A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Öt év alatt negyedszer látható Budapesten – a Trafóban – Jérôme Belnek, a francia kortárs tánc konceptualista forradalmárának előadása. Bel – aki huszonnyolc éve éppen Magyarországon debütált koreográfusként (e darabjának már nyoma sincs önéletrajzaiban) – alkotói világa összetéveszthetetlen és hasonlíthatatlan, utánozható, de utánozhatatlan.

Hirtelen jelenvalónak, kellemetlenül látszónak érzékelem magam az égve maradt nézőtéri fényben. Miért nem kapcsolják le a lámpát? – hallatszik a sustorgás több felől is. A lassan felgördülő függöny mögött egy múzeumi white cube tere jelenik meg, mely méginkább megerősíti, hogy a test és működésének melléktermékei nem szívesen látott vendégek – a szuszogás, csoszogás, egyáltalán a test létezése lyukat üt a művészet tökéletesen komponált, az elme számára nyitott terén. Ez a test által ütött lyuk a témája a La Veronal társulat Siena című előadásának, melyet a Nemzeti Táncszínház hívott meg a Budapest Táncfesztivál keretben a MÜPA Fesztivál Színházába.

Meg Stuart azon, évtizedek óta meghatározó jelentőségű európai koreográfusok egyike, akiknek munkájával még nem találkozott a hazai közönség – szerencsére ilyen nem túl sok van, társulatának bemutatkozó vendégjátéka ezért is volt kiemelkedő jelentőségű. Az 1965-ben az Egyesült Államokban, New Orleansban született Stuart New Yorkban folytatta tanulmányait és néhány évig hazájában dolgozott. 1994-ben költözött végleg Európába és alapította meg saját társulatát, a Damaged Goods-ot Brüsszelben, de már pályája első alkotását is Belgiumban készítette el, 1991-ben. Alkotóként elsősorban választott hazájában és Németországban működik. A most Budapestre, a Trafó – Kortárs Művészetek Házába bemutatkozásként elhozott, sorrendben huszonhatodik darabja, a VIOLET 2011-ben született, ősbemutatójára Essenben került sor, majd hamarosan az Avignoni Fesztivál programjában is látható volt.

Még soha nem találkoztam táncszínpadon ehhez foghatóval. Gyönyörű minimalizmus, elsöprő energia és lenyűgöző technikai tudás találkozása valósult meg a TAO Dance Theater péntek esti előadásában a Trafó színpadán. Kezdjük a tapssal: tökéletesen egy sorban kivitelezett, kimért meghajlás, ami után a közönség hangos tetszésnyilvánítása ellenére sem jelennek meg az előadók ismét a színpadon. Mintha még ez is az előadás része lenne – a szigor, geometriai pontosság és szerzetesi koncentráció jellemzi az előadókat attól a perctől kezdve, hogy a lámpák felderengő-elhalványuló fényében megjelenik feszült némaságban, de hatalmas energiával mozgó alakjuk. Nem túlzás ilyen költői jelzőket használni: a darab magába sűríti a legjobb értelembe vett misztikus töltöttséget és a legszigorúbb minimalista ízlést.

Nézőpontokat váltogató, grandiózus „tájleírást” olvashatunk a TranzDanz legújabb előadásának ismertetőjében. Kovács Gerzson Péter, a társulat koreográfusa mestere az izgalmas, talányos, messzi végpontokat sokrétű intellektussal összekötő szövegeknek. Ami megkülönbözteti őt olyan alkotók sorától, akik szintén jól forgatott tollal keltik fel érdeklődésünket színpadi művük felé, az az, hogy ő a felvezetésben megfogalmazottakat nem csupán megmutatja és beváltja, de bőven túl, tovább is visz, lök, hív, csalogat, ránt…

Olyan színházban voltam, ahol minden erőltetés nélkül, kötetlenül és derűsen már a büfés is része a „szet”-nek, sőt már én is, amikor megveszem a kávémat előadás előtt, mert szinte észre sem veszem, ahogy elvegyültek beszélgetni a köröttem is várakozó (jelen pillanatban 13 éves) nézők között olyan felnőttek, akik néhány perc múlva majd a színpadon állnak.

Három, a tipográfia sugalma szerint egyenrangú alkotó nevét olvashatjuk Lucinda Childs újrajátszott klasszikusának, az Available Light-nak színlapján, 2015 őszén, St. Pöltenben. A XX. századi tánc egyik fontos újítójáé mellett (abc-rendben) John Adams zeneszerző és Frank O. Gehry építész neve is ott áll a cím fölött.

Harmadszorra jár nálunk: Saburo Teshigawara és folyamatosan alakuló társulata – voltaképp, szinte: alapítója álneve – a Karas először 1991-ben tette tiszteletét Budapesten. „A japán tánckultúra új üstököse, a nyugati technikák bátor ötvöse!” – hirdette róla a Tánc ’91 Fesztivál ingatagul költői szalagcíme a Petőfi Csarnok izgalmas, hőskori fesztiválján. Az 1953-ban született Teshigawara ekkor már harmincas évei végén járt, így – könnyű fejszámolással rájöhetünk – már ekkor sem volt kifejezetten a megszokott üstökösi korban: kortárs táncosi pályája fontos előzmények után, viszonylag későn indult el.

Pina Bausch utolsó műve, dacára a ténynek, hogy bemutatójára mindössze két héttel a világhírű koreográfus halála előtt került sor, nem nevezhető búcsúalkotásnak. A „chilei darabot” azonban lehetetlen nem úgy nézni, hogy az ember agyában, szívében ne dörömböljön minden pillanatban a mű bemutatása körülményeinek, alkotója váratlan halálának története, az, hogy általa a modern európai színházművészet egyik legbámulatosabb életműve zárult le hirtelen.

Alsó-Ausztria tartomány székvárosa, a Bécstől alig hatvan kilométerre fekvő St. Pölten vezetése az 1990-es évek közepén vett egy nagy levegőt és, – hogy korszerűen fogalmazzunk – újrapozícionálta magát az ország kulturális életében. 1997-ben megnyitotta kapuit az új városközpont legfontosabb intézménye, a Festspielhaus, majd a következő néhány évben a Landesmuseum, aztán, a szomszédjukban a tartomány és a város látványos, szolidan futurisztikus adminisztrációs negyede.