2016. októberében, a Trafó – Kortárs Művészetek Házában mutatkozott be Magyarországon Tao Ye táncegyüttese, a TAO Dance Theater, az egyik legismertebb kínai modern táncegyüttes. Két és fél évvel később, a Nemzeti Táncszínház újonnan megnyílt épületének nagytermében láthatta a magyar közönség a 2008-ban alakult társulatot viszont.

Tao Ye Numerical Series (azaz: számsorozatok) ciklusának darabjai címként csak egy-egy (az azokat előadók létszámára utaló) számot viselnek, a Trafóban a 6 és a 7 volt látható, a Nemzeti Táncszínházba most az 5 és a 9 érkezett. A koreográfus egyfajta szabad asszociációs játékra kel és hív e gyakorlattal (amire hazai példa is akad, Ladjánszki Márta Egy, Kettő és Majdnem három című koreográfiáival követte e logikát). Tao Ye alkotásainak mögöttesében távoli hazájának kulturális hagyományai, számokhoz, számszerűséghez való, sokrétű és sajátos viszonya ugyanúgy sejthető, mint az univerzális, kollektív tudat társításai – gondoljunk bele, hogy a magyar hagyományban, mesében, hitvilágban milyen erős utalások, kapcsolódások lelhetők fel egy-egy szám, számjegy körül. Mint említettem: a TAO Dance Theater produkcióinak címe egyben azt előadó táncosok számát is jelzi – minden más a szabad asszociáció felségterületéhez tartozik. A két, most látott tétel egymástól erősen elütő karaktere, hangulata e sajátos, puritán és mégis gazdag gondolati mezőben bomlik ki. A kínai kortárs táncról viszonylag szűkösek az ismereteink – ha táncművészetről gondolkodunk, elsősorban természetesen a hagyományos színpadi művészetek produktumaira asszociálhatunk-támaszkodhatunk, melyekből, az elmúlt évtizedekben számos volt látható hazai színpadokon is. Tao Ye táncszínháza egyes jegyeiben sajátságosan kínainak érződik, spriritualitása, a mozgásanyag bizonyos elemei e meggyőződésükben erősíthetik meg nézőiket. Izgalmas és megkapó azonban rácsodálkozni az univerzálisra, a közösre, a számunkra is tökéletesen átjövő üzenetre, szimbolikára, ami e művek zenéjében és koreográfiájában egyaránt markánsan kitapintható.

Az 5 maszatos, szürke, uniszex ruhát viselő táncosai egyetlen, hipnotikus köröket járva újra és újra a színen végighullámzó testben állnak össze. Sokáig még a táncosok arcát sem pillanthatjuk meg: a földre tapadó, teljesen soha fel nem egyenesedő játékosok mintha egyetlen organizmus csápjai, redői, nyúlványai lennének. Az egymásba tekeredő, egyforma, bő ruhát viselő testeket gyönyörű ívű mozgások, áramlások, hullámok járják át. Az emberhalom balra induló, lassan haladó köröket ír le, a nézőt kiragadva a hétköznapi (mozgás)észlelés rutinjából. Csekélynek, olykor szinte alig észlelhetőnek ható, hipnotikusan áramló, ismétlődő mozdulatokat követhetünk, egyetlen, hatalmas testet, mely pulzál, kitágul és összehúzódik, legyűr vagy szétesik, lávaként halad lassan előre. A megszemélyesülést az említett arctalanság is gátolja. Végtagokat látunk, hullámzó törzseket, egy-egy megfeszülő nyakat, alkart, lábfejet, a masszából kiemelkedő, majd visszasüllyedő torzót, tömeggé összeállt emberhalmazt a maga megkapó, ijesztő és talányos teljességében. Az egész játékot meghatározza a pontosság és fegyelem, egyfajta bizarr attrakció-hangulat és különös melankólia, az ismétlődésbe beleszőtt apró váratlanságok csipkézete.

Izgalmas párt alkot e művel a 9: az ugyancsak szürkés jelmezt (világosabb, szűk felső, bő, nadrágszoknya-szerű, sötétebb alsó) viselő táncosok itt ugyancsak Xiao He zeneszerző kompozíciójára dolgoznak. Míg az első darab alapvetően instrumentális, atonális, (olykor szó szerint is) sistergő anyagában a „kínaiság” jóformán egyetlen pillanatra sem érződik, a 9 alapvetően vokális, tradicionális alapokat sejtető zenére készült. Xiao He hipnotikus hangulatú (olykor Meredith Monk pompás zenei világát idéző) szerzeménye izgalmasan ellenpontozza e második mű mozdulati dinamizmusát, nyugtalanságát. Tao Ye e munkája az atomizálódott emberiség szimbolikus képét tárja elénk. A kilenc táncos egymástól szinte teljesen, nyomasztóan izolált játéka párhuzamosan zajlik előttünk, voltaképp kilenc, szimultán játszódó lendületes, izgalmas szólót látunk. A táncosok kiváló játékában nem nehéz észrevenni a harcművészetből átemelt jegyeket. Konok és elszánt mozgásuk egymásra alig gyakorol hatást, a mozgó emberi testekből komponált tájképben azonban kivételes hatású egységgé, kollázzsá áll össze. A fekete alapra helyezett hófehér téglalapon játszódó táncmű mintha tárgylemezen mutatná meg hőseit. Míg az 5 mintha a hagyományos társadalmak ősi összetartását, egymásrautaltságát tárná elénk, a 9 a modern ember magányát, társas egyedüllétét, a tömeg, a zsúfoltság személyiségvesztő, személyiségromboló hatásait tolja az arcunkba.

Erősen szimbolikus a két produkciót lezáró, komponált tapsrend is: a táncosok kiemelt vállal, combjukra ejtett kézfejjel, rezdületlen arccal állnak előttünk mindkét darab után. Nincs egyetlen mosoly, bármiféle mimikus vagy mozgásos reakció a közönség (különösen a második művet követő) lelkes tapsára, bravózására. Az 5 végén a táncosok klasszikus sorba rendezetten lépnek elénk, s hajolnak meg mélyen, gépies alázattal, míg a 9 után, némi tanácstalan nézői csendet követően, elszórt csoportokban hajolnak meg, mozdulataik ekkor is ugyanazok. A két művet, ellentétpár-voltukon túl e robotszerű lezárás köti össze, mely egyszerre titokzatos, elegáns és nyomasztó.

Szerző: Halász Tamás
Fotók: Tao Dance Theater