Horváth Csaba fokozatosan fordult a kortárs tánctól a fizikai színház felé, melyet mi sem mutat jobban, minthogy 2006-ban létrehozott ForteDanse társulatának még a nevét is megváltoztatta legújabb bemutatójára. A Forte Társulat április 22-én lépett közönség elé új darabjával, a platóni dialógusokból mesteri módon kigyúrt, Isteni vidékekkel a Trafóban.
A fizikai színház máig zavarba ejtő fogalom a magyarországi színházművészetben, ennek ellenére számos alkotó –főként koreográfusok- lépi át a műfaji korlátokat és kalandozik az újszerűnek tűnő kortárs irányzat felé. Holott maga a műfaj egyáltalán nem új keletű. Gyökereit egészen a commedia dell’ arté-ig, illetve a nó, kabuki, kathakali (japán és indiai) stb. színházi hagyományokig lehet visszavezetni. A XX-XXI. századi kortárs művészetben az angol DV8 határozta meg leginkább munkáival az újraértelmezett stílust, az első jegyzett magyar alkotónak pedig a Franciaországba elszármazott Nagy Józsefet (Josef Nadj-ot) tekinthetjük. 
Horváth Csaba viszont nem utánoz és nem követ senkit. Küzdelmes kerülőutak, járatlan ösvények, sehová nem vezető zsákutcák után megtalálta a végső irányt. Az előző darabok sikeres és kevésbé sikeres kísérletei meghozták gyümölcsüket és mára egységes formanyelvű és látványvilágú, dramaturgiailag pontos, koreográfiailag markánsan megfogalmazott, kiemelkedő értékekkel rendelkező színházi művet hozott létre az Isteni vidékekkel. A platón-adaptáció egyfajta fordulópont Horváth művészetében; a korábbi fizikai színházi próbálkozásaiból hiányzó elemeket beemelte, az eltúlzott dolgokat elhagyta és a végeredmény egy minden szinten összehangolt, egyéni hangon megszólaló, a komikumtól sem visszariadó, egységes, alkotói stílus megszületése. Kimondható, hogy az Isteni vidékek a fizikai színház magyar történetében korszakalkotó jelentőséggel bíró munka, hiszen több éves megelőző munkafolyamat letisztult, erőteljes, határozott alkotása. 
Az előadás felütése egy klasszikus képpel, félkörbe állított szereplők bölcselkedéseivel indul. Az akár vének tanácsaként is interpretálható társaság „a fiatalok szavakkal való ijesztegetését” tárgyalja és már az első mondatban előkerül egy fizikai színházi eszköz, a szövegrontás. Az első megszólaló, Földeáki Nóra, mintha belegabalyodna szövegébe, ám a halandzsába átcsapó rövid szónoklat jó felkészítés arra, hogy tudatosítsa: ezen az estén minden hagyományos befogadói attitűdünket le kell vetkőznünk. A beszédfolyam hamarosan szokatlan mozgásokkal is párosul, amelyek eleinte inkább speciálisan, a szereplőkre kialakított gesztusok, később már kortárs mozdulatnyelven alapuló komoly kombinációk. A Platón Sympoziumát idéző társalgást látványos koreográfia váltja fel. A színpadon lévő táncosok mindegyike mozgásba lendül, a térformák változatosak, a helyváltoztatások olyan kreatívan vannak megszerkesztve, hogy nem zavaró a sokszor ismétlődő mozdulatsor sem. Ekkor még nincsenek színpadon a másik korosztályt képviselő, nagyszerű táncos-színészek – Lőrinc Katalin, Zarnóczai Gizella és Gantner István. Nekik külön jelenete(ke)t szán Horváth, melyben kiteljesíthetik a sok év előadói tapasztalatából létrejött művészi kvalitásukat.
A ForteDanse megalapításától eltelt idő alatt Horváth Csaba egy rendkívüli alkotói csapatot gyűjtött maga köré. Garai Judit dramaturg, Benedek Mari jelmeztervező és a társulat összes tagja arról tesz tanúbizonyságot, hogy egy bizonyos gondolkodásmód mentén, Horváth Csaba szellemi vezetésével képesek összehangoltan, együtt gondolkodni. A végeredmény mögött sejthető a megfeszített, komoly munka és a hit, amely a stílus melletti elkötelezettséget mutatja minden alkotónál. A rendkívül szuggesztív színpadi jelenlétek mellett azonban van még csiszolandó részlet a színészek mozgásvilágában, csakúgy, mint a táncosok szövegmondásában. Földeáki Nóra kétségtelenül kivívja a nézői figyelmet rendkívüli színészi adottságaival, de tánctudása elmarad a képzett előadókétól és ez leginkább a hát felső szakaszának munkájában és a lábfej kimunkálatlanságában érhető tetten. Blaskó Borbála talán a legjobb táncos teljesítményt nyújtja. Maximális koncentrációval hajtja végre a nehezebbnél nehezebb kombinációkat.
A színpadkép erősen stilizált, mind a díszletben mind a jelmezekben. A mozgatható falrészleteket idéző, visszafogott színű díszletelemek, hol elrejtenek, hol kaput nyitnak, hol pedig csupán dekorálnak – de mindvégig szerves részei a darabnak. Csakúgy, mint a tükörfényes balett-szőnyeg, amely zord takaróként a föld alá bújás, az elrejtőzés és elrejtés színhelye s az előadás végén, felhajtva óriás köpönyegként csavarodik a táncosok teste köré, hogy a végszavak után tompa zuhanással jelezze a test halandóságát, a lélek öröklétét és az időtlenséget az elnyelt testek elemésztésével - a teljes sötétség előtt.
Szerző: Vida Virág
Fotó: Dusa Gábor
Képek az előadásból>>