Russell Maliphant Company: Transmission, Push, Flux

Folyékony, fegyelmezett, könnyedén áramló, ugyanakkor pontos és kemény. Még lehetne sorolni hasonló ellentmondásos, de a profi munkát körülíró kifejezéseket.
Russell Maliphant megmutatta, hogyan lehet táncelőadással gyönyörködtetni, mindenféle mögöttes tartalmat félretéve magáért a látványért szeretni, csodálni, élvezni egy darabot.
A három önálló előadás egy színes, érzékeny, izgalmas egésszé állt össze, kihívásra kényszerítve a finom érzékeket, nem az elgondolkodtatást célozva meg, hanem, a szabadon lebegő figyelemre hatva varázsolva el a nézőt.
Maliphant mozgásnyelve igen kifinomult, a harcművészeteket ötvözi kortárstánc technikák legkülönbözőbb elemeivel, mindezt precízen, ugyanakkor könnyedén, és gördülékenyen kivitelezi. Érezni lehet a légzésvezérelt lendületes indításokat, melyek aztán lelassulnak, míg egy újabb lendülettel továbbáramlanak a táncosok a térben. Teszik ezt önállóan, illetve egymáson átgördülve úgy, hogy még a legtöbb koncentrációt és egyensúlyozást megkívánó emelések is könnyed szökkenésnek tűnnek.

Mindhárom előadásban nagy szerepet kapott a megvilágítás és a zene milyensége egy úgynevezett tánc-fény-zene trióra épült a koreográfia. Ez Maliphant állandó alkotótársával, a fénytervező Michael Hulls-sal való kölcsönös inspirációnak köszönhető. A több mint tíz éve együtt alkotó páros által kialakított közös nyelvet már számos díjjal jutalmazta a táncszakma.
A zene használata attól vált izgalmassá, hogy még a kortárs "zaj"-zene sem csak háttérként szolgált, a táncosok élővé, izgalmassá, dinamikussá tették azzal, hogy pontosan reagáltak rá, érzékeltették a váltásokat, új dimenziót nyitottak a zene befogadására. Mintegy éreztették a zenei lüktetést, együtt éltek vele, és így betáncolták tetőtől talpig az egész teret.

Az első darab a Flux volt Alexander Varona előadásában. A félhomályban fegyelmezetten, mégis hihetetlenül könnyedén kígyózó táncos játéka méltó kezdésnek bizonyult, még ha a programban záró előadásként szerepelt is. Az akrobatika, és capoeria elemeket tartalmazó tánc a bonyolult mozgáselemeket egy testközpontból kiinduló harmonikus áramló tánctechnikába építette bele. Ettől vált dinamikus folyamattá, teljes egésszé a szólótánc.

Ez az áramlás aztán folytatódott, vagy inkább kiteljesedett - méghozzá kontakt táncelemekkel - a Transmission-ban. Az öt fiatal táncosnő briliáns könnyedséggel tette pulzálóvá a teret és alkotott új ritmust. Hirtelen lendületből indítások, majd megállások sorozata váltotta egymást. A nagy sebességgel való kipördülésekből, "önkioldásokból" hihetetlen pontos együttmozgások születtek, majd mindenki folytatta a saját mozgásrepertoárját. Ötösök, triók, duók bontakoztak ki a tér minden egyes adottságát kihasználva, több irányban felbontva azt. A teljes kép így egy áramló szín kavalkáddá vált, egy állandóan újat, ugyanakkor megbízhatóan jót hozó egészet alkotott.

A sötétből elővillanó végtagok szimmetriáját egy lendületes koreográfia váltotta fel. A gördülések, szökkenések, kúszások amúgy is nehezebben összehangolhatók, hát még ilyen sebességgel! Mert itt játszi könnyedséggel, hajszálpontosan hangolódott egymásra az öt táncosnő. Olyan érzést keltettek, mintha valóban társuk minden egyes rezdülését ismerték volna. Egy fényfoltban két fiatal nő rendkívüli sebességgel emeli egymást, míg egy másik fényfoltban egy keleti nő érzéki kézmozdulataira leszünk figyelmesek. Egyszerű e tánc, és a megvilágítás és árnyékolás még inkább kihangsúlyozza az egyszerűség keltette finomságot. Az egész koreográfiában nagy szerepe van a karmozdulatoknak, és a fények is ehhez idomulnak. Tényleg teljes itt az összhang. A pulzálás érzete szőtte át az egész darabot: a gyors kibontakozást egy-egy póz kitartása követte: a táncosok összekapaszkodtak, majd hirtelen újabb lendülettel tovább "pörögtek".

És a könnyedség egy "hófehér duóban" (Push) folytatódott. A férfi és a nő közeledése és távolodása, szerelme és barátsága vagy egyszerűen csak lenyűgözően összehangolt és szép tánc duettje volt látható. A koreográfia eredetileg Malliphant és Sylvie Guillem számára készült, amit mi Alexander Varona és Juliette Barton előadásában láthattunk. Odaadó, megigéző táncuk letisztult, bámulatosan könnyed érzetet keltett, mégis falakat döngetően erősnek hatott ez a fajta harmónia és összehangoltság. Tapinthatóan nagy feszültséget, csendet és tiszteletet indukált a nézőtéren.

Hiába, ritka az az élmény, amikor önmagában a tánc mindenféle plusz mondanivaló, díszlet, poén, színészet nélkül elég. Ez talán súlyosan hangzik, de ha jobban belegondolunk, - sajnos vagy nem sajnos - így van. Itt most e három előadás által ezen ritka élmények egyikének lehettünk tanúi, s egy biztos, Malliphant és társai produkciójukkal jó magasra helyezték a "profi táncos" -lécet. Vagy egyszerűen csak megmutatták, hogyan kell csinálni.

Domonkos Ágnes