Klasszikus táncest. A színlapot böngészve ugorhat be ez a mára megkopott, megporosodott, elcsépelt kifejezés. A Szegedi Kortárs Balett estjén azonban három friss táncetűd kerül színre, amelyek a női bosszúvágyat elemzik, ókori görög szerzők tragikus sorsú asszonyainak motívumaira alapozva. Élektra, Médeia és a kevésbé ismert Trakhiszi nőkből Déaineira tragikuma elevenedik meg budapesti bemutatójukon a Nemzeti Táncszínházban.
Manapság, a hűvös intellektus és a visszafogott érzelmek uralkodó színpadi divatja között, meglehetősen szokatlan a lírai és kavargó érzelmekkel teli hangütés. Szinte megható a dac, ahogy a GoBe Társulat új előadásából mégis bőségesen árad a sóvárgás. Az alkotók szabadjára engedik az érzéseiket, szenvedélyes és buja erotikával teli táncszínházban ábrándoznak a vágyról alig egy óra terjedelemben.
Meghökkentő szembesülni vele: a brit-bengáli koreográfus-csillag, Akram Khan immár negyedszerre Budapesten járt társulatának most látott előadása gyakran nehézkessé válik, benne – afféle légbuborékként – jelentéktelennek, avíttasnak érezhető részletekkel találkozunk. A korábban, valahány alkalommal (2002 - Kaash, 2005 – MA, 2009 – Bahok) lendületével, pörgésével, szilajságával tüntető koreográfusi felfogás – bár a most látott műben nagyszerű, magával ragadó jelenetek sorát látni – mintha megfáradt volna, amint új ösvényeket keresve, távolodni látszik a szikrázó feltűnést keltő kortárs-kathak világától.
A RubberbandDance koreográfusa nem akart korszakalkotó előadást létrehozni, nem keresett feldolgozatlan témát, nem akart többnek látszani, mint ami, és éppen ezért nem vált erőltetetten művészivé sem. A Magyarországon először bemutatkozó koreográfus, Victor Quijada köznyelvi egyszerűséggel szól nő és férfi viszonyokról, munkáját túlbeszélés vádja nem érheti. Lényegre törő, összeszedett és szórakoztató.
