmi, mint táncművészeti vonulata. Míg az előbbi jól körülhatárolt és megnevezett forrásokból, többnyire megérthető monológokkal dolgozik, az utóbbi annyira széles skáláját sorakoztatja fel az eszközöknek, motívumoknak, ruháknak, kombinációknak és mozgásformáknak, hogy két óra elteltével igencsak nehéz valamiféle egységet megragadni benne. Talán könnyebb azoknak a nézőknek, akik tudnak spanyolul.

Szerző: Dohy Anna
Fotó: trafo.hu